Csépány tanárnő és Illés tanár úr komoly feladatra vállalkozott a Klinikai neuroimmunológia című könyv megírásával. A neurológia, a genetika, a proteomika és az immunológia rohamos fejlődése egy új tudományterületet hozott létre, a neuroimmunológiát. Így vitathatatlanul egy hiánypótló, értékes mű született a szerzők tollából.

Neuropatológiai vizsgálatok történtek a dementiák (Alzheimer-kór, Alzheimer-dementia és vascularis dementia) kimutatására az 1997-99-es években, évi átlag 1400 boncolás közül. A vizsgáltak többsége az 50 éves kort meghaladta. Teljes neuropatológiai feldolgozás 1997-99 között 477 esetben történt. A rutinvizsgálatok mellett 364 esetben Bielschowskyezüstimpregnáció vagy Gallyas-féle ezüstözési eljárás, esetenként tau-protein (MAP) reakció és amiloidfestés történt. Ezek között 212-nél volt olyan eltérés, ami kórosnak tekinthető, de neuropatológiailag talált elváltozás, ami dementiát okoz, csak 167 esetben fordult elő. Egyes dementiaformákat kor szerint is csoportosították. Az úgynevezett „incipiens” forma a leletek alapján 23 alkalommal volt megtalálható. Régi, különböző kiterjedésű ischaemiás elváltozást 42%-ban lehetett felfedezni az Alzheimer-dementiás esetekben. A vizsgálat három éve alatt minimális vagy kornak megfelelő degeneratív jel az 50 éven felüliek között 82 esetben volt. Ezek között nyolc beteg a 90-es éveiben halt meg. Egyes esetekben a szenilis plakkok (38), míg máskor a neurofibrillaris degenerációk (13) száma dominált. A neuronpusztulás mértéke változó volt, és nem mindig állt arányban a neurofibrillaris degenerációkkal. A simplex szenilis atrophiák közé tartoztak azok az esetek, ahol minimális vagy kornak megfelelő Alzheimer-féle elváltozást találtak. Így ezek önálló entitásnak bizonyultak. Az „incipiens” formánál - aránylag fiataloknál - csekély mennyiségű Alzheimer-féle elváltozás mutatkozott. A „preklinikai” Alzheimer-kór a klinikai adatok alapján csak feltételezés lehetett, de ezt patológiailag az úgynevezett „incipiens” forma nagyon ritkán bizonyította. Az Alzheimer- és vascularis dementia előfordulása az úgynevezett „tiszta” eseteket tekintve 54:41 volt. A tanulmány eredménye alapján megállapítható az is, hogy a dementiák diagnózisa mind klinikai, mind patológiai szinten nagyon elhanyagolt. Az újabban bevezetett „preklinikai” vagy „incipiens” formákat igen nehéz meghatározni a klinikai tünetek vagy patológiai leletek alapján. A válogatás nélküli autopsiás anyagból készült neuropatológiai leletek a degeneratív - főleg Alzheimer-típusú - dementiákra vonatkozóan nagy változatosságot mutattak, ami igen sok kérdést vethet fel az agy normális és kóros öregedését, az Alzheimer-kór incipiens és szenilis formáját illetően. A közlemény teljes szövege elérhető a www.lam.hu honlapon.

Célkitűzés - A levetiracetam hatásának értékelése gyermekkori gyógyszerrezisztens epilepsziában retrospektív tanulmány alapján. Módszer - Nyolcvanöt, gyógyszerrezisztens epilepsziában szenvedő gyermeket (1-24 éves, átlagéletkor 10,5 év) kezeltünk 10-40 mg/ttkg/nap levetiracetammal add-on terápiában fél-négy éven át. A levetiracetamkezelés előtt az epilepszia átlagosan nyolc éve állt fenn, a betegek 2-12-féle (átlagosan hat) antikonvulzívumot kaptak korábban. Eredmény - Tíz beteg (12%) vált rohammentessé, három gyermek (3%) esetében 90%-nál nagyobb mértékben, 32 gyermek (38%) esetében több mint 50%-kal csökkent a rohamok száma a levetiracetamterápia bevezetése után. Huszonkilenc beteg (34%) nem reagált a kezelésre, pozitív pszichés hatást figyeltünk meg 26 esetben (30%). Enyhe mellékhatás jelentkezett 11 esetben (13%), leggyakrabban viselkedésváltozás, agresszió, alvászavar fordult elő, de a gyógyszeradag csökkentése után ezek a tünetek megszűntek. A cerebrálisan sérült, szellemi fogyatékos gyermekek esetében szerényebb volt a hatás, gyakoribb a mellékhatás. Következtetés - A levetiracetam jól tolerálható új antiepileptikum, amely add-on terápiában hatásos lehet gyógyszerrezisztens gyermekkori epilepsziában.

