Hypertonia és Nephrologia

Reggel vagy este érdemes bevenni a vérnyomáscsökkentő szereket?

KISS István, KÉKES Ede

2015. MÁRCIUS 20.

Hypertonia és Nephrologia - 2015;19(01)

Számos olyan gyakorlati kérdés van, amelyekre a választ nagyszámú tapasztalat összegzése ad. Egyeseket klinikai kutatásokkal válaszolnak meg, másokra a szokások, hagyományok adnak feleletet.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Hypertonia és Nephrologia

Aktivált sejtek és a lokális gyulladásos mechanizmusok szerepe a hypertonia kialakulásában

LELBACH Ádám, KOLLER Ákos

Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelem fordult az im - mun rendszer esetleges szerepére a hypertonia kialakulásában. In vitro és in vivo ál - lat kísérletekben, valamint humán vizsgálatokban is kimutatták a veleszületett és a szerzett immunitás szerepét, különös tekintettel a perivascularis zsírszövet, a szív és a vese vonatkozásában. Gyulladásos mediátorok, citokinek, reaktív oxigénme ta - bolitok nemcsak lokálisan hatnak az erek falára, hanem számos más szabályozó me cha nizmuson, többek között a központi idegrendszeren keresztül, is elősegíthetik a hypertonia kialakulását. Ezek a felfedezések a hypertonia kialakulásának új ér tel me zé sét teszik lehetővé és új terápiás lehetőségeket rejtenek magukban.

Hypertonia és Nephrologia

A kalciumcsatorna-blokkolók fix dózisú kombinációban történő alkalmazása növekedésének jelentősége a hazai orvosi gyakorlatban a 2007-2013 közti időszakban

BARNA István, GYURCSÁNYI András

Vérnyomáscsökkentő kezelés során a diabetes mellitus, az obesitas és a lipidanyagcsere-zavar komplex kezeléséről beszélünk, amely egyben a kardiometabolikus szindróma és a krónikus veseelégtelenség kialakulása elleni küzdelmet is jelenti. Mind az angiotenzinkonvertálóenzim-bénítók (ACE-gátlók), mind az angiotenzinreceptor-antagonisták (ARB-k), kalciumcsatorna-blokkolók (CCB), b-blokkolók, tiazid és tiazidtípusú diuretikumok „A” evidenciaszinttel csök­kentik a cardiovascularis morbiditást és mortalitást. A CCB-k, a leghatékonyabb vér­nyomáscsökkentők fő hatása a vasodilatatio, melynek alapján antiischaemiás, an­ti­anginás és antihipertenzív szerekként használjuk a mindennapi gyakorlatban. Felhasználva az Országos Egészségpénztár adatbázisát, először elemeztük a hazai 2007 és 2013 közt alkalmazott CCB-k forgalmának változását. A vizsgált időszakban az orvosok által tb-támogatással rendelt CCB-k között az amlodipinfelhasználás a legnagyobb. 2007 decemberében a receptek közel 75%-a amlodipin volt, ez 2013 de­cemberére 87,12%-ra nőtt. A CCB szerek közül 2007 és 2013 közötti időszakban statinokkal (atorvastatin + amlodipin), ACE-gátlókkal (ramipril + felodipin, lisinopril + am­lodipin, perindopril + amlodipin, ramipril + amlodipin, verapamil + trando­lap­ril), ARB gyógyszerekkel (valsartan + amlodipin, telmisartan + amlodipin), illetve b-blok­kolóval (BB) (metoprolol + felodipin) alkotott fix dózisú kombináció érhető el a tá­mo­gatott körből. A vizsgált időszak alatt a monoterápiában rendelt CCB-k használata csökkent, a kombinációban kiváltott készítmények alkalmazása fokozatosan nö­ve­ke­dett. A vizsgált hétéves időszak végére a kiváltott dobozok mennyiségének már több mint 40%-a CCB fix kombinációt tartalmazott. Az amlodipin + perindopril kombináció felhasználása megnőtt, míg az amlodipin + lisinopril háttérbe szorult. A fe­lo­dipin + ramipril kombináció alkalmazása csökkent, részesedése 5% alá esett.

