Nem ritka, hogy az, ami a kevésbé tehetséges embert a mélybe taszítja, a talentum kezében korszakos jelentőségű adománnyá válik, s bár az ő valós életében is mély nyomot szánt, mégis személyes szenvedése révén kincset talál, és ezzel jelentősen hozzájárulhat egy-egy kor tudástárának gazdagításához, a kortársak, s az utókor szellemi javainak gyarapodásához.

A nagy angol író és esszéista, Thomas De Quincey rajongásig szerette a német irodalmat és e téren kimerítő ismeretekkel is rendelkezett. Jelentős tanulmányokat folytatott a filozófia terén, lelkesedett Kantért és bölcseletéért is.

Ő az a szerző, aki megágyazott a huszadik század nagy irodalmi reformjának, a tudatregények új vonulatának, feszegette saját mentális és érzelmi korlátait, drogokkal kísérletezett, s mindezt irodalmi művek révén dokumentálta is.

A a kábítószer rabjaként tett kísérletet.szubjektív idő- és a tudatfolyam ábrázolására. A drogirodalom egyik jelentős alakja már egy jól kiépült irodalmi hagyományba ágyazza be művét, a műfaj nem az ő találmánya.

Az író 1785. augusztus 15-én Manchesterben született. 1804-ben vett be ópiumot s vált függővé. Műveiben részletekbe menően rögzítette, hogyan szabadul fel a képzelet, majd változnak az addig szárnyaló képzetek pokoli látomásokká az ópium hatására.

1808-ban fokozat nélkül hagyta ott az egyetemet, s a következő évben Grasmere-ben telepedett le. 1816-ban feleségül vette Margaret Simsont, akitől később nyolc gyereke született. 1819–1820-ban a Westmorland Gazette szerkesztője volt.

Az Egy angol ópiumevő vallomásai, a Sóhaj a mélységből, valamint Az angol postakocsi című művei hatással voltak kortársaira is, Baudelaire beépítette például a Mesterséges paradicsom című művébe.

A boldogság után kutató személy meg kíván szabadulni a tér és idő béklyóitól, ám a szer hatása alatt éppen okozhat kínt is. Végül melankolikus gondolatokra ébred: „A magány, még ha csendes is, mint a fény, de olyan fény, mely a leghatalmasabb erőt képviseli, nélkülözhetetlen az ember számára. Minden ember egyedül érkezik erre a világra, és egyedül hagyja el.”- írta valahol.

Műveiben szimbolikus álmokat és víziókat jelenített meg rendkívül díszes, jelzőkben tobzódó romantikus stílusban. Egyik mestere volt a romantikus rémtörténeteknek is.

A határsávokat kutatta, és be kellett látnia: „A lélek számára nincs feledés. Ezer esemény bocsáthat fátyolt jelen öntudatunk és lelkünk titkos rovásírása közé; lehet, hogy ezt a fátyolt föllebbenthetik hasonló események. Annyi bizonyos, hogy akár le vannak fátyolozva, akár le vannak leplezve: ezek a rovások megmaradnak örökre; egészen úgy, amint a csillagok látszólag eltűnnek a napvilágnál, de mindnyájan tudjuk, hogy ez a világosság csak rájuk húzott fátyol, s csak várják, hogy ezt a fátyolt ismét föllebbentse az alkonyat.”

NZS