A gastrointestinalis stromatumor korszerű kezelése
LAKATOS Gábor, BODOKY György
2014. DECEMBER 05.
Klinikai Onkológia - 2014;1(04)
LAKATOS Gábor, BODOKY György
2014. DECEMBER 05.
Klinikai Onkológia - 2014;1(04)
A gastrointestinalis stromatumor (GIST) a tápcsatorna leggyakoribb mesenchymalis eredetű daganata, amely rezisztens a hagyományos kemoterápiára és sugárkezelésre. Molekuláris onkológiai hátterének mélyebb megértése megteremtette a hatékony kezelés lehetőségét. A GIST patogenezisében a KIT és PDGFRA gének mutációja kiemelt jelentőségű. A korszerű tirozinkináz-gátlók bevezetése jelentősen javította az előrehaladt stádiumú betegek életkilátását. A mutációanalízis fontos prediktív és prognosztikus tényező, amelyet az ajánlások alapján a kivizsgálás részének kell tekinteni. A közleményben a GIST kórisméjével, kezelésével, a betegek gondozásával kapcsolatos újabb eredményeket foglaljuk össze.
Klinikai Onkológia
A legtöbb hagyományos rákellenes gyógyszer, a modern monoklonális antitestek, valamint a kismolekulájú tirozinkináz-gátlók is a cardiovascularis rendszer súlyos károsodását okozhatják. A kardiotoxicitás a daganatos betegségek elleni kezelések egyik legfontosabb komplikációja. A különböző daganatgátló szerek által okozott kardiotoxicitás mechanizmusa eltérő. Ebben a közleményben összefoglaljuk a különböző típusú gyógyszerek által okozott cardialis mellékhatásokat és hangsúlyozzuk az onkológusok és a kardiológusok közötti szoros együttműködés fontosságát.
Klinikai Onkológia
Szolid tumorokban, de főleg emlő-, prostata- és tüdőrákban igen gyakoriak a csontáttétek. A csontmetasztázisokban szenvedő betegeknél nem ritkák a skeletalis szövődmények, a csontfájdalom, a műtétet és/vagy sugárterápiát igénylő patológiás fracturák, a hypercalcaemia és a gerincvelői kompresszió. Érthető, hogy metasztázisok esetén a kialakuló vázrendszeri szövődmények jelentős morbiditási tényezőt és egyben rosszabb életminőséget, illetve túlélési esélyeket jelentenek. A biszfoszfonátok gátolják az osteoclastok működését és széles körben alkalmazzák ezeket a csontáttétek terápiájában, a skeletalis szövődmények megelőzésében. Az utóbbi időben előtérbe került a nukleáris faktor κB (NFκB) receptor ligandjának (RANKL) gátlása, mely a kóros csontmetabolizmus új célpontját képezi. Az első RANK-RANKL útvonal gátlója a denosumab, mely humán monoklonális antitest és a RANKL-hoz kötődve gátolja az osteoclastok aktivitását. Napjainkban a csontáttétek optimális multidiszciplináris ellátása a kóros csontanyagcserét módosító szerek (biszfoszfonátok vagy denosumab) kiegészítésével történik. A biszfoszfonát és a denosumab terápia előnyét a skeletalis morbiditás megelőzésében számos randomizált klinikai vizsgálatban igazolták, és ezeknek a szereknek az alkalmazása ma már a szolid tumorok okozta csontáttétek standard terápiájának részét képezik.