Míg az egészséges férfiak 10%-a panaszkodik szexuális diszfunkcióra, addig ugyanez az arány az epilepsziás férfiak között 40-70%. A szexuális diszfunkcióknak három alapvető oka lehet: az epilepsziabetegség önmaga, az antiepileptikumok (elsősorban a hagyományos enziminduktor antiepileptikumok és a valproat), továbbá pszichiátriai, pszichés problémák. A májenziminduktor antiepileptikumok (carbamazepin, phenytoin) indukálják a szexuális szteroidok bontását. A valproat mint májenziminhibitor és mint erősen fehérjéhez kötődő szer, inkább növeli a szabad androgének szintjét. Egyes antiepileptikumok negatív kognitív hatása vagy éppen egyes szerek pszichiátriai betegséget indukáló hatása lelki folyamatokon keresztül okozhatja a férfiak szexuális működésének zavarát. A carbamazepin által indukált metabolikus és endokrin eltérések megszűnnek, ha oxcarbamazepinre váltunk a gyógyszerelés során. Az oxcarbamazepint szedő betegek nemihormon- és prolaktinszintje normális marad. Az oxcarbamazepincarbamazepin cserét követően megszűnik a carbamazepin szedésével együtt járó impotencia. Esettanulmányokban arról számoltak be, hogy nemcsak az oxcarbamazepin, hanem a lamotrigin is javítja a férfiak szexuális funkcióját. A szexuális zavar terápiája természetesen attól függ, hogy mi a diszfunkciót kiváltó ok. Amennyiben hormonális eltérést mutatunk ki vagy feltételezünk, úgy érdemes először az antiepileptikum cseréjével kezdenünk. Az enziminduktor antiepileptikumok és a valproat helyett új típusú antiepileptikumot érdemes választani. Az új antiepileptikumok közül jelenleg az oxcarbamazepin pozitív hatásáról van a legtöbb adatunk az antiepileptikum által indukált hormonzavarokra és szexuális diszfunkcióra, de a lamotrigin-monoterápiának is jótékony hatása lehet. Amennyiben a hormonális diszfunkciók az antiepileptikumcsere ellenére továbbra is fennállnak, androgénterápia vagy bromokriptin adása jön szóba. Az intramuscularis tesztoszteron nemcsak a szexuális diszfunkciókat gyógyíthatja, hanem a rohamok számát is csökkenti. Etiológiától függetlenül az erectilis diszfunkciókat sildenafillal is lehet kezelni.

Az interferon-α-, -β-, γ-készítmények különböző betegségek kezelésében alkalmazhatók. Sok más fehérjéhez hasonlóan valamennyi interferon nagy valószínűséggel immunogén hatású, különösen azok, amelyek rekombináns géntechnológiával készültek. A sclerosis multiplex miatt interferon-β-terápiában részesülő betegek esetében célszerű az interferon-β ellen képződött antitestek kimutatása. A természetes interferon-β glikozilált, 166 aminosavból álló, 25 kDa molekulatömegű fehérje. A sclerosis multiplexben szenvedő betegek immunmoduláló kezelése során alkalmazott rekombináns interferon-β-1a és -1b készítmények ellen képződött anti-interferon-β-antitestek a szérumban kimutathatók. Az általánosan használt tesztek két típusát lehet elkülöníteni. Az egyik a kötő antitesteket, a másik a neutralizáló antitesteket méri. Az eredmények azt mutatják, hogy a szérumban magas titerben kimutatott kötő és neutralizáló antitestek csökkenthetik az interferon- β-készítmények klinikai hatásosságát. Glatiramer-acetátkezelésben részesülő sclerosis multiplexes betegek szérumában is kifejlődhetnek úgynevezett reaktív antitestek. A közleményben a szerzők az anti-interferon-β kötő és neutralizáló antitestekkel kapcsolatos irodalmi adatokat ismertetik.