A téveszmék kutatásában kívánatos volna integratív megközelítést és értelmezési pluralizmust alkalmazni, ami lehetővé tenné azok lehetséges adaptív előnyének feltárását és hatékonyabb kezelésüket is.

A téveszmék a pszichotikus kórképek diagnózistól független, közös tünetei, és napjainkban jellemzően szuboptimális a kezelésük. Annak ellenére, hogy nagyon fontos volna a téveszmék természetének, jelentésének és alakulásának jobb megértése, a megélt delúziós élmény kutatása igencsak sporadikus. A Lancet Psychiatry-ban megjelent tanulmány szerzői ezért utánajártak, hogy hogyan élik meg és milyen szubjektív értelmet tulajdonítanak téveszméiknek a segítségért folyamodó pszichotikus személyek.

Rosa Ritunnano és munkatársai szisztematikus áttekintés és kvalitatív evidenciaszintézis műfajú tanulmányukban a 2021 szeptemberéig a témában angol nyelven publikált kvalitatív vizsgálatokat elemezték (munkájukon kívül eddig nem jelent meg a betegek perspektíváját tárgyaló szisztematikus áttekintés). A kutatók 24 tanulmányt tudtak bevonni az áttekintésbe, így összesen n = 373, pszichotikus delúziót átélt személy megélt élményét elemezték, és bizonyítékot szolgáltattak azzal kapcsolatban, hogy a szubjektív élmény, az elhatározás, az érzelmek, a belátási és megértési tapasztalatok, a metaforikus gondolkodás, az élettapasztalatok, valamint a társadalmi és kulturális hatások közreműködnek a pszichotikus téveszmék kialakulásában és fenntartásában.

Bevezetőjükben a szerzők kifejtik: a téveszmék pszichopatológiájának kutatása többnyire kvantitatív módszereket alkalmaz és deficitorientált, továbbá a személy agyában/elméjében lévő kognitív diszfunkciót feltételez a delúzió hátterében. A kontextus és a szubjektív élmény figyelmen kívül hagyása hozzájárul a jelenlegi kezelési módszerek alacsony hatásfokához, míg a téveszmék lehetséges adaptivitásának és episztemikus előnyeinek feltárása lehetővé teheti sikeresebb kezelési módszerek kifejlesztését. Az empirikus megfigyelések ugyanis azt támasztják alá, hogy a részletesen kidolgozott téveszmék segítik, hogy a személy értelmet, célt és koherenciát találjon az életében, továbbá segíthetik identitása és közösséghez tartozási érzése felépítésében is. A szubjektivitás és a személyes jelentéstulajdonítás fontosságát felismerő fenomenológiai beszámolók azonban nem alkalmaznak kvalitatív módszereket, konceptualizációjuk klinikusi tapasztalaton alapul, ezért, mint Ritunnano és munkatársai írják, szükség volt egy új, kvalitatív módszerrel integrált, kritikai realista episztemológián nyugvó fenomenológiai keretrendszerre, ami képes a pszichotikus személyek beszámolóinak szintézisére. A kutatók a keretrendszer megalkotásával a következő kérdésre keresték a választ: hogyan élik meg a pszichotikus személyek saját téveszméiket, továbbá hogyan interpretálják énjük és a világ változásait?

A szakirodalom releváns vizsgálatai minőségértékelésen estek át, és a következtetés megfelelő minősége érdekében csak a jó és kiváló minőségűek (az összes bevont tanulmány 19, illetve 81 százaléka) kerültek bevonásra. A 373 bevont személy 73 százaléka szkizofrénia diagnózissal, 11 százaléka bipoláris betegség, a többi pszichotikus depresszió, személyiségzavar vagy obszesszív-kompulzív zavar diagnózissal rendelkezett, 210/373 volt férfi. Csak négy olyan vizsgálat volt, ami aktuális delúzió közben interjúvolta a személyeket, a többi múltbeli élményekről kérdezett.

Keretrendszerüket a kutatók a 373 bevont személy szubjektív beszámolóinak analitikus elemzésével állították fel, amelynek során három fő téma (és ezeken belül három-három altéma) bontakozott ki: 1.) a megélt világ intenzív érzelmek általi radikális újrarendeződése; 2.) kételkedés és az én elvesztése újra és újra; 3.) jelentés és koherencia, továbbá a valahová tartozás érzésének keresése a puszta diszfunkcionalitáson túl.

Az első téma azt közvetíti, hogy a téveszmék elsöprő érzelmek, és folytonos mentális küzdelem kíséretében beágyazódnak a radikálisan megváltozott vagy teljesen ismeretlen világba. Bár gyakori az érzelmi stressz (hatalmas félelem, a világ negatív történései miatt érzett bűntudat, szégyen), a változásokról egyesek pozitív kifejezésekkel számolnak be.

