Ideggyógyászati Szemle

Az alsó nyaki gerincszakasz elülső spondylodesise során nyert klinikai tapasztalataink

PAZDERNYIK Szilárd, SÁNDOR László, ELEK Péter, BARZÓ Pál

2010. JANUÁR 30.

Ideggyógyászati Szemle - 2010;63(01-02)

Mind az akut, mind a krónikus instabilitás sikeresen kezelhető elülső spondylodesissel. A műtét célja olyan spondylodesis létrehozása, amely a sebész által beállított pozícióban merevíti el az instabil mozgásszegmentumot. Az elmerevítés az intervertebrális rés átcsontosodásával valósul meg. Magát az elcsontosodást az érintett szegmentumok operatív stabilizációja és osteoproduktív, osteoinduktív anyagok át- és/vagy beültetése segíti elő. Minél gyorsabb átcsontosodást tudunk elérni, annál biztosabban elkerülhetjük az anyagfüggő és/vagy az elmozdulásból eredő komplikációkat. Elméleti megfontolásainkat alátámasztva retrospektív klinikai/radiológiai vizsgálatot végeztünk, amelyben a különböző rendszerek alkalmazásával végzett, elülső nyaki spondylodesisekkel elért csontos konszolidáció sebességét és biztonságát elemeztük. Összesen 485 beteg műtét utáni eredményeit vizsgáltuk, akiket akut vagy krónikus nyaki gerincinstabilitás miatt lemez-osteosynthesissel kezeltünk. Csonttranszplantáció céljából az esetek egy részében tiszta autológ spongiosát, illetve corticospongiosus csontmorzsákat, másik részében autológ, tricorticalis csontblokkot alkalmaztunk. Mind a követésben, mind az adatgyűjtésben előre kidolgozott, egységes protokoll szerint jártunk el. Az adatokat direkt öszehasonlításon alapuló egységes kritériumrendszer alapján értékeltük. A lemezes spondylodesiseket három csoportba osztottuk: 1. csoport: dinamikus osteosynthesis tiszta spongiosával (155 beteg 210 szegmentummal, 1,35 szegment/ beteg), 2. csoport: dinamikus osteosynthesis tricorticalis grafttal (167 beteg 290 mozgásszegmentummal, 1,73 szegment/beteg) és 3. csoport: szögletstabil osteosynthesis tricorticalis grafttal (73 beteg 110 mozgásszegmentummal, 1,5 szegment/beteg). A cage-implantációval kezelt betegek képezték a 4. csoportot: cage autológ corticospongiosus csontmorzsával töltve (90 beteg 90 mozgásszegmentummal, 1,0 szegmentum/beteg). A követés során a csontos átépülés megítélésére protokollszerűen oldalirányú és anterior- posterior röntgenfelvételek készültek a 0., 6., 16. és az 52. hét után, és az esetek egy részében a 104. hét után is. A graft és a csigolya közti csontos gyógyulás mértékének minősítésére három fokozatot használtunk, amelyek a következők: még át nem épült, átépült, illetve álízületképződés. Beteganyagunk adatainak értékelése során az alábbi megállapításokat tettük: a) Gyors és biztos átcsontosodás jön létre azok esetében, akiket dinamikus lemez-osteosynthesis létesítésével kezeltünk (p=0,00001). Ez „normál” H-lemez és csonttranszplantátumként autológ spongiosa alkalmazását jelenti. Az így előállított szegmentstabilizációk 77%-a (161 szegmentum) már a hatodik posztoperatív héten, álízület-képződés nélkül, csontosan konszolidálódott. b) Tricorticalis graft alkalmazása szögletstabil és dinamikus lemezrendszerekben is késlelteti a csontos gyógyulást. Ennek a csonttranszplantátumnak az alkalmazását követően gyakran fordul elő álízület-képződés, amelyet az autológ spongiosa használatakor sosem figyeltünk meg. c) A szögletstabil lemezzel végzett spondylodesisek rendszerint késleltetve gyógyultak. Az álízület-képződés aránya nagy, 21% (23 szegmentum) volt, azaz az alsó nyaki gerincszakaszon nem tanácsos szögletstabil lemezrendszerrel végezni az elülső nyaki lemezspondylodesist. d) Az autológ corticospongiosus csontmorzsával töltött cage-ek alkalmazásával létrehozott spondylodesisek biztosan gyógyulnak. Annak ellenére azonban, hogy az álízület-képződési arány ezzel a technikával 0% volt, a konstrukció geometriai viszonyai és a tiszta autológ spongiosa corticospongiosus csontmorzsával történő helyettesítése miatt az elcsontosodás kissé késleltetett. Az alsó nyaki gerincszakasz akut/krónikus instabilitásai sebészi kezelésében mind a normál H-lemez és autológ spongiosa együttes alkalmazása, mind a corticospongiosus csontmorzsákkal feltöltött intervertebralis cage használata ajánlott, szem előtt tartva azt, hogy az utóbbi esetében a csontos dekompresszió során nyert corticospongiosus morzsák használata a beteget újabb - a graft nyerése céljából végzett - feltárástól kíméli meg.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

