A hypertonia következtében kialakult diasztolés funkciózavarok (DD) összefüggésben állnak a balkamra-hypertrophia, a megtartott ejekciós frakciójú szívelégtelenség (HFpEF) és a pitvarfibrilláció kialakulásával. A szerzők arra keresték a választ, hogy az általuk kezelt hypertoniás betegek körében életkori eloszlásban milyen arányban fordul elő balkamra-hypertrophia, milyen típusú diasztolés funkciózavarok észlelhetők és ezek milyen kapcsolatban állnak a HFpEF és a pitvarfibrilláció előfordulásával. 2016 elejétől 28 hónap alatt a szakrendelőben a szerző által gondozott 100 esszenciális, kezelt hypertoniás beteg echokardiográfiás adatait elemezték. A megfigyelésből kizárták a csökkent pumpafunkciójú szívelégtelen, a billentyűbetegségben, a pulmonalis szívbetegségben szenvedő betegeket. A betegeket három korcsoportra osztották. 1972 és az után születettek (1. korcsoport), 1952 és 1971 között születettek (2. korcsoport), és 1952 előtt születettek (3. korcsoport). Echokardiográfiás vizsgálattal 2D, M-mód, pulzatilis Doppler-, szöveti Doppler-technikával vizsgálták az ejekciós frakciót (EF), a hátsó fal vastagságát, az E-A arányt és a septalis anuluson mért E/E’ nagyságát és Ea/Aa arányát. A balkamra-hypertrophia kimondásához a hátsó falvastagságot 12 mm-ben rögzítették. A diasztolés funkciózavarok diagnózisához a megfordult E-A arány alapján mondták ki a relaxációs zavart, a visszafordult -1 feletti E-A arány és az Ea/Aa 1 alatti értéke alapján a pszeudonormalizált mitralis beáramlást, és visszafordult, 1,5 feletti E-A arány és 15 feletti E/E’ érték alapján restriktív telődést véleményeztek. Korcsoportonként vizsgálták a balkamra-hypertrophia előfordulását és ezek összefüggését a HFpEF és a pitvarfibrilláció előfordulásával. Az életkor előrehaladtával a várttal megegyezően nőtt a betegek száma. A korcsoportok között az ejekciós frakció tekintetében nem észleltek különbséget. A balkamra-hypertrophia előfordulása az életkorral nem egyenesen korrelált. A HFpEF előfordulása korcsoportonként megkétszereződött, a pitvarfibrilláció pedig korcsoportonként közel háromszoros, majd kétszeres emel - kedést mutatott. Fiatal életkorban relaxációs zavarnál súlyosabb diasztolés funkciózavart nem észleltek, középkorúakban a diasztolés funkciózavarok mindhárom változatát tapasztalták, de még dominált a relaxációs zavar, idősebb korban viszont a relaxációs zavar a pszeudonormalizált telődéssel megegyező számot mutatott. (Emelkedett töltőnyomás az idősebb betegek 50%-ában jelentkezett.) Ezt követően összevetették, hogy a balkamra-hypertrophia, a HFpEF és a pitvarfibrilláció hátterében hogyan oszlanak meg a diasztolés diszfunkció típusai. A HFpEF esetében észleltek egyenes arányú progressziót a diasztolés funkció romlásával, normális funkciónál nem fordult elő, restriktív zavarnál volt a legmagasabb az előfordulása. A balkamra-hypertrophia és a pitvarfibrilláció tekintetében nem volt egyenes arányú növekedés. A vizsgált hypertoniás betegek között az LVH, HFpEF és PF jelenléte mellett 90% és e feletti volt a DD valamelyik típusának előfordulása. A balkamra-hypertrophiát összevetve a HFpEF és a pitvarfibrilláció előfordulásával, a HFpEF hátterében szignifikánsan magasabb arányú a balkamra-hypertrophia előfordulása, mint pitvarfibrilláció mellett. HFpEF mellett a betegek kétharmada életkortól függetlenül pitvarfibrillál, a pitvarfibrilláló betegeknek viszont csak 43%-a diasztolés szívelégtelen. Ezek az értékek a DD és idősebb korban az emelkedett töltőnyomás nagy aránya miatt a szívelégtelenség szűrésére hívják fel a figyelmet, annak mielőbbi megelőzése érdekében. Az eredmények a pitvarfibrilláció stroke-prevenciója miatt is kiemelendő fontosságúak - 65 év felett és szívelégtelen betegeknél kortól függetlenül keresni kell a pitvarfibrillációt.

