A diabetes legnagyobb, világméretű felmérését az NCD Risk Factor Collaboration 2016-ban közölt összefoglalója mutatja be, amelyben 751 felmérést és tanulmányt összesítettek 4 372000 fős, 18 év feletti populációban. Az elemzés 146 ország adatait használta fel, és mutatta be a diabetes (DM) előfordulási trendjét 1980-tól 2014-ig.

A vizsgálat célja: Peritoneális dialízissel (PD) kezelt 1-es és 2-es típusú cukorbetegeknél a kezelés hatékonyságának és a szövődmények előfordulásának a vizsgálata. Vizsgálati módszer és minta: 22 év alatt 85 diabéteszes beteget kezelése történt PD-vel, (19 fő 1-es típusú és 66 fő 2-es típusú). Retrospektív vizsgálatban összehasonlításra került a betegek PD beteghónapjainak száma, a szénhidrát anyagcsere paraméterek, a testsúly és a reziduális veseműködés értékeinek változása, a kezeléshez felhasznált PD oldatok mennyisége és minőségi eloszlása, az infekciók előfordulása és a PD programból való kikerülések oka. Eredmények: Mindkét vizsgált csoportban a betegek közel azonos időt töltöttek PD programban, a reziduális klírensz az 1-es típusú diabéteszes (DM1) csoportban alacsonyabb volt. Mindkét csoport betegeinek testsúlya növekedett a PD mellett. A 2-es típusú cukorbetegeknél már induláskor is több volt a nagy testsúlyú beteg, akik a PD kezelések során nagyobb mennyiségű és töményebb PD oldatra szorultak. A 2-es típusú cukorbetegek esetében jobb anyagcsere kontrol figyelhető meg, az 1-es típusú diabéteszes csoport magasabb HbA1c értéke csökkenést mutatott a PD kezelés alatt. A PD peritonitisz előfordulása az DM1-ben ritkább volt, azonban ebben a csoportban gyakrabban fordultak elő katéter infekciók. Következtetés: Mindkét diabéteszes csoport jól kezelhető volt PD-vel, bár alapbetegségük és szövődményeik miatt nagyobb odafigyelést igényeltek, mint a nem diabéteszes betegtársaik.

Az inzulinanalógokat a humán inzulinok néhány kedvezőtlen tulajdonságának kiküszöbölése érdekében fejlesztették ki. A bázis-bolus kezelési rendszeren belül a humán bázisinzulin felváltása naponta egyszer adott detemirrel az anyagcserehelyzet javulását és a kezelés biztonságosságának növelését eredményezheti. A humán NPH-inzulin helyett napjában egyszer alkalmazott detemir inzulin hatását vizsgáltuk bázis-bolus rendszerrel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében, beválasztási feltétel volt a HbA1c ≥7,0% értéke. A megfigyeléses, többcentrumos, 24 hétre terjedő követéses vizsgálatban 1474 cukorbeteg adatát [életkor: 59,1±9,8 év, testtömeg 89,6±8,6 kg, testtömegindex (BMI) 31,6±5,4 kg/m2] értékeltük. Valamennyi beteg kezelése bázis-bolus rendszerrel történt, ahol bázisinzulinként korábban humán NPH-t, bolusinzulinként pedig humán vagy analóg inzulint lehetett használni. A beválasztást követően a betegek NPH-inzulin helyett napjában egyszer detemir inzulint kaptak, a bolusinzulinok folytatólagos alkalmazása mellett. A betegek ellenőrzése a 12. és a 24. héten történt. A HbA1c a 24. héten a kiindulási helyzetben talált 8,63±1,01% értékről 0,79±0,63% értékkel, szignifikánsan (p<0,0001) csökkent, a változás az egyes BMI-kategóriákban közel azonos volt. Az éhomi vércukor 8,86±1,78 mmol/l-ről 7,09± 1,31 mmol/l értékre csökkent; p<0,0001). A HbA1c kezelési célértékét (<7,0%) 194 beteg (13,1%) érte el. A betegek testtömege szignifikánsan csökkent a 12. héten (-0,69±2,00 kg; p<0,0001) és a 24. héten (-1,28±2,80 kg; p<0,0001). A csökkenés kifejezettebb volt a nagyobb, mint a kisebb BMI-kategóriákban (p a tendenciára <0,0001). A bázisinzulin napi átlagos dózisa 0,28 NE/kg-ról 0,33 NE/kg-ra nőtt, a bolusinzulinok dózisa érdemben nem változott. A súlyos hypoglykaemiás események előfordulása szignifikánsan (p=0,048) csökkent [kiindulási helyzet: 2,95 (nappal 1,02, éjszaka 1,93), 24. hét: 0,06 (nappal 0,04, éjszaka 0,02) epizód/betegév]. A bázis-bolus rezsimmel kezelt 2-es típusú cukorbetegek körében a naponta egyszer adott detemir inzulin a korábban alkalmazott humán bázisinzulinhoz viszonyítva szignifikáns anyagcsere- javulást eredményez, kevesebb hypoglykaemiás esemény és a testtömeg csökkenése kíséretében. Mindazonáltal a glykaemiás célértéket elérő betegek kis aránya arra hívja fel a figyelmet, hogy a bázisinzulin megfelelő megválasztásán túl más tényezők is szerepet játszanak az optimális anyagcsere-egyensúly elérésében.

A rilmenidin mint imidazolin I-receptor-agonista erőteljesen csökkenti a centrális szimpatikus aktivitást, gátolja a renintermelést és a RAS-aktivi tást. Ezen előnyös tulajdonságai miatt csökken hypertoniabetegségben a peri fériás vascularis rezisztencia és a vérnyomás. Kiváló kombinációs partner. Növeli az ACE-inhibitorok és kalciumantagonisták vérnyomáscsökkentő hatását. Az inzulinrezisztenciát csökkenti, kedvező hatással van a szénhidrát- és lipidanyagcserére, ezért kiegészítő terápiában használják metabolikus szindrómában és 2-es típusú diabetes mellitusban is. Előnyös az alkalmazása a stressz okozta hypertoniában és menopauzában is.

A szerzők a 2-es típusú diabetes mellitusban előforduló hypertonia jelentőségét, a folyamatos vérnyomás-ellenőrzés, gondozás módszerét, valamint a nem gyógyszeres és gyógyszeres terápia formáit ismertették az amerikai, európai szakmai társaságok és nemzetközi szervezetek ajánlásainak bemutatásával. Megállapították, hogy a hypertonia mérési, gondozási és kezelési alapelvei alapvetően nem változtak az egész világon, annak ellenére, hogy az utóbbi időben széles körű vita alakult ki a normális vérnyomás értelmezése, valamint az intenzív vagy standard kezelés hasznának megítélésében.