Frontotemporalis dementia, Pick-betegség

ANDREW Kertesz

Jelentõsen gyarapodott a tudásunk az utóbbi néhány évben a frontotemporalis dementiával kapcsolatban, különös tekintettel a molekuláris biológiájára. Ezt az állapotot korábban Pick-betegségnek ismerték és ritkának tartották, becslések szerint az összes dementia 12-15%-áért, a koria kezdetűek 30-50%-áért felelõs. A klinikai kép változatos, fõként a viselkedés és a nyelv károsodik, de a CBD és a PSP extrapyramidalis tünetei is idetartoznak. Ezek a látszólag eltérõ megjelenések egy irányba tartanak attól függõen, hogy egyik vagy másik agyterület érintett. Az esetek kevesebb mint fele tauopathia, a többségében kimutattak TDP-43 és újabban FUS proteinopathiát, ami az ALS-sel közös, potenciális lehetõségeket biztosítva a gyógyszeres kezelésnek. A Ch-17-en és néhány más helyen észlelt taués proganulinmutációk molekuláris mechanizmusokra mutatnak. Szószedet segíti a tájékozódást az összetett terminológiában.

Ideggyógyászati Szemle

Ritmusképzés az idegrendszerben

SZIRMAI Imre

A ritmusos agykérgi aktivitás és mozgásszabályozás között kapcsolatot mutattak ki. A 10 Hz-es μ-ritmus és a 20 Hz-es burstaktivitás a szomatomotoros rendszer két állapotát jelzi. A centrális tekervény felett regisztrálható μ-ritmus és a fiziológiás kéztremor között összefüggést tételeznek fel. A mozgatórendszer működésének érzékeny indikátora az ujjak finom mozgása. Összetett ritmusok dobolásában a mutatóujj ügyesebb, mint a 3.-4.-5. ujj. A tükörmozgás képessége is függ az ujjak kérgi reprezentációjától. A tükörmozgás legkönnyebben akkor hajtható végre, ha a mozgást az 5. ujjal indítják. Az ujjmozgásra vonatkozóan az agykérgi szabályozásban a kritikus frekvencia 3 Hz. A mozgásszabályozásban feltehetően létezik egy gyors (3 Hz-nél magasabb) és egy lassú (3 Hz-nél alacsonyabb) mozgással kapcsolatos időzítő neuronalis rendszer. A szinkrón kétoldali ujjmozgás legkönnyebben a 4/4, illetve 8/8 ütemben hajtható végre. Saját vizsgálatainkban azt találtuk, hogy a befelé és kifelé irányuló szekvenciális ujjmozgások egyenlő mértékben károsodtak zenélésben járatlan kontrollok és Parkinson-kóros betegek esetében. A mozgászavarokban a ritmusérzék és az óramechanizmus is károsodik a mozgásszabályozással együtt. A poliritmusos ujjmozgás nem öröklött képességünk, csak tanulással sajátítható el. A biológiai óra, amely a ritmusos mozgást szabályozza, feltehetően a bazális ganglionokba és a cerebellumba lokalizálható. A zenei ütembeosztás 2 hatványainak (1/12, 1/22, 1/23, 1/24, 1/25) reciprokából áll. Figyelemre méltó, hogy a neuralis működések frekvenciái, amelyeknek jelentőségük van a mozgás szabályozásában, ugyanebbe a tartományba esnek. A zenélés egyik legfontosabb idegrendszeri feltétele a specifikus működésű agyterületek összekapcsolása. Az európai népek az oktávalapú zenét részesítik előnyben. Az ezzel kapcsolatos zenei kompozíciók a gótikus építkezés ornamentikai szabályát követik, nevezetesen az egy felé törekvés a 8-4-2 osztályok egyesüléséből alakul ki. Leibnitz a zenét a lélek tudatalatti matematikájának tartotta. A zene mobilizáló hatása felhasználható a mozgászavarban szenvedők rehabilitációjára. Megfigyelték, hogy az ütem és a ritmus felülmúlja a melódia hatását. Feltehető, hogy a centrális oszcillátorok szenzoros beérkező impulzusok nélkül is létre tudnak hozni „fiktív motoros mintát”.

