– Mikor volt a balesete? – 2000-ben. – Mi történt? – Mentem az autómmal, egyszer csak szembe jött velem egy autó, megálltam, nem értettem, mit akar. Amikor becsapódott, egy önkívületben levő ember arcát láttam, mintha valaki megszállta volna. A történetem előtti utolsó képem, ennek a kigúvadt szemű őrültnek az arca volt, amint fék nélkül jön felém. Frontális ütközés volt, bevertem a fejem. Filmszakadás. – Elvesztette az eszméletét? – Igen. Akkor nem tűnt fel, hogy hol jártam, mit csináltam, merre voltam. Mikor visszajöttem, nem is voltam tudatában, milyen közegben lehettem. Abból következtettem arra, hogy valami történhetett velem, hogy nem szedtek ki a kocsiból. Amikor eszméltem, láttam, hogy ki van törve az ablaküveg, a mentősök, tűzoltók rendezkedtek, de velem nem foglalkoztak. Amikor magamhoz tértem, a felém forduló arcokból és tekintetekből értettem meg, hogy valami történhetett velem. Emiatt én is megdöbbentem, megmaradt bennem, hogy reagálnak a visszatértemre, meg az a sietség, hogy „gyorsan gyorsan, szedjük ki a kocsiból!”. – Azt hitték, hogy meghalt? – Erről nem kérdeztem senkit. Nem tudtam, csak érzékeltem. Ez amúgy egy folyamat. – A tudatánál volt? – Nem. – Akkor mi az, amiben volt? – Igazából nem is tudok erről beszélni, nincsenek rá szavak. De az 'elmenetelem' óta tudom, hogy mindenkinek van itt feladata. Tudom, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennünk. Megértettem, hogy az én feladatom nem mást, mint hogy ennek az országnak a kultúráját, hagyományát őrizzem. – Azt mondja, hogy nem volt tudatánál, hanem valamely másfajta állapotba került... – Így van, de hogy pontosan mi volt az, nem találok rá szavakat. Mintha csak félig lettem volna ott, nem kerültem át a „másik oldalra”. Olyan volt, mint egy mély meditáció, amikor kilépsz a testedből, majd visszajössz. Ez egy éber állapotban nehezen értelmezhető tudatváltozás. Úgy voltam, hogy nem voltam. Másképp nem leírható. – Mennyi ideig tartott? – Az idő ott nem megfogható. Amikor visszatértem, a saját lábamon mentem és ültem be a mentőautóba, magam sem tudom, hogyan. – Hogy élt addig? – Akkor épp zavaros körülmények között dolgoztam egy cégnél (amúgy ma már nem létezik), rengeteg pénzt kerestem, de vágytam arra, hogy megtapasztaljam, hogy nem a pénz minden. Próbáltam megfejteni, hogy miért teremtett Isten erre a világra. Biztos voltam benne, ha megtalálom, elrendezi utamat. Ha hiszünk benne és elfogadjuk, gondoskodik rólunk. – Addig ez eszedbe sem jutott? – Nem. A bent töltött tíz nap alatt kétszer műtöttek. Érdekes volt, hogy altatás közben is folytatódott ez a keresés, tovább álmodtam mindazt, amin napközben rágódtam. Mintha az az idő arra lett volna rendszeresítve, hogy végiggondoljam az életemet. Amikor kikerültem a kórházból, már tudtam, mit kell tennem. Abban az évben közeledett Attila halálának évfordulója, javasolták, hogy a tápiószentmártoni Attila-dombon szervezzünk egy nagy hagyományörző találkozót. A tulajdonos elé álltam az ötletemmel, azonnal igent mondott. Elkezdtem szervezni, a rendezvény két napja alatt 15 ezer ember fordult meg ott. A hagyományőrzés minden ága képviseltette magát, Vikidál Gyulától, Szörényi Leventéig. De amikor rájöttem arra, hogy az egész mozgalom alapvetően a pénzről szól, kiszálltam. – Hogyan folytatódott tovább a történet? – Mondtam Istennek, ha úgy gondolja, hogy ezt csinálnom kell, akkor ám legyen, de csak tisztán vagyok képes rá. Ha ismét szól, hogy dolgom van, megyek. Döntésem után megszakadt kapcsolatom a magyarságkutatókkal is. Megdöbbentett ugyanis, hogy a hagyományőrző esemény estéjén a Fásy-mulató volt a fő műsorszám, én nem ezzel akartam foglalkozni! – Lefordítható emberi nyelvre, ami a balesetnél történt? – Pontosan nem tudom elmondani, hogy mi történt, valami új utat nyitott meg bennem, az biztos. A tíz nap magány eljuttatott oda, hogy nem görcsölök az életemért, az anyagi dolgokért, mindent megbocsátottam és megadatik. – Hívővé lett? – Ez több mint hit – bizonyosság. Tudom, hogy Isten gondoskodik rólam. Gyimesi Ágnes Andrea