Ismert, hogy a hypertonia mind patogenezisét, mind terápiáját illetően számos nemi különbséget mutat. A folyamatok mélyebb megértése közelebb vihet a személyre szabott terápiás stratégia kialakításához, ezért állatkísérletes körülmények között a szív vérellátása szempontjából kiemelt fontosságú intramuralis kis koszorúsereken tanulmányoztuk a hypertoniás éradaptáció kezdeti jelenségeit. Kísérleteink során 10-10 hím és nőstény Sprague-Dawley-patkányba ozmotikus minipumpát ültettünk, amely négy hétig 100 ng/ttkg/perc dózisú angiotenzin II acetátot bocsátott ki. Négy hét múlva az állatokat feláldoztuk, a szívtömegek mérését követően intramuralis kis koszorúsereket preparáltunk ki a szív fő tömegét ellátó arteria coronaria sinistra ágrendszeréből. In vitro szervfürdőben vizsgáltuk az erek biomechanikai tulajdonságait és farmakológiai válaszkészségét. A fajlagos szívtömeg és a falvastagság a nőstény állatokban nagyobb volt, mint a hímekben. Ugyanakkor a nyugalmi értónus és a tromboxánagonistára adott vasoconstrictiós válasz a hímekben volt szignifikánsan nagyobb. A bradikininre adott relaxációs válasz szintén a nőstényekben volt nagyobb. Míg a nőstényekben befelé irányuló eutroph remodelinget találtunk, a hímekben a falfeszültség és az elasztikus modulus növekedése dominált. Összegzésként megállapítható, hogy az angiotenzin II-függő hypertonia kezdeti lépései jelentősen különböző nembeli adaptációs mechanizmusokat aktiválnak.

[Bevezetés - Problémás az epidermoid cysta elkülönítése más intracranialis laesióktól CT és konvencionális MR-módszerek használatával. A magas reziduális és kiújulási ráta miatt a multimodális képalkotás nagy szerepet kap a pontos differenciáldiagnosztikában. Mivel az epidermoid cysta szövettanilag azonos a középfül-cholesteatomával, az utóbbi diagnosztikájában alkalmazott MR-módszerek, úgymint az EPI DWI és a non-EPI HASTE DWI hasznos lehet epidemoid cystáknál is. Így célunk volt ezeknek a módszereknek a kipróbálása epidermoid cystákon, valamint a T1 és T2 relaxációs idők, az ADC és magnetizációstranszfer-értékek kvantifikálása, hogy objektív, az epidermoid cysta összetételére karakterisztikus információt nyerjünk. Végül célunk volt, hogy megbízható, multimodális diagnosztikus módszert adjunk a klinikus kezébe, ami segíti a precíz sebészi tervezést. Módszer - Két, epidermoid cystával rendelkező beteget vizsgáltunk. A konvencionális MR-képek mellett EPI DWI, HASTE DWI, kvantitatív T1-, T2- és magnetizációstranszfervizsgálatok készültek 3T MR-géppel. A képregisztrációt követően a HASTE DWI alapján a laesióra helyezett ROIban meghatároztuk a T1-T2 relaxiációs időket és a magnetizációstranszfer- arányokat. Kiszámítottuk az ADC-értékeket mind a monoexponenciális, mind a biexponenciális diffúziós modell alapján. Eredmények - Eredményeink relatív magas T1 és T2 relaxációs időket és ADC-értékeket, valamint alacsony magnetizációstranszfer- arányokat mutattak mindkét beteg esetében. Következtetés - A HASTE DWI pontos morfológiai információt nyújt az epidermoid cystáról, míg a T1-, T2-, ADC értékek és magnetizációstranszfer-arány kvantitatív módon képes jelezni az elváltozást. Így e módszerek kombinációja a biztos preoperatív diagnózis szolgáltatása mellett segítik a reoperáció indikációjának felállítását kiújuló tumor esetén.]