Az első téma azt is reprezentálja, hogy a megváltozott valóság és a szokatlan szenzoros és extraszenzoros percepciók komplex módon szövődnek össze a téveszmékkel. A valóság megváltozása gyakran aláássa az egyén önbizalmát, és növekvő bizonytalanságot, bizalmatlanságot, zavart alakít ki. A vonatkoztatásos és üldöztetéses téveszméktől szenvedők arról számolnak be, hogy fenyegető, apokaliptikus világba kerültek, és folyamatosan rettegnek a hamarosan bekövetkező csapásoktól – ennek ellenére egyesek élvezetesnek tartják a rájuk irányuló (fenyegető) figyelmet. Sokan beszélnek arról, hogy mélységesen vágynak a valakihez tartozásra és arra, hogy respektálják, támogassák őket. Néhányan a valóság megváltozását pozitívan értékelik, mert megszabadítja őket az unalomtól, vagy a mennyország eléréséhez hasonlítják, esetleg arról számolnak be, hogy spirituális világba kerültek, illetve kozmikus unióba léptek az univerzummal. A megváltozott világ tapasztalata legtöbbször ellenállhatatlanul tiszta és meggyőző.

A második téma az intra- és interperszonális identitás kiépítésének folyamatával kapcsolatos, ami a megváltozott világra adott reakcióként jelentkezik. Egyesek a realitásváltozások okát abban látják, hogy megszakadt a kapcsolatuk számukra fontos személyekkel (pl. válás) vagy csoportokkal, vagy egyéb módon izolálódtak, elutasították őket, illetve erőszak áldozatává váltak, ami hozzájárul negatív önértékelésükhöz. A korai adverz életesemények, valamint a felnőttkori nehéz személyközi interakciók és a delúziós tartalom között egyértelmű kapcsolat mutatható ki. Sokan számolnak be arról, hogy az általuk vagy a számukra fontos személyek által vágyott/ideális én és a valósnak tartott énjük között nagy a távolság. Sokan a magányt írják le legzavaróbb élményként.

Harmadik témaként – a bevont tanulmányok több mint felében, és nem csak a nagyzásos téveszmék kontextusában – a személyek delúziós élményük pozitív, önértékelést növelő hatásáról számoltak be, amikor is elnyert speciális hatalmuk és különleges képességeik miatt hangulatuk, önértékelésük megjavult, és ezt az állapotot jobban szerették, mint a téveszme jelentkezése előtti helyzetet. Egyesek hirtelen megértésekről számoltak be (aha-élmények), és a legtöbben kifejezték vágyukat, hogy a változásokkal együtt/ellenére szeretnének fenntartani/kialakítani egy koherens világképet, és szeretnék megérteni élményeiket, illetve megérteni, hogy mi az életük értelme. Egyesek felismerték, hogy a pszichiátriai intézményekben hangoztatott perspektíva csak egy a lehetséges perspektívák közül, míg mások arról számoltak be, hogy elképzeléseik furcsasága miatt a kezelőszemélyzet nem kommunikál velük. (Ez utóbbi, jegyzik meg a tanulmány szerzői, növeli az episztemológiai igazságtalanság bekövetkeztének valószínűségét.) Többen arra panaszkodtak, hogy a kezelés nem segítette őket hozzá élményeik megértéséhez és integrálásához, míg a terapeutával közösen végzett jelentéskeresés és értelmezés növelte a terápia iránti elkötelezettségüket.

Végül, a harmadik téma részeként néhány résztvevő téveszméinek pozitív szociális jelentéséről számolt be: lehetővé vált a teljesség, a valahová tartozás és a hasznosság érzése, az univerzális vagy a szülői szeretet, a védettség megtapasztalása.

A témák bemutatása után a szerzők kifejtik: a pszichotikus téveszmék erősen individualizált és komplex jelenségek, amelyek az egymással kölcsönható szubperszonális, perszonális, interperszonális és szociokulturális folyamatok dinamikus összjátékából alakulnak ki, megértésük és interpretációjuk kiemelkedően fontos az őket átélők számára. A téveszmék fenomenológiai vizsgálata, kontextuális és interperszonális meghatározóik, valamint potenciálisan adaptív funkciójuk felismerése a puszta tünetcsökkentésen túl személyre szabottabb kezelést tesz lehetővé, a jelentés megtalálása és az ahhoz társuló érzelmek feltárása pedig elvezethet a gyógyuláshoz.

Szemlézte:

Kazai Anita dr.

Eredeti közlemény:

Subjective experience and meaning of delusions in psychosis: a systematic review and qualitative evidence synthesis

Rosa Ritunnano, Joshua Kleinman, Danniella Whyte Oshodi, Maria Michail, Barnaby Nelson, Clara S Humpston, Matthew R Broome

Lancet Psychiatry. 2022 Jun;9(6):458-476.