Klinikai Onkológia
Immunrendszerünk hatásosan küzd a szervezetet ért fertőzésekkel szemben, de az immunfolyamatok részt vesznek a tumorellenes aktivitásokban is. Azonban a daganatok kifejleszthetik azt a mechanizmust, amelynek segítségével az immunrendszer számára felismerhetetlenné válnak. Az immunonkológia olyan innovatív megközelítése a kutatásnak, melynek középpontjában az a hosszú távú koncepció áll, hogy hogyan lehet fokozni az immunválaszt a daganatok elleni küzdelemben. A daganat immunterápiájának célja, hogy az immunrendszer képes legyen felismerni és elpusztítani a tumorsejteket. Ez a megközelítés széles körű, magában foglalja a daganatellenes immunválasz indukálását, a szervezet tumor által irányított immunfolyamatainak modulálását, valamint az aktív, tumorellenes effektor sejtek biztosítását. Az utóbbi évek daganatellenes kutatásai egyértelműen abba az irányba mutatnak, amely döntően nem a citotoxikus terápiákat részesíti előnyben, hanem a célzott daganatellenes kezelésekre fekteti a hangsúlyt, ezen belül is gyorsan fejlődő diszciplína az immunonkológia.
A veserákban (renal cell carcinoma, RCC) szenvedő betegeknél gyakoriak a csontáttétek (kb. 30%). A metasztatikus RCC (mRCC) kezelésében célként a vascularis endothelialis növekedési faktor (VEGF) gátlására törekednek. A tirozinkináz-gátlók (TKI-k) közül például a sunitinib, a pazopanib, a sorafenib és az axitinib váltak választható terápiává. A TKI-k vitathatatlanul hatásosak az mRCC kezelésében, a csontáttétek problémája azonban továbbra is megoldásra vár. A csontáttétek jelenléte az mRCC-betegek esetében szignifi káns és klinikai szempontból lényeges negatív hatást gyakorol a túlélésre, akár a VEGF-et célzó terápia kimenetelére is. Az ilyen betegek kezelésében gyakran alkalmazzák a biszfoszfonátokat (BP). Újabb adatok igazolják, hogy a TKI-k és a BP-k kombinálása szinergista hatású lehet, ugyanakkor a toxicitás növekedhet.
Klinikai Onkológia
Az emlőrák klinikai kezelése az evidencián alapuló orvoslás szerint működik. Ennek lényege, hogy a beteg az átlagos betegpopuláció számára legjobb kezelést kapja - ez azonban nem feltétlenül egyezik a számára is legmegfelelőbbel. A klinikai döntéshozatalt megfelelő prognosztikus és prediktív biomarkerek alkalmazásával lehet javítani. Az egyidejűleg több gén kifejeződésének mértékét meghatározó, „többgénes” genetikai tesztek ebben a döntéshozatalban tudnak segíteni. Ezek közül kettő (MammaPrint és Prosigna) már FDA-jóváhagyással is rendelkezik, és számos további teszt is elérhető kereskedelmi forgalomban (IHC4, Oncotype DX, EndoPredict, BCI). A legtöbb tesztben közös, hogy az ösztrogénreceptor-pozitív, korai emlőrák esetén alkalmazhatóak és a felhasználásukkal megválaszolt legfontosabb kérdés a kemoterápia várható eredményének előrejelzése. Még nem rendelkezünk olyan algoritmussal, amelyik konkrétan meg tudná mondani, hogy pontosan milyen kemoterápiával kellene kezelni a beteget, valamint a receptornegatív betegekre sincs használható teszt. Maguk a mérések több különböző technológia (immunhisztokémia, génchipek, RT-PCR) felhasználásával, különböző génlisták alkalmazásával működnek - ezek egymáshoz viszonyított hatékonysága még nem ismert. Az ismert problémák ellenére a többgénes tesztek gyorsan terjednek. Emögött nagy valószínűséggel az áll, hogy a kemoterápia során a drága gyógyszeres kezelésben részesülő betegek számának csökkentésén keresztül mérséklik az onkológiai kezelések összköltségét.