Ideggyógyászati Szemle

Különböző invazivitású agydaganatok extracelluláris mátrixának expressziója

KLEKNER Álmos, VARGA Imre, BOGNÁR László, HUTÓCZKI Gábor, KENYERES Annamária, TÓTH Judit, HANZÉLY Zoltán, SCHOLTZ Beáta

Célkitűzés - A glioblastomák sikertelen kezelésének egyik fő oka az ép agyállomány tumoros infiltrációja miatt kivitelezhetetlen radikális tumoreltávolítás. Ugyanakkor a hasonlóan anaplasztikus carcinomák agyi áttétei jól körülírt intracerebralis daganat képében jelentkeznek, amelyek teljes reszekciója többnyire rutinműtétnek számít. A tumoros környezeti invázióban az extracelluláris mátrix (ECM) molekulái játszanak döntő szerepet. Két különböző eredetű és egymástól jelentősen eltérő agyállományi infiltrációs aktivitással rendelkező daganat ECM-molekuláinak mRNSszintű expresszióját hasonlítottuk össze. Kérdésfelvetés - Az extracelluláris mátrix mely molekulái lehetnek felelősek a különböző eredetű anaplasztikus daganatok eltérő infiltrációs képességéért? Módszer - 23 ECM-alkotó molekula mRNS-expresszióját határoztuk meg kvantitatív reverz transzkriptáz polimeráz láncreakció alkalmazásával négy-négy idegsebészeti műtétből származó glioblastomából és bronchogen adenocarcinoma agyi áttétéből származó szövetmintában. Öt molekula esetében immunhisztokémiai vizsgálatokat is végeztünk. Eredmények - Kilenc ECM-molekula [brevikán, neurokán, neuroglikán-C, tenaszcin-C, verzikán, mátrixmetalloproteináz (MMP) -2, szindekán-1, -2 és -4] mRNS-expressziójában találtunk egyértelmű különbséget a két daganattípus között. Az immunhisztokémiai vizsgálatok során öt molekulából (neurocan, szindekán, versican, MMP-2 és -9) az MMP-9 kivételével minden esetben az mRNS-expressziós eredményeket alátámasztó különbségeket detektáltunk. Következtetések - A fenti molekulák szerepet játszhatnak a daganatsejtek igen eltérő környezeti agyállomány-inváziójában, és így a malignus gliomák esetében az antiinvazív rákellenes terápia célmolekuláiként is szolgálhatnak.

