Részletes keresés

Ideggyógyászati Szemle

1977. JÚLIUS 01.

Az idegrendszer organikus károsodásaihoz társuló tudatzavarok

MOLNÁR László

A tudatműködés zavarainak kérdése több okból időszerű. Mindenekelőtt azért, mert az intenzív kezelés módszereinek tökéletesedése miatt egyre gyakrabban kell határoznunk súlyos állapotban levő betegek terápiájának folytatásáról, vagy megszakításáról. Új fogalmak (pl. az „agy-halál” és a „respirator-agy” fogalma) is igazolják, hogy döntővé vált ez a kérdés. Időszerű továbbá a tárgyválasztás azért is, mert a tudatműködés fiziológiai és a működés-zavarok patofiziológiai részletei sok összefüggésben tisztázódtak. Ezt elsősorban annak köszönhetjük, hogy az idegrendszeri folyamatok tanulmányozására megbízható, elektrofiziológiai és biokémiai módszerek állanak rendelkezésünkre.

HUN 1977;30(07)

Ideggyógyászati Szemle

1974. JÚLIUS 01.

Depressio és suicidium

DR. ACHTÉ K. A.

A beszámoló végéhez jutottam és összefoglalóan hangsúlyozni kívánom, hogy a depressio valamennyi formájánál a lehetséges suicidiumot vagy suicid kísérletet mindigrizikóként kell tekinteni. A veszély az aktivizálódási fázisban különösen nagy, de ez nem zárja ki, hogy a suicidium kísérlete vagy kivitelezése bármely fázisban ne fordulhatna elő. A rövid ideig tartó, de intenzív psychoterápia igen hasznosnak bizonyult arra, hogy a veszélyeztetetteket a krízis-állapotból kivezesse. Ezekben az esetekben az elsősorban időt kell nyerni. Segítségként a psychopharmakonok alkalmazása megfelelő választásban és adagolásban mindig indikált. A beteget a beszűküléséből, mely a depressiónak és a praesuicidalis syndromának is főtünete, ki kell vezetni. A kezdeti sikerek ne tévesszenek meg, mivel a suicid veszély latensen továbbra is fennmarad. Magától értetődő, hogy a lehetséges reális okokat, melyek minden depressio hátterét gazdagítják mint pl. kedvezőtlen külső körülmények és súlyos somaticus megbetegedések — szintén befolyásolni szükséges, hogy mindenfajta psychoterápiás eredményt hosszantartóvá tegyünk. A számos kudarc nem szabad, hogy fáradozásainkat befolyásolja. A gyógykezelések kezdete óta, de jelenleg is változatlanul érvényes megbízás az orvos számára, hogy életet megtartva tevékenykedjen, — ezekben a ténykedésekben ez még további jelentőséget nyer, mivel a depressio a benne rejlő suicidium rizikóval tartósan arra mutat, hogy benne a legerősebb emberi ösztöntörekvés, az élniakarás komolyan kérdésessé válik. Minden fatális kimenetelű eset ellenére elegendő optimizmus van bennem és meg vagyok győződve arról, hogy csak egyetlen emberéletnek a megmentése is a fáradozásoknak és kísérleteknek ráfordítását jogossá teszi.

HUN 1974;27(7)