Klinikai Onkológia
Az évente világszerte újonnan regisztrált méhnyakrákos esetek száma 530 000, és mintegy 270 000 beteget veszítünk el. Az adatok alapján a méhnyakrák a negyedik leggyakoribb halálok a női populációban és vezető halálok a fejlődő országok női lakosságának körében. A daganat kialakulásában a human papillomavirus (HPV) fertőzés a legfontosabb tényező. A HPV elleni immunizáció képes megelőzni a fertőzést, ebből adódóan csökkenteni a betegség incidenciáját. A már diagnosztizált megbetegedések esetében a sebészi ellátás és a sugárterápia a meghatározó terápiás entitás. A magas kockázatú, valamint a helyileg előrehaladott betegségek esetében alkalmazandó adjuváns/neoadjuváns gyógyszeres kezelésekkel csak korlátozott evidenciák állnak rendelkezésünkre. A klasszikus citosztatikus kezelés, valamint angiogenezist gátló terápia az extrapelvicus metasztázis, a definitív sugárkezelést követő perzisztáló tumor, valamint a sebészileg nem kezelhető, nem irradiálható pelvicus recidíva esetén mérlegelendő.
A tumorok genetikai jellemzésének klasszikus módja a szöveti biopszia, amelynek során kis mennyiségű minta kerül kivételre az érintett szervből. Ez képviseli a tumort a további vizsgálatok során. A mintavétel lokalizáltsága azonban korlátozza a reprezentatív jellemzést. Egyszerű mintavétellel a vérplazmából izolált, úgynevezett keringő tumor-DNS potenciálisan minden, markerként azonosítható genetikai eltérést hordozó daganatszövet onkológiai vizsgálatára alkalmas lehet. Ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségeket minél hatékonyabban kiaknázhassuk, sajátos tulajdonságaihoz kell igazítani a vizsgálati eszközöket. A minta pre analitikai feldolgozása és tárolása jelentősen befolyásolja a további felhasználhatóságot. Ahhoz, hogy a jelentős többségben lévő vad típusú háttér mellett az esetlegesen jelen lévő mutáció kimutatható legyen, új, specifikus módszerek kidolgozására van szükség, amelyek jelentős többsége az új generációs DNS-szekvenálási technikákra épül. Az elmúlt évtizedben ezen eljárások költségének határozott csökkenése lehetővé tette, hogy óriási mennyiségű genetikai információ halmozódjon fel a tumorigenezissel kapcsolatban. A szekvenálási technológiák fejlődése következtében a vizsgálatok átfutási ideje is csökkent, így lehetővé vált a kutatás mellett a rutinellátásba való átvétele. Kutatásainkból kiindulóan ez három megközelítésen keresztül valósulhat meg: technológiai fejlesztéssel, a már birtokunkban lévő diagnosztikai módszerek folyékony biopsziába való átültetésével, valamint jól tervezett, betegségspecifikus génpanelek létrehozásával. A nemzetközi trendek és eddigi, folyékony biopszián alapuló tapasztalataink alapján is úgy gondoljuk, hogy a közeljövőben ez a módszer az onkológiai szűrések és a precíziós onkológia egyik meghatározó pillérévé válhat.
Klinikai Onkológia
A diffúz nagy B-sejtes lymphomás (DLBCL) betegek többsége meggyógyítható a standard rituximab, cyclophosphamid, doxorubicin, vincristin és prednisolon (R-CHOP) kezeléssel. A betegek 30-40%-a azonban a kezelésre nem reagál, vagy betegségük kiújul. A jelenleg rendelkezésre álló ún. salvage- terápiák azonban csak e betegek negyedének nyújtanak reális gyógyulási esélyt, hatékonyabb első vonalbeli- és mentő kezelésekre lenne szükség. A molekuláris genetikai technikák gyors fejlődése a DLBCL biológiai sokszínűsége mellett az onkogenezis számos kulcspontjának megismeréséhez is vezetett. Az eltérő prognózisú germinalis centrum eredetű és az aktivált B-sejt eredetű lymphomák elkülönítésének napjainkra már nemcsak elméleti, de terápiás vonatkozása is lenne. Egyelőre megoldatlan a kettős genetikai károsodással járó (ún. „double-hit”) lymphomák kezelése. Az új generációs szekvenálási technológiákkal a különböző jelátviteli utak, az immunrendszer ellenőrzési pontjainak, a mikrokörnyezet szerepének jobb megismerésével új molekuláris szintű célpontok kerültek felismerésre. Ezen kulcspontokra ható gyógyszerek kifejlesztésével egyre több szer kerül klinikai vizsgálat keretén belül kipróbálásra. A DLBCL heterogenitása miatt fontos azon betegcsoportok azonosítása, akik számára egy adott célzott terápia várhatóan hatékony lesz. Ez a rizikóadoptált kezelés várhatóan a közeljövőben lehetővé válik a DLBCL-es betegek számára, bár napjainkban DLBCL-ben még az R-CHOP kezelés az arany standard.