Hypertonia és Nephrologia

Ramipril és Amlodipin fix kombináció vérnyomás - csökkentő hatásosságának értékelése Metabolikus Szindrómában - bEavatkozással nem járó adatgyűjtéS. A RAMSES vizsgálat

TOMCSÁNYI János, SIMONYI Gábor

A hypertonia önálló cardiovascularis kockázati tényező. A VI. Kardiovaszkuláris Konszenzus Konferencia ajánlásai szerint a metabolikus szindróma nagy cardiovascularis kockázattal járó állapot. A vizsgálat célja: A ramipril és amlodipin fix kombináció különböző dózisait tartalmazó terápia hatékonyságának és biztonságosságának vizsgálata előzetesen már antihipertenzív terápiában részesült metabolikus szindrómában szenvedő hypertoniásoknál, akik a korábbi a vérnyomáscsökkentő terápia ellenére nem érték el a célvérnyomást, és az enyhe vagy a középsúlyos vérnyomás kategóriákba tartozó értékeket mértek. Betegek és módszer: A RAMSES vizsgálatba bevont, 18 évesnél idősebb, a cél - vérnyomásértékeket a korábbi terápia során nem elérő, továbbá az enyhe vagy középsúlyos hypertonia kategóriába tartozó és metabolikus szindrómában szen ve - dő betegek adatait elemeztük a nyílt, prospektív, IV. fázisú klinikai obszervációs vizsgálat eredményei alapján. A betegek a hat hónapos vizsgálat során három viziten vettek részt (1. nap, 3. hónap, 6. hónap), továbbá a ramipril és az amlodipin sza bad kombinációjának bevezetését követően 5/5, 5/10, 10/5, 10/10 mg-os ra mi - pril/amlodipin fix kombinációit kapták - szükség esetén a dózisok emelésével -, a kezelőorvos döntése alapján. A metabolikus szindrómás betegek célvérnyomása <140/90 Hgmm, illetve cukorbetegek esetében <140/85 Hgmm volt. Eredmények: A vizsgálatba 9052 beteget vontak be, akik közül 5707 beteg (63%) teljesítette a teljes vizsgálati protokollt. E betegek közül 2736 férfi (47,9%), míg 2971 nő (52,1%), életkoruk 61,3±11,97 év volt. A betegek vérnyomása a kezdeti 158,7±8,97/91,9±7,30 Hgmm-ről a második vizitre 138,5±9,46/33,6±20,08 Hgmm-re, míg a 3. vizitre 131,6±7,73/79,8±12,20 Hgmm-re csökkent. A ramipril/amlodipin fix kombináció bevezetését követően a betegek 40,3%-a érte el a célvérnyomást a 2. vizitre (3. hónap), míg a 3. vizitre (6. hónap) ez az arány már 74%-ra emelkedett (p<0,0001). A metabolikus szindrómában szenvedő hypertoniások a ramipril/amlodipin különböző fix dóziskombinációit jól tolerálták.

Hypertonia és Nephrologia

A perifériás ellenállást csökkentő, illetve növelő bétaβ-blokkolók hatása a centrális vérnyomásra - fókuszban a nebivolol

BENCZÚR Béla

A centrális vérnyomás az aorta ascendensben uralkodó nyo - más, mely rendkívül fontos fiziológiai paraméterként jellemzi a szív és az aorta kö - zötti hemodinamikai viszonyokat mind szisztoléban, mind diasztoléban. Szisz to lé - ban a centrális RR azt a nyomást jellemzi, amellyel szemben a szívnek a szisztolés ejekció során dolgoznia kell, így a centrális vérnyomás utal a bal kamrai kilökött vérmennyiségre és az afterloadra, jellemzi a szív munkáját és hozzájárul a balkamrahypertrophia kialakulásához. Diasztoléban a centrális vérnyomás döntő meghatá - rozója a myocardium vérellátásának, a coronariaáramlásnak. A centrális vérnyomás klinikai jelentőségét egyre inkább felismerjük, és egyre jobban hozzáférhetőek azok a noninvazív vizsgálómódszerek, amelyekkel megmérhető a centrális vérnyomás. Ennek ellenére egyelőre még nem tudott elterjedni a mindennapi klinikai gyakorlatban, és a nemzetközi guideline-ok is alig vagy egyáltalán nem említik a centrális vér - nyomást. A vérnyomáscsökkentők egészen eltérő hatást gyakorolnak a centrális vérnyomásra, ez leginkább a β-blokkolókra igaz. A klasszikus β-blokkolók, azáltal hogy emelik a perifériás érellenállást, kedvezőtlen hatást gyakorolnak a centrális vérnyomásra. Ezzel szemben a vasodilatator β-blokkolók, köztük a nebi vo lol kifejezetten csökkentik a centrális vérnyomást, mely számos előnyös hatásukat megmagyarázhatja.

Hypertonia és Nephrologia

Az imidazolin I-receptor-agonista rilmenidin a kombinált antihipertenzív kezelésben

KÉKES Ede

A rilmenidin mint imidazolin I-receptor-agonista erőteljesen csökkenti a centrális szimpatikus aktivitást, gátolja a renintermelést és a RAS-akti - vi tást. Előnyös tulajdonságai miatt csökken hypertoniabetegségben a perifériás vas cularis rezisztencia, és esik a vérnyomás. Különösen előnyös stresszhyperto - niában. Növeli az ACE-inhibitorok és kalciumantagonisták vérnyomáscsökkentő ha - tását. Az inzulinrezisztenciát csökkenti, kedvező hatással van a szénhidrát- és li pid - anyag cserére, ezért kiegészítő terápiában használják metabolikus szindrómában és 2-es típusú diabetes mellitusban is.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

Mi történik a szédülô beteggel a sürgôsségi osztály elhagyása után?

MAIHOUB Stefani, MOLNÁR András, CSIKÓS András, KANIZSAI Péter, TAMÁS László, SZIRMAI Ágnes

Bevezetés – A szédülés a fájdalom mellett az egyik leggyakoribb panasz, amellyel a beteg felkeresi az orvosi ellátást. A modern diagnosztika ellenére a szédülés okának diagnosztizálása napjainkban is nehéz feladat, számos buktatót rejt magában. Célkitûzés – Kérdôíves felmérésünk célja annak vizsgálata, hogy mi történik a szédülést panaszoló beteggel a sürgôsségi ellátást követôen. Kérdésfelvetés – A sürgôsségi osztályon felállított diagnózis és a késôbbi kivizsgálás eredménye között mennyire volt összefüggés? Hogyan alakult a betegek életminôsége az idô függvényében? A vizsgálat módszere – A Semmelweis Egyetem Sürgôsségi Betegellátó osztályán megjelent 879, szédülést panaszoló beteghez juttattuk el kérdôívünket. A vizsgálat alanyai – A kitöltött kérdôíveket 308 betegtôl (110 férfi, 198 nô, átlagéletkor 61,8 ± 12,31 SD) kaptuk vissza, ezeket elemzésnek vetettük alá. Eredmények – A sürgôsségi diagnózisok megoszlása a következôképpen alakult: centrális eredetû (n = 71), szédülékenység (n = 64) és BPPV (n = 51) voltak a leggyakoribb diagnózisok. A végleges diagnózis tisztázásáig eltelt idô leggyakrabban napokat (28,8%), illetve heteket (24,2%) igényelt, kiemelendô azonban, hogy 24,02%-ban végleges diagnózis sosem született. A sürgôsségi és a végleges diagnózis között csupán 80 beteg esetén (25,8%) volt egyezés, amelyet alátámaszt a kvalitatív statisztikai elemzés (Cohen-féle Kappa-teszt) eredménye (κ = 0,560), moderált összefüggést indikálva. Megbeszélés – A sürgôsségi osztályon felállított diagnózis és a késôbbi kivizsgálás eredménye közötti korreláció alacsony, de az eredmények a nemzetközi irodalomban is hasonlónak mondhatók. Emiatt fontos a betegek követése, beleértve az otoneurológiai, illetve esetlegesen neurológiai kivizsgálás fontosságát. Következtetések – A szédüléssel jelentkezô betegek sürgôsségi diagnosztikája nagy kihívás. A pontos anamnézis és a gyors, célzott vizsgálat a nehézségek ellenére tisztázhatja a szédülés centrális vagy perifériás eredetét.

Lege Artis Medicinae

Eltérô irányban? Koleszterincsökkentési stratégiák Európában és a tengerentúlon

REINHARDT István

A nagy nemzetközi szakmai társaságok által kiadott, a tudomány haladásához idôrôl idôre hozzáigazított irányelvek a bizonyítékokra alapozott gyógyítás általánosan elfogadott kiindulópontjául szolgálnak. Azonos kérdésekkel foglalkozó, különbözô testületek által összeállított irányelvek között azonban szignifikáns különbségek fedezhetôk fel még akkor is, ha nagyjából azonos idôpontban készültek, és azonos tudományos alapokra építenek. Európában a dyslipidaemiákkal, az Amerikai Egyesült Államokban (USA) pedig a vér koleszterinszintjével kapcsolatos irányelveiket a vezetô kardiológiai és más tudományos társaságok a kö­zelmúltban szinte egyszerre, egy évnél kevesebb eltéréssel frissítették. Ha a két dokumentumot egymás mellé helyezzük, az alapvetô hasonlóságok vagy azonosságok mellett számos releváns különbséget is találhatunk. Ezt az összehasonlítást végezte el Baris Gencer és Robert P. Giuliano, melynek eredményeit 2020 tavaszán a Clinical Cardiology hasábjain közölték.

Lege Artis Medicinae

Tiazid vagy tiazidszerű diuretikumot adjunk-e a magas vérnyomásban szenvedő emberek kezelésekor? A magyarországi helyzet sajátosságai

VÁLYI Péter

A diuretikumok az 1960-as években történt széles körű elterjedésük óta is alapvető an­ti­hipertenzív gyógyszerek maradtak. A ma­gas vérnyomás kezelését tárgyaló 2018. évi ESC/ESH irányelv nem tesz különbséget a tiazid és a tiazidszerű vizelethajtók között a magas vérnyomás kezelésében, elismerve, hogy szemtől szembe nem hasonlították össze ezeket a gyógy­szer­cso­por­tokat vélet­len­szerű betegbeválasztásos vizsgálatokban, valamint, hogy a hydrochlorothiazid az egyik leggyakoribb összetevője a forgalomban lévő, engedélyezett fix anti­hipertenzív gyógyszer-kombinációknak. A 2018. évi ma­gyar irányelv az indapamidot tartja a leghatékonyabb diuretikumnak a hypertoniában szenvedő betegek terápiájában. Köz­le­mé­nyünk célja, hogy áttekintsük a tiazid vagy tiazidszerű vizelethajtóknak, elsősorban a ma Magyarországon elérhető hydro­chlo­rothia­zidnak és indapamidnak, vala­mint kombinációs készítményeik kor­szerű alkalmazását a magasvérnyomás-be­tegségben szenvedő beteg kezelésében.

Lege Artis Medicinae

Az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat

HARGITTAY Csenge, GONDA Xénia, MÁRKUS Bernadett, VÖRÖS Krisztián, TABÁK Gy. Ádám, KALABAY László, RIHMER Zoltán, TORZSA Péter

A cukorbetegség és a depresszió gyakran komorbid krónikus betegségek. Önmagukban is nagy betegségterhet jelentenek, azonban együttes elôfordulásuk tovább növeli a cukorbetegség szövôdményeinek számát, a morbiditást és a mortalitást. A két betegség közti kapcsolat kétirányú, amelynek hátterében már ismert és még csak feltételezett mechanizmusok állnak. A szerzôk összefoglaló közleményének célja az antidepresszívumok és a cukorbetegség közti kapcsolat bemutatása, illetve a gyógyszerek szénhidrát-anyagcserére gyakorolt hatásának elemzése. Az antidepresszívum-kezelés egyrészt javíthatja a betegek hangulatát, kognitív funkcióit és adherenciáját, amely pozitív hatással lehet a glükózháztartásra, másrészt a gyógyszerek metabolikus mellékhatásai ronthatják is a szénhidrát-anyagcserét. A metabolikus mellékhatások szempontjából a szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók a legelônyösebbek, a triciklikus antidepresszívumok és a monoaminoxidáz-gátlók szoros kontroll mellett alkalmazhatók. A szerotonin- és noradrenalinvisszavétel-gátlók a noradrenerg aktiválási úton keresztül ronthatják a glykaemiás kontrollt. Az újabb típusú antidepresszívumok hatása pedig pozitív vagy semleges. A depresszió szû­ré­sével és idôben elkezdett kezelésével csökkenthetôk a két betegség komorbiditásából származó komplikációk. A cukorbetegek dep­ressziójának kezelése során pedig fontos az antidepresszívumok metabolikus mellékhatásainak a figyelembevétele, és a szénhidrátháztartás szorosabb ellenôrzése.

Lege Artis Medicinae

Atherosclerosis: Egy ôsi folyamat új értelmezésben

REIBER István

Az atherosclerosis folyamata gyermekkorban kezdôdik és a szervezet haláláig tart. A legtöbb cardiovascularis betegség és halálozás hátterében atheroscleroticus érelváltozások állnak. A folyamat maga több ezer éves, de komplex patofiziológiáját csak mára kezdjük ismerni és érteni. A ma rendelkezésre álló bizonyítékok alapján úgy gondoljuk, hogy az atherosclerosis a nagy és közepes artériák olyan krónikus gyulladásos betegsége, amelyet oxidatív és egyéb módosulást szenvedett lipoproteinek, im­munsejtek és az extracelluláris mátrix subendothelialis felhalmozódása jellemez. A veleszületett és a szerzett immunitás az atherogenesis olyan összetett szabályozó rendszere, amely adott esetben a pro­athe­rogen gyulladásos és az atheroprotectiv gyulladásellenes folyamatokat irányítva fokozza a plakkok progresszióját, vagy éppen stabilizálja azokat. Az atherogenesis folyamatairól nyert egyre bôvülô ismereteinkkel tovább javíthatjuk a cardiovascularis rizikóállapotok meghatározását, és ennek következtében személyre szabottabb terápiás stratégiákat alkalmazhatunk.