Ideggyógyászati Szemle

Hátsó corticalis atrophia (Benson-szindróma)

RÓZSA Anikó, SZILVÁSSY Ildikó, KOVÁCS Krisztina, BOÓR Krisztina, GÁCS Gyula

A hátsó corticalis atrophia - mint ritka corticalis dementia - jellegzetességeit ismertetjük 69 éves nőbetegünk esete kapcsán, akinek betegsége látási panaszokkal indult, amelyet kezdetben szemészeti okkal magyaráztak. Neurológiai vizsgálatunk során azonban ennek hátterében vizuális agnóziát diagnosztizáltunk egyéb neurológiai eltérések mellett (alexia agraphia nélkül, acalculia, prosopagnosia, konstrukciós zavar, óraidőfelismerés-zavar, öltözködési apraxia, térbeli tájékozódási zavar). A koponya MR-vizsgálata hátsó corticalis atrophiára jellemző, aszimmetrikus kétoldali parietooccipitalis atrophiát mutatott.

Ideggyógyászati Szemle

Molekuláris genetikai mutációs analízis Menkes-kórban

LÁSZLÓ Aranka, ENDREFFY Emőke, TÜMER Zeynep, HORN Nina, SZABÓ János

A Menkes-betegség X-kromoszómához kötött, recesszív, több szervrendszert érintő, letális, heredodegeneratív betegség. Fő tünetei a progresszív neurodegeneráció és a kötőszöveti rendellenességek mikroszkóposan göndör hajjal. Molekuláis genetikai vizsgálatot végeztünk magyar Menkes-szindrómás csecsemő esetében, és prenatalis diagnosztikai történt a betegség által terhelt családban. Módszer - Az ATP7A gén 12. exonját elemeztük didezoxifingerprintinggel, polimeráz láncreakcióval és a 12. exon direkt szekvenálásával. Szűrtük a specifikus mutációt az anyai nagynénje terhességéből származó chorionbolyhokban a 14. gestatiós héten. Eredmények - A 12. exonban Arg 844 His bázispárcserét mutattunk ki, amely nagyon súlyos, halálos missense mutációt eredményezett.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Lege Artis Medicinae

Időskori zavartság: mindennapos és általánosan elnézett szindróma

SZENDI István

A zavartság vagy delírium, a figyelmi és tudati vigilancia, valamint a megismerő mű­­kö­dé­sek agyi bántalom következtében hevenyen kialakuló és fluktuációra hajlamos zavara. Általában szisztémás kórfolyamatok hatására alakul ki másodlagosan a szindróma kifejlődéséért felelős neuralis mű­ködészavar. Nem pszichiátriai betegség­ről van szó: a primer mentális zavarok nem okoznak tudati vigilanciazavart. Az idős kor­osztályban meglehetősen gyakori, elő­fordulása hazánkban hozzávetőleg hetven­ötezer embert érinthet. Döbbenetes tény, hogy az esetek csaknem kétharmadát nem ismerik fel, aminek a markáns morbiditási és mortalitási kockázatnövekedés miatt tár­sa­dalmi szintű egészségügyi jelentősége van. Kezelése a gyakori multimorbiditás és polipragmázia miatt összetett ismereteket igénylő kihívás. A szisztematikus, nem gyógy­szeres megelőzési stratégiák alkalmazásának különösen nagy a jelentősége.

Nővér

A kontaktlencse viselés szövődményes esetei

MÉSZÁROSNÉ PINTÉR Katalin

Vizsgálat célja: A szerző azokat az okokat keresi, amelyek a kontaktlencse viselők szaruhártya gyulladásához vezetnek. Vizsgálja továbbá, hogy megelőzhető-e a súlyos állapot kialakulása. Anyag és módszer: A vizsgálat a Szent Pantaleon Kórház - Rendelőintézet Szemészeti Osztályán fekvő kontaktlencsét viselő betegek körében történt. A saját készítésű, zárt kérdéseket tartalmazó kérdőív, 18 beteg körében került kiosztásra. Eredmények: Minden beteg 18 fő havi viseletű lágy kontaktlencse használó volt. 10 fő 2 héttel, 5 fő 1 héttel hordta túl a lencséjét. 5 fő elmulasztotta a kézmosást a lencse behelyezése, illetve kivétele előtt. 5 fő nem szokta letisztítani a lencsét a szennyeződésektől, 7 fő nem használt naponta friss tároló folyadékot. 4 fő csapvizet használt a lencse ápolásához. 5 fő éjszakára sem vette ki a lencsét, 4 fő piros, gyulladt szemre is felhelyezte a lencsét. 1 fő kivételével nem tartottak viselési szünetet, 3 fő rendelkezett szemüveggel. 14 fő nem volt megelégedve az optikában kapott felvilágosítással. Következtetés: Minden elváltozás hátterében a kontaktlencse nem megfelelő tisztán tartására visszavezethető bakteriális szövődmény állt.

Hypertonia és Nephrologia

A percutan vesebiopszia szövődményei és a szövettani diagnózis közötti összefüggés

FISI Viktória, MAZÁK István, DEGRELL Péter, HALMAI Richárd, MOLNÁR Gergő A., FEHÉR Eszter, NÉMETH Kinga, PINTÉR István, KOVÁCS Tibor, WITTMANN István

Bevezetés: A percutan vesebiopszia alapvető fontosságú módszer egyes vesebetegségek diagnosztikájában, ugyanakkor ismert, hogy potenciális szövődményekkel jár. A jelen tanulmányunkban a szövődményráta, a klinikai tünetek és a biopsziával kórismézett szövettani diagnózisok közti kapcsolatot, illetve az egyes betegségek megoszlását vizsgáltuk betegcsoportunkban. Módszer: Retrospektív vizsgálatunkba 353 beteget vontunk be, akiken percutan vesebiopsziát végeztünk centrumunkban. A biopszia minden esetben ultrahangos bejelölést követően történt. A szövődmények előfordulása és a szövettani diagnózisok közti statisztikai összefüggéseket elemeztük. Eredmények: A szövődményráta (44,5%) és a betegségek előfordulása hasonló volt a korábbi tanulmányokban leírtakhoz. Szignifikánsan alacsonyabb volt a szövődmények előfordulása a diabeteses nephropathiában [likelihood ratio (LR) 0,44], valamint az akut tubularis necrosisban (LR 0,38) szenvedő betegek csoportjában. Ezzel szemben vékonybazálmembrán- szindrómával diagnosztizált betegekben több mint hatszor gyakrabban alakult ki intrarenalis haematoma a többi beteghez viszonyítva. Az arteriovenosus fistulák kialakulása több mint kétszer gyakoribb volt a vasculitises (LR 2,88), illetve az akut interstitialis nephritises betegcsoportban. Ugyanakkor a súlyos arteriosclerosisban szenvedő betegek esetében ez a komplikáció szignifikánsan ritkábban fordult elő (LR 0,46). Összefoglalás: A vesebiopsziához társuló szövődmények kialakulásának gyakorisága szignifikánsan alacsonyabb diabeteses nephropathiában, valamint akut tubularis necrosisban szenvedő betegek körében. Ezzel szemben vékonybazálmembrán-szindróma, vasculitis, rapidan progrediáló glomerulonephritis és akut interstitialis nephritis esetén a szövődmények kialakulásának a rizikója szignifikánsan magasabb, ezért ezek a betegek szorosabb monitorozást igényelnek vesebiopsziát követően. Kulcsszavak: vesebiopszia, szövõdmény, vérzés, arteriovenosus fistula