Klinikai Onkológia
A follicularis lymphoma (FL) a leggyakoribb indolens lefolyású non-Hodgkin lymphoma típus, ennek ellenére ritka megbetegedés. A follicularis lymphomás betegek többsége általában hosszan, relatív jó életminőséggel él, de a jelenlegi standard immunokemoterápiás kezelésekkel végleges gyógyulás nem érhető el. A molekuláris genetikai ismeretek bővülése és a daganatos mikrokörnyezet szerepének jobb megismerése révén egyre többet tudunk a betegség patogeneziséről. A sejtfelszíni antigének funkcióinak, a jelátviteli utak kapcsolódási pontjainak részletes feltérképezése számos új gyógyszer (monoklonális antitest, kináz- és NFκB-gátló), a citotoxikus T-sejt sejtfelszíni receptorainak megismerése a monoklonális checkpoint-gátlók kifejlesztéséhez vezetett. Az epigenetikai moduláló szerek közül főként a metilációgátlókkal vannak kedvező tapasztalatok. Az új szerek közül legreményteljesebbnek és leghatékonyabbnak a tumoros mikrokörnyezetét szabályozó, immunmoduláns hatású lenalidomid tűnik, mely rituximabbal kombinálva, elsődleges kezelésként alkalmazva a jelenlegi standard kezeléssel azonos hatásúnak bizonyult. Az új ismeretek és gyógyszerek megfelelő használata a ténylegesen célzott és egyénre szabott kezelésekhez vezethet. Mindez a terápia hatékonyságát és egyúttal az élettartam további növekedését eredményezi. A nagyon hosszú betegségmentes élettartam pedig már gyógyulás.
Klinikai Onkológia
Adjuváns kezelésként az ismert standard doxorubicin-monoterápia vagy a doxorubicin + ifoszfamid kombináció az elfogadott a legtöbb esetben. Letisztult irányelv még nem jött létre, azokban az esetekben javasolt az adjuváns kezelés, akiknek nagyobb, mint 10 cm méretű, high grade sarcomájuk volt, a műtét nem volt kellően radikális, illetve radioterápia sem jöhet szóba. A lokálisan előrehaladott tumorok esetében végtagmegtartás miatt izolált végtagi perfúzió javasolható. Új vegyületként a helyi kezelésben alkalmazható hefnium-oxid nanopartikulumok (NBTXR3) intratumorális befecskendezése és sugárkezeléssel való kombinációja lehet iránymutató, azonban további vizsgálatok szükségesek. Metasztatikus tumorok gyógyításában a standard terápia mellett egyre inkább előtérbe kerülnek a célzott, új kezelések: leiomyosarcomában a trabectedin mellett a pazopanib és az olaratumab; liposarcomában a trabectedin és az eribulin; synoviosarcomában a pazopanib; imatinibrezisztens GIST esetében a sunitinib és a regorafenib. A lágyrész-sarcomák heterogén szövettani altípusokba sorolhatók, ritka daganatok, amelyek kezelésében kulcsfontosságú a szövettani altípus szerinti kezelés, valamint az interdiszciplináris együttműködés az ortopéd sebésszel, a sugárterapeutával és a patológussal az egyénre szabott megfelelő terápia meghatározásáért.
1.
2.
3.
4.
5.
1.
2.
3.
4.
5.
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás