A cardiovascularis betegségek és a hangulatzavarok világszerte fontos népegészségügyi problémát jelentenek. Kapcsolatuk széles körben kutatott és a neurotrop molekulák - különösképpen az agyi eredetű neurotrop faktor (brain derived neurotrophic factor - BDNF) - szerepe mindkét kórcsoportban felmerült. Ennek ellenére a szakirodalomban nincs olyan összefoglaló közlemény, amely a cardiovascularis betegségek és a hangulatzavarok kapcsolatát a BDNF-en alapulva tárgyalná. Igazolódott, hogy a BDNF depresszió esetén csökken, illetve a csökkent BDNF-szint az artériás baroreceptorokon, a renin-angiotenzin rendszeren és az endothelialis nitrogén-monoxid-szintáz-aktivitáson keresztül szerepet játszhat a hypertonia kórélettanában. A BDNF emellett a cardiovascularis események előrejelzőjének is bizonyult. Munkánkban összefoglaljuk a jelenleg rendelkezésre álló ismereteket, azzal a céllal, hogy a cardiovascularis betegségek és a hangulat - zavarok közötti kapcsolatot a BDNF lehetséges mediátor szerepének tükrében tárgyaljuk. Ezek az adatok új pszichoszomatikus kapcsolódási pontra világíthatnak rá, és olyan terápiás célponthoz vezethetnek a jövőben, amely a hangulatzavarok és a cardiovascularis betegségek szempontjából is előnyös lehet.

Bevezetés - A szerzők vizsgálatukban arra keresték a választ, hogy a Repeatable Battery for the Assessment of Neuropsychological Status (RBANS) rövid neurokognitív szűrőteszt hazai adaptációja alkalmas-e az egészségesek és a betegcsoportok kognitív teljesítményének megkülönböztetésére, illetve a betegcsoportok közötti esetleges különbségek jellemzésére. Betegek és módszer - Az RBANS tesztvizsgálatot 38 egészséges önkéntes, 69 schizophren és 18 dementiában (10 Alzheimer-típusú, nyolc vascularis dementia) szenvedő beteg személlyel végezték el. Eredmények - A teszt az egészséges csoporthoz képest minden betegpopulációban jelentős teljesítménycsökkenést mutatott ki. A schizophrencsoportban minden kognitív területen volt funkcióhanyatlás. Az Alzheimer-dementiás csoport némileg jobban teljesített a schizophrenekhez viszonyítva, mivel az egészségesekkel összehasonlítva a téri-vizuális feladatokban nem volt szignifikáns teljesítményromlás. A vascularis dementiában szenvedők teljesítménye a közvetlen emlékezeti (azonnali felidézéses), a nyelvi és a téri-vizuális feladatokban nem különbözött az egészségesekétől. Az Alzheimer-dementiásoknál a különböző kognitív területen mutatott teljesítmények nem különböztek egymástól. A vascularis dementiás csoportnál a figyelmi funkció bizonyult a legsérülékenyebbnek, míg a nyelvi funkcióik viszonylag megtartottak voltak. A schizophrenek legrosszabbul a késleltetett emlékezeti és a figyelmi feladatokban teljesítettek, a többi funkciókban a károsodás mérsékeltebb, de még így is statisztikailag szignifikáns volt. A schizophren betegek RBANS-pontszámait egy amerikai vizsgálat adataival is összehasonlították. Ennek alapján a globális indexek értékei nem különböztek, csak az alskálák mintázatában volt némi különbség. Következtetés - A rövid neurokognitív szűrőteszt hazai betegpopuláción is alkalmasnak látszik az egészséges és a sérült kognitív teljesítmény megkülönböztetésére.