Ideggyógyászati Szemle

Primer gerincdaganatok prognosztikai faktorai

LAZÁRY Áron, BORS István Béla, SZÖVÉRFI Zsolt, RÓNAI Márton, VARGA Péter Pál

Célkitűzés - Az elsődleges gerincdaganatok ritka betegségnek számítanak, a témakört átfogóan elemző közlemények száma a nemzetközi irodalomban is csekély. Az Országos Gerincgyógyászati Központ több mint egy évtizedes klinikai tapasztalatára támaszkodva elemeztük a primer gerinctumorok epidemiológiai jellemzőit és klinikai konzekvenciáit. Módszerek - Retrospektív adatgyűjtés és adatelemzés módszerével dolgoztuk fel az 1995 és 2007 között intézetünkben kezelt 300 beteg demográfiai és klinikai adatait. Eredmények - A viszonylag gyakoribb kórképek (például chordoma, myeloma multiplex) mellett intézeti praxisunkban néhány, irodalmi ritkaságnak is számító tumortípus is előfordult (például leiomyosarcoma, synovialis sarcoma). A primer gerinctumorok legtöbb esetben a lumbosacrumra lokalizáltak, leggyakrabban (73%) lokális vagy irradiáló fájdalmat okozva. Az elsődleges gerincdaganatok korszerű terápiája a sebészi beavatkozáson nyugszik. A technikailag sokszor kihívást jelentő műtétek átlagosan 130 percig tartottak és 650 ml vérveszteséget jelentettek intézetünkben. A műtéti idő, a vérveszteség és a daganat kiterjedése között szignifikáns összefüggést találtunk (p<0,01). A mortalitással a szövettani típust (p<0,0001), a tünetek súlyosságát és a műtéti vérvesztést (p<0,05) találtuk szignifikánsan összefüggőnek. A lokális kiújulás aránya a korábban más intézetben primer műtéten átesett betegek esetében több mint ötször magasabb volt azokhoz a betegekhez képest, akiknek első terápiás műtétét intézetünkben végeztük (p<0,0001). Következtetések - A nagyszámú beteganyag lehetőséget nyújtott a primer gerinctumorok klinikai viselkedését befolyásoló prognosztikai faktorok feltérképezésére. A továbbiakban a betegek hosszabb távú követésével és a klinikai adatbázis prospektív bővítésével tervezzük folytatni a klinikailag releváns eredmények feltárását.

Klinikai Onkológia

Az infúziós kezelések szövődményei különös tekintettel a citosztatikum-extravazációra

HARISI Revekka

A citosztatikumok extravazációja az infúziós kezelés legnagyobb jelentőséggel bíró helyi szövődménye, mivel nagyon komoly következményekkel járhat. Az extravazáció során az infúziós oldat az érpályából a szubkután, subdermalis térbe jut, infiltrálódik és a bőrre, idegekre, inakra és ízületekre káros hatásokat eredményez. Gyakorisága irodalmi adatok szerint 0,01-7%. A kemoterápiás szerek károsító hatásuk szempontjából a hólyaghúzó, az irritáló, illetve a nem hólyaghúzó szerek csoportba sorolhatók. A betegfüggő, illetve kezeléssel öszszefüggő kockázati tényezők ismerete fontos az extravazáció előfordulásának minimalizálásához. Az extravazációs kockázat csökkentése érdekében szükséges az infúziós citotoxikus kezelésben részt vevő munkatársak kiképzése, a prevenciós protokollok megismertetése és a mindennapi gyakorlati elsajátíttatása. 2012-ben az ESMO-EONS egy újabb, az egész kemoterápiás extravazációs témakört átfogó kezelési protokollt állított össze. Az ajánlás előírja, hogy minden onkológiai osztályon legyen az extravazáció ellátására megfelelően képzett személyzet, illetve egy extravazációs készenléti csomag. A klinikai gyakorlatban extravazáció esetén használt szubkután kortikoszteroid alkalmazását nem ajánlja. Mekloretamin extravazációja esetén szubkután nátrium-tioszulfát javasolt. Antraciklin, mitomycin C, platinaszármazékok infúzióját követő extravazáció esetén a dimetil-szulfoxid a legjobb kezelési lehetőségünk. Antraciklinek esetén a dexrazoxán intravénás adminisztrációja is hatékony. A hialuronidáz a bőrbe vagy a bőr alá fecskendezve növeli a kötőszövet permeabilitását, elősegíti az extravazált szerek szétterjedését és helyi koncentrációjának csökkentését, ezáltal megkönnyíti az extravazált gyógyszerek felszívódását. Vinca alkaloidok extravazációja után hialuronidázt alkalmazva nem alakul ki bőrnekrózis. Az antidotumok sikertelensége esetén, súlyos, nem gyógyítható fekély, szövetnekrózis, vagy több mint tíz napig tartó fájdalom esetén sebészeti kimetszés válik szükségessé. A téma fontossága miatt a magyarországi onkológiai centrumokban az elfogadott irányelvek jelenléte és alkalmazása szükséges, az extravazáció kezelésre vonatkozóan.