Hypertonia és Nephrologia

Reggel vagy este érdemes bevenni a vérnyomáscsökkentő szereket?

KISS István, KÉKES Ede

2015. MÁRCIUS 20.

Hypertonia és Nephrologia - 2015;19(01)

Számos olyan gyakorlati kérdés van, amelyekre a választ nagyszámú tapasztalat összegzése ad. Egyeseket klinikai kutatásokkal válaszolnak meg, másokra a szokások, hagyományok adnak feleletet.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Hypertonia és Nephrologia

Aktivált sejtek és a lokális gyulladásos mechanizmusok szerepe a hypertonia kialakulásában

LELBACH Ádám, KOLLER Ákos

Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelem fordult az im - mun rendszer esetleges szerepére a hypertonia kialakulásában. In vitro és in vivo ál - lat kísérletekben, valamint humán vizsgálatokban is kimutatták a veleszületett és a szerzett immunitás szerepét, különös tekintettel a perivascularis zsírszövet, a szív és a vese vonatkozásában. Gyulladásos mediátorok, citokinek, reaktív oxigénme ta - bolitok nemcsak lokálisan hatnak az erek falára, hanem számos más szabályozó me cha nizmuson, többek között a központi idegrendszeren keresztül, is elősegíthetik a hypertonia kialakulását. Ezek a felfedezések a hypertonia kialakulásának új ér tel me zé sét teszik lehetővé és új terápiás lehetőségeket rejtenek magukban.

Hypertonia és Nephrologia

A kalciumcsatorna-blokkolók fix dózisú kombinációban történő alkalmazása növekedésének jelentősége a hazai orvosi gyakorlatban a 2007-2013 közti időszakban

BARNA István, GYURCSÁNYI András

Vérnyomáscsökkentő kezelés során a diabetes mellitus, az obesitas és a lipidanyagcsere-zavar komplex kezeléséről beszélünk, amely egyben a kardiometabolikus szindróma és a krónikus veseelégtelenség kialakulása elleni küzdelmet is jelenti. Mind az angiotenzinkonvertálóenzim-bénítók (ACE-gátlók), mind az angiotenzinreceptor-antagonisták (ARB-k), kalciumcsatorna-blokkolók (CCB), b-blokkolók, tiazid és tiazidtípusú diuretikumok „A” evidenciaszinttel csök­kentik a cardiovascularis morbiditást és mortalitást. A CCB-k, a leghatékonyabb vér­nyomáscsökkentők fő hatása a vasodilatatio, melynek alapján antiischaemiás, an­ti­anginás és antihipertenzív szerekként használjuk a mindennapi gyakorlatban. Felhasználva az Országos Egészségpénztár adatbázisát, először elemeztük a hazai 2007 és 2013 közt alkalmazott CCB-k forgalmának változását. A vizsgált időszakban az orvosok által tb-támogatással rendelt CCB-k között az amlodipinfelhasználás a legnagyobb. 2007 decemberében a receptek közel 75%-a amlodipin volt, ez 2013 de­cemberére 87,12%-ra nőtt. A CCB szerek közül 2007 és 2013 közötti időszakban statinokkal (atorvastatin + amlodipin), ACE-gátlókkal (ramipril + felodipin, lisinopril + am­lodipin, perindopril + amlodipin, ramipril + amlodipin, verapamil + trando­lap­ril), ARB gyógyszerekkel (valsartan + amlodipin, telmisartan + amlodipin), illetve b-blok­kolóval (BB) (metoprolol + felodipin) alkotott fix dózisú kombináció érhető el a tá­mo­gatott körből. A vizsgált időszak alatt a monoterápiában rendelt CCB-k használata csökkent, a kombinációban kiváltott készítmények alkalmazása fokozatosan nö­ve­ke­dett. A vizsgált hétéves időszak végére a kiváltott dobozok mennyiségének már több mint 40%-a CCB fix kombinációt tartalmazott. Az amlodipin + perindopril kombináció felhasználása megnőtt, míg az amlodipin + lisinopril háttérbe szorult. A fe­lo­dipin + ramipril kombináció alkalmazása csökkent, részesedése 5% alá esett.

Hypertonia és Nephrologia

Ramipril és Amlodipin fix kombináció vérnyomás - csökkentő hatásosságának értékelése Metabolikus Szindrómában - bEavatkozással nem járó adatgyűjtéS. A RAMSES vizsgálat

TOMCSÁNYI János, SIMONYI Gábor

A hypertonia önálló cardiovascularis kockázati tényező. A VI. Kardiovaszkuláris Konszenzus Konferencia ajánlásai szerint a metabolikus szindróma nagy cardiovascularis kockázattal járó állapot. A vizsgálat célja: A ramipril és amlodipin fix kombináció különböző dózisait tartalmazó terápia hatékonyságának és biztonságosságának vizsgálata előzetesen már antihipertenzív terápiában részesült metabolikus szindrómában szenvedő hypertoniásoknál, akik a korábbi a vérnyomáscsökkentő terápia ellenére nem érték el a célvérnyomást, és az enyhe vagy a középsúlyos vérnyomás kategóriákba tartozó értékeket mértek. Betegek és módszer: A RAMSES vizsgálatba bevont, 18 évesnél idősebb, a cél - vérnyomásértékeket a korábbi terápia során nem elérő, továbbá az enyhe vagy középsúlyos hypertonia kategóriába tartozó és metabolikus szindrómában szen ve - dő betegek adatait elemeztük a nyílt, prospektív, IV. fázisú klinikai obszervációs vizsgálat eredményei alapján. A betegek a hat hónapos vizsgálat során három viziten vettek részt (1. nap, 3. hónap, 6. hónap), továbbá a ramipril és az amlodipin sza bad kombinációjának bevezetését követően 5/5, 5/10, 10/5, 10/10 mg-os ra mi - pril/amlodipin fix kombinációit kapták - szükség esetén a dózisok emelésével -, a kezelőorvos döntése alapján. A metabolikus szindrómás betegek célvérnyomása <140/90 Hgmm, illetve cukorbetegek esetében <140/85 Hgmm volt. Eredmények: A vizsgálatba 9052 beteget vontak be, akik közül 5707 beteg (63%) teljesítette a teljes vizsgálati protokollt. E betegek közül 2736 férfi (47,9%), míg 2971 nő (52,1%), életkoruk 61,3±11,97 év volt. A betegek vérnyomása a kezdeti 158,7±8,97/91,9±7,30 Hgmm-ről a második vizitre 138,5±9,46/33,6±20,08 Hgmm-re, míg a 3. vizitre 131,6±7,73/79,8±12,20 Hgmm-re csökkent. A ramipril/amlodipin fix kombináció bevezetését követően a betegek 40,3%-a érte el a célvérnyomást a 2. vizitre (3. hónap), míg a 3. vizitre (6. hónap) ez az arány már 74%-ra emelkedett (p<0,0001). A metabolikus szindrómában szenvedő hypertoniások a ramipril/amlodipin különböző fix dóziskombinációit jól tolerálták.

Hypertonia és Nephrologia

A perifériás ellenállást csökkentő, illetve növelő bétaβ-blokkolók hatása a centrális vérnyomásra - fókuszban a nebivolol

BENCZÚR Béla

A centrális vérnyomás az aorta ascendensben uralkodó nyo - más, mely rendkívül fontos fiziológiai paraméterként jellemzi a szív és az aorta kö - zötti hemodinamikai viszonyokat mind szisztoléban, mind diasztoléban. Szisz to lé - ban a centrális RR azt a nyomást jellemzi, amellyel szemben a szívnek a szisztolés ejekció során dolgoznia kell, így a centrális vérnyomás utal a bal kamrai kilökött vérmennyiségre és az afterloadra, jellemzi a szív munkáját és hozzájárul a balkamrahypertrophia kialakulásához. Diasztoléban a centrális vérnyomás döntő meghatá - rozója a myocardium vérellátásának, a coronariaáramlásnak. A centrális vérnyomás klinikai jelentőségét egyre inkább felismerjük, és egyre jobban hozzáférhetőek azok a noninvazív vizsgálómódszerek, amelyekkel megmérhető a centrális vérnyomás. Ennek ellenére egyelőre még nem tudott elterjedni a mindennapi klinikai gyakorlatban, és a nemzetközi guideline-ok is alig vagy egyáltalán nem említik a centrális vér - nyomást. A vérnyomáscsökkentők egészen eltérő hatást gyakorolnak a centrális vérnyomásra, ez leginkább a β-blokkolókra igaz. A klasszikus β-blokkolók, azáltal hogy emelik a perifériás érellenállást, kedvezőtlen hatást gyakorolnak a centrális vérnyomásra. Ezzel szemben a vasodilatator β-blokkolók, köztük a nebi vo lol kifejezetten csökkentik a centrális vérnyomást, mely számos előnyös hatásukat megmagyarázhatja.

Hypertonia és Nephrologia

Az imidazolin I-receptor-agonista rilmenidin a kombinált antihipertenzív kezelésben

KÉKES Ede

A rilmenidin mint imidazolin I-receptor-agonista erőteljesen csökkenti a centrális szimpatikus aktivitást, gátolja a renintermelést és a RAS-akti - vi tást. Előnyös tulajdonságai miatt csökken hypertoniabetegségben a perifériás vas cularis rezisztencia, és esik a vérnyomás. Különösen előnyös stresszhyperto - niában. Növeli az ACE-inhibitorok és kalciumantagonisták vérnyomáscsökkentő ha - tását. Az inzulinrezisztenciát csökkenti, kedvező hatással van a szénhidrát- és li pid - anyag cserére, ezért kiegészítő terápiában használják metabolikus szindrómában és 2-es típusú diabetes mellitusban is.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Mi történik a szédülő beteggel a sürgősségi osztály elhagyása után?

MAIHOUB Stefani, MOLNÁR András, CSIKÓS András, KANIZSAI Péter, TAMÁS László, SZIRMAI Ágnes

Bevezetés – A szédülés a fájdalom mellett az egyik leggyakoribb panasz, amellyel a beteg felkeresi az orvosi ellátást. A modern diagnosztika ellenére a szédülés okának diagnosztizálása napjainkban is nehéz feladat, számos buktatót rejt magában. Célkitűzés – Kérdőíves felmérésünk célja annak vizsgálata, hogy mi történik a szédülést panaszoló beteggel a sürgősségi ellátást követően. Kérdésfelvetés – A sürgősségi osztályon felállított diagnózis és a későbbi kivizsgálás eredménye között mennyire volt összefüggés? Hogyan alakult a betegek életminősége az idő függvényében? A vizsgálat módszere – A Semmelweis Egyetem Sürgősségi Betegellátó osztályán megjelent 879, szédülést panaszoló beteghez juttattuk el kérdőívünket. A vizsgálat alanyai – A kitöltött kérdőíveket 308 betegtől (110 férfi, 198 nő, átlagéletkor 61,8 ± 12,31 SD) kaptuk vissza, ezeket elemzésnek vetettük alá. Eredmények – A sürgősségi diagnózisok megoszlása a következőképpen alakult: centrális eredetű (n = 71), szédülékenység (n = 64) és BPPV (n = 51) voltak a leggyakoribb diagnózisok. A végleges diagnózis tisztázásáig eltelt idő leggyakrabban napokat (28,8%), illetve heteket (24,2%) igényelt, kiemelendő azonban, hogy 24,02%-ban végleges diagnózis sosem született. A sürgősségi és a végleges diagnózis között csupán 80 beteg esetén (25,8%) volt egyezés, amelyet alátámaszt a kvalitatív statisztikai elemzés (Cohen-féle Kappa-teszt) eredménye (κ = 0,560), moderált összefüggést indikálva. Megbeszélés – A sürgősségi osztályon felállított diagnózis és a későbbi kivizsgálás eredménye közötti korreláció alacsony, de az eredmények a nemzetközi irodalomban is hasonlónak mondhatók. Emiatt fontos a betegek követése, beleértve az otoneurológiai, illetve esetlegesen neurológiai kivizsgálás fontosságát. Következtetések – A szédüléssel jelentkező betegek sürgősségi diagnosztikája nagy kihívás. A pontos anamnézis és a gyors, célzott vizsgálat a nehézségek ellenére tisztázhatja a szédülés centrális vagy perifériás eredetét.

Lege Artis Medicinae

A nemszteroid típusú gyulladáscsökkentő szerek kockázatáról. Fókuszban az aceclofenac

FARSANG Csaba

A nemszteroid típusú gyulladáscsökkentők (NSAID) az orvoslásban a leggyakrabban alkalmazott szerek közé tartoznak. Ennek ellenére számos tanulmányban hangsúlyozták, hogy az NSAID-ok károsíthatják nemcsak a gastrointestinalis (GI), hanem a cardiovascularis (CV) rendszert is, növelhetik a vérnyomást, a coronariaesemények (angina, myocardiuminfarktus) és a stroke gyakoriságát, emellett vesekárosodást is okozhatnak. A National Institute for Health and Care Excellence (NICE) nem talált bizonyítékot arra, hogy az NSAID-ok alkalmazása fokozná a Covid-19 kockázatát, vagy rontana a Covid-19-ben szenvedő betegek állapotán. Az egyes hatóanyagok nemkívánatos hatásainak gyakorisága és súlyossága azonban jelentős eltéréseket mutat. Sokáig úgy tűnt, hogy az NSAID-ok fokozódó GI kockázata arányban van a COX-1/COX-2 szelektivitással, a cardiovascularis kockázat pedig a COX-2/COX-1 szelektivitással, az újabb adatok azonban ezt nem támasztják alá egyértelműen. A rendelkezésre álló irodalom alapján, a gast­ro­intestinalis és a cardiovascularis nem­kí­vá­natos eseményeket tekintve, az ace­clofenac mellékhatásprofilja az NSAID-ok között a legkedvezőbbnek tűnik.

Lege Artis Medicinae

A 30 éves LAM

FARSANG Csaba

Íme, még mindig itt vagyunk… A Lege Artis Me­dicinae (LAM) első számában („Lectori sa­lutem”) megjelent beköszöntő első mondatát kiegészítettem a „mindig” szóval. Nagy eredmény ez... Harminc év! Csendben ülök a számítógép előtt, hallom a falióra ketyegését: tik-tak. Másodpercenként egy tik vagy tak... A LAM első megjelenése óta mostanáig, amikor e sorokat írom, 950 765 620 másodperc telt el… Mindjárt egymilliárd! Megrohannak az emlékek.

Ideggyógyászati Szemle

[A transforaminalis epiduralis szteroidbefecskendezés hatékonyságának értékelése távoli lateralis ágyéki sérv esetén]

EVRAN Sevket, KATAR Salim

[Az összes ágyéksérv körülbelül 0,7–12%-a távoli lateralis ágyéksérv (FLDH). Az FLDH a gyakoribb centrális és paramedialis ágyéksérvekhez képest súlyosabb és tartósabb radicularis fájdalmat okoz az ideggyök és a dorsalis gyöki ganglion közvetlen összenyomódása miatt. Azoknál a betegeknél, akik nem reagálnak a konzervatív kezelésre, így például a gyógyszeres kezelésre vagy a fizikoterápiára, és akiknél még nem alakultak ki neurológiai hiánytünetek, az ideggyök sérülése és a synovialis ízületek károsodása miatti gerincinstabilitás kockázata miatt nehéz dönteni a mûtét szükségességérôl. Vizsgálatunkban a transforaminalis epiduralis szteroidinjekció (TFESI) hatását kívántuk értékelni mind a fájdalomkontroll, mind a funkcionális kapacitás javulására FLDH-ban szenvedô betegeknél. Összesen 37 olyan, konzervatív kezelésre nem reagáló, neurológiai hiánytünetmentes beteget vontunk be a vizsgálatba, akinek radicularis fájdalmát az ágyéki MR-felvételen látható távoli lateralis ágyéksérv okozta. A betegeknél praeganglionos irányból TFESI alkal­mazására került sor. A betegek kezelés elôtt felvett vizuális analóg skála (VAS) és Oswestry Disability Index (ODI) pontszámait a beavatkozás utáni 3. hét, továbbá 3. és 6. hónap VAS- és ODI-pontszámaival hasonlítottuk össze. Az átlagos kezdeti VAS-pontszám 8,63 ± 0,55 volt, míg a 3. hét és a 3., 6. hónap VAS-pontszámainak átlagos értéke 3,84 ± 1,66; 5,09 ± 0,85; 4,56 ± 1,66 volt. A VAS-pontszám csökkenése statisztikailag szignifikánsnak bizonyult (p = 0,001). Az átlagos kezdeti ODI-pontszám 52,38 ± 6,84 volt, míg a 3. hét és a 3., 6. hónap ODI-pontszámainak átlagos értéke 18,56 ± 4,95; 37,41 ± 14,1; 34,88 ± 14,33 volt. Az ODI-pontszám csökkenése statisztikailag szignifikánsnak bizonyult (p = 0,001). Ez a tanulmány kimutatta, hogy a TFESI hatékonyan javítja a funkcionális kapacitást és a fájdalom­kontrollt olyan betegek esetén, akik távoli lateralis ágyéksérv miatti radicularis tüneteit nem lehet mûtéti úton ke­zelni. ]

Lege Artis Medicinae

Tiazid vagy tiazidszerű diuretikumot adjunk-e a magas vérnyomásban szenvedő emberek kezelésekor? A magyarországi helyzet sajátosságai

VÁLYI Péter

A diuretikumok az 1960-as években történt széles körű elterjedésük óta is alapvető an­ti­hipertenzív gyógyszerek maradtak. A ma­gas vérnyomás kezelését tárgyaló 2018. évi ESC/ESH irányelv nem tesz különbséget a tiazid és a tiazidszerű vizelethajtók között a magas vérnyomás kezelésében, elismerve, hogy szemtől szembe nem hasonlították össze ezeket a gyógy­szer­cso­por­tokat vélet­len­szerű betegbeválasztásos vizsgálatokban, valamint, hogy a hydrochlorothiazid az egyik leggyakoribb összetevője a forgalomban lévő, engedélyezett fix anti­hipertenzív gyógyszer-kombinációknak. A 2018. évi ma­gyar irányelv az indapamidot tartja a leghatékonyabb diuretikumnak a hypertoniában szenvedő betegek terápiájában. Köz­le­mé­nyünk célja, hogy áttekintsük a tiazid vagy tiazidszerű vizelethajtóknak, elsősorban a ma Magyarországon elérhető hydro­chlo­rothia­zidnak és indapamidnak, vala­mint kombinációs készítményeik kor­szerű alkalmazását a magasvérnyomás-be­tegségben szenvedő beteg kezelésében.