Célkitűzés - A genetikai vizsgálatok számos neurotranszmitter receptor génjének polimorfizmusát igazolták schizophreniában. Amellett, hogy a dopamin D3-receptor (DRD3) génjét szuszceptibilitási faktorként tartják számon, Ser9Gly polimorfizmusának szerepe a terápiás válasz befolyásolásában is felmerül. A szerzők naturalisztikus vizsgálatukban e polimorfizmus és az atípusos antipszichotikumok hatékonyságának összefüggését vizsgálták. Módszer - DSM-IV szerinti schizophrenia diagnózissal kezelt 75 beteg és 45 egészséges kontrollszemély vett részt a vizsgálatban. Az atípusos antipszichotikumot szedő pácienseket a terápiás válasz alapján reagáló és nem reagáló csoportra osztották. A terápiás választ adó csoportba sorolás kritériuma a globális funkcióbecslő skála szerinti legalább 20 pontos javulás volt. Polimeráz láncreakció révén meghatározták valamennyi résztvevő DRD3 genotípusát. Eredmények - A DRD3 Ser9Ser homozigóta genotípusa gyakrabban fordult elő (64%) a terápiára nem reagáló csoportban a jó terápiás válaszú betegeknél tapasztalthoz képest (28%, p=0,0018). A Ser allél frekvenciája szintén nagyobb volt (82%) a nem reagáló csoportban a terápiára jól reagáló betegekéhez képest (p=0,0172). Következtetés - A kapott adatok szerint az atípusos szerekre adott gyengébb terápiás válasz a DRD3 Ser9 variánsával társul.

A beteg paranoid schizophreniáját 1985-ben diagnosztizálták elsõ pszichiátriai kórházi kezelése alkalmával. Depó neuroleptikumkezelés mellett további pszichotikus epizódok 10 éven keresztül nem jelentkeztek. Myastheniás tünetei 1997-ben kezdõdtek, generalizált, bulbaris túlsúlyú myasthenia gravis formájában. A myasthenia gravis diagnózisát mind az EMGvizsgálat, mind az acetil-kolin-receptor-ellenes ellenanyag emelkedett titere alátámasztotta. A mediastinalis CT-vizsgálat a bal oldali hilaris nyirokcsomók megnagyobbodását mutatta, thymomára gyanús elváltozás nem ábrázolódott. Mediasztinoszkópia során biopszia történt a kóros nyirokcsomókból. A szövettani vizsgálat sarcoidosis fennállását igazolta. A beavatkozást követõen a betegnél myastheniás krízis alakult ki (1998 szeptemberében). Kombinált immunmoduláló kezelést kezdtünk (64 mg metilprednizolon másnaponta, 150 mg azathioprin naponta), amelynek hatására myastheniás tünetei és sarcoidosisa is remisszióba kerültek. A mediastinalis kontroll- CT-vizsgálat eredménye 2000 januárjában negatív volt. A szteroidkezelés idején a beteg schizophreniája aktiválódott, de pszichotikus tünetei kiegészítõ haloperidolkezelés mellett megszűntek. Jelenleg napi 150 mg per os azathioprint és havi 40 mg im. flupentixolt kap. Mindhárom betegség egyensúlyban van már több mint 24 hónapja. A myasthenia gravis és a sarcoidosis együttes elõfordulása ismert, de ritka jelenség. A szakirodalomban nem találtunk példát a schizophrenia, a myasthenia gravis és a sarcoidosis együttes elõfordulására.

A schizophrenia tudományosan megalapozott biokémiai betegségkoncepciói közül a dopaminhipotézist dolgozták ki a legrészletesebben. A klasszikus, közvetett bizonyítékokon alapuló elképzelés a funkcionális képalkotó módszerek fejlődésével, a specifikus receptorjelölő ligandok megalkotásával, a dinamikus változások nyomon követésére alkalmas vizsgálati eljárások kifejlesztésével közvetlenül is tanulmányozhatóvá vált. A korai elképzelés, miszerint a dopaminerg rendszer túlműködése áll a betegség hátterében, számos új adattal gazdagodott. Eszerint a betegség lefolyása során legtartósabban észlelhető kognitív deficit tünetei és a negatív tünetek a dorsolateralis prefrontális kéregállomány (DLPFC) csökkent aktivitásával függenek össze, míg a ventralis striatalis hiperaktivitás a betegség akut fázisai során észlelhető, és a „hipofrontalitással” a két terület gazdag összeköttetései révén ok-okozati összefüggést is mutat. Ezen túlmenően a két régió diszfunkciójának kölcsönhatása maga után vonja más neurotranszmitter pályarendszerek részvételét is az etiopatogenezisben. Elsősorban a glutamáterg pályák csökkent működésének szerepét támasztják alá az Nmetil- D-aszpartát receptorantagonistákkal kiváltott modellpszichózisok és az in vivo humán képalkotó vizsgálatok tapasztalatai. A neurokémiai ismeretek bővülése jelentős hatással van a terápiás stratégiák átalakulására is.