A mágneses rezonanciás vizsgálat viszonylag új, folyamatosan fejlődő technika; a mágneses magrezonancia jelenség segítségével - különösen nagy felbontóképességgel - ábrázolja a test szöveti struktúráját. Az MR-technika rádiófrekvenciás pulzust használ a hidrogénatommagok, a protonok gerjesztésére. A víz és a zsír hidrogénatommagjainak eloszlása függ a szövetek típusától, valamint attól, hogy egészséges vagy beteg szövetről van-e szó. A kép elemeinek fényessége a vizsgált régió szöveteinek ezen tulajdonságaival, a protonok sűrűségével és a relaxációs idővel kapcsolatos. A mérés során különféle kontrasztú képeket nyerünk ezeknek a paramétereknek a súlyozásával, a pulzusszekvencia megfelelő beállításával. Az MR alapvetően nem invazív eljárás, de bizonyos esetekben intravénás kontrasztanyag adása válhat szükségessé ahhoz, hogy a vizsgált elváltozást jobban ki tudjuk mutatni. Jelenleg már több mint 22 000 MR-berendezés működik a világon. Az MR az egyik legjobb diagnosztikai képalkotó berendezés a lágy szövetek - az agy, a gerinc, a szív, a nagyerek, a hasi és a kismedencei szervek -, valamint az ízületek vizsgálatára.

Célkitűzés - T1-relaxációs víztartalommérésen alapuló in vivo kvantitatív MR-spektroszkópiás módszer alkalmazása 3 Tesla térerejű készülékre, az ehhez szükséges víztartalommérés kalibrálásával. Betegek és módszer - Hat egészséges (22±2 év) önkéntes részvételével 1 és 3 T térerejű MR-készülékkel az agy meghatározott szeletében T1-relaxációsidő-méréseket készítettünk. Az 1 T térerőn korábban validált víztartalommérés alapján meghatároztuk a T1-relaxációs időt és a víztartalom összefüggését leíró egyenletet 3 T térerőn. Az így kapott víztartalom belső referenciaként szolgált a lokalizált MR-spektroszkópiás mérés kvantifikálásához. Eredmények - A 3 T térerőn végzett T1-érték-meghatározáson alapuló víztartalom a szürkeállományban 46,4±1,5 mol/l; a fehérállományban 37,6±0,5 mol/l. A víztartalom alapján végzett kalibráció a fehérállományban NAA 7,79±0,67 mmol/l; kreatin 3,76±0,28 mmol/l; kolin 3,68±0,47 mmol/l; mioinozitol 10,35±3,70 mmol/l; a szürkeállományban NAA 8,20±0,45 mmol/l; kreatin 4,76±0,18 mmol/l; kolin 2,64±0,35 mmol/l; mioinozitol 8,32±1,42 mmol/l metabolitkoncentrációkat eredményezett. Következtetések - A 3 T térerőn végzett T1-értéken alapuló víztartalom a szürke- és fehérállományban jó egyezést mutat a gravimetriás vagy egyéb MR-módszereken alapuló irodalmi adatokkal; a kalibráció a fehérállományban az irodalmi adatok tartományába eső metabolitkoncentrációkat eredményezett. A szürkeállomány metabolitértékeit nehezebb összevetni, mert az irodalomban fellelhető adatok is nagymértékben különböznek, amit regionális különbségek és eltérő parciális volumenhatások magyarázhatnak. A bemutatott módszer egyszerű és könnyen alkalmazható bármely MR-berendezésen anélkül, hogy bonyolult korrekciós és kalibrációs lépésekre lenne szükség.