A rómaiak orvosi tudománya

Minden ókorkutató megegyezik abban, hogy a rómaiak orvosi tudománya a birodalom alapításának idején igen csekély volt. Inkább csak a misztikán és az intuíción alapult, mintsem valós tudáson. A területi terjeszkedés hozta őket kapcsolatba az etruszk orvoslással, melyről már a görögök is elismerően szóltak. Az előkerült leletekből arra következtetnek a kutatók, hogy az etruszkok a kor viszonyai között alapos anatómiai tudással rendelkeztek, orvosi műszereket használtak, és értettek a törések, ficamok kezeléséhez is. Tudásukat a rómaiak a maguk hasznára kamatoztatták. Később görög rabszolgák révén jutottak alaposabb orvosi ellátáshoz, ugyanis a tehetősebb rómaiak görög servus medicusokat alkalmaztak, akik a görög orvosi tudást közvetítették a birodalom számára. Az időszámításunk előtti 1. századra vált az orvoslás szabad mesterséggé, azaz szabad emberhez méltó foglalkozássá. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a görög orvosok polgárjogot nyertek Rómában, hanem azt is, hogy a római polgárok szabadon választhatták az orvosi mesterséget maguknak. De az orvostudomány megbecsülésének minden bizonnyal jót tettek a rómaiak által vívott folyamatos háborúk is, hiszen a katonaság számára fontos volt az egészség, a sebesülések ellátása, a fertőzések gyógyítása.

Az első, igazán jelentős római orvosi írónak Aulus Cornelius Celsust (i. e. 25 körül – i. sz. 50 körül) tartja a szakirodalom, aki ugyan sok tudományterülettel foglalkozott, de érdekelte az orvostudomány, és egy enciklopédikus tartalmú művet írt, az Artes, azaz Művészetek címűt. Ebben mezőgazdasági, jogi, hadművészeti és filozófiai témákat dolgozott fel. Érdekes, hogy ennek csupán egyetlen része, a nyolc könyvből álló De Medicina maradt fenn. A De Medicina összefoglalja a kor tudását az orvostudomány történetéről, számbaveszi a betegségeket és azok tüneteit, bemutatja a lehetséges gyógynövényeket és gyógyító hatásukat. A legjelentősebb és legalaposabb rész azonban a műtétekről és a csontkezelésekről szóló rész volt. Celsustól származik a gyulladás külső tünetének máig érvényes összefoglalása: a calor, rubor, tumor, dolor.

Az ókori Római Birodalom legjelentősebb és a későbbi korokra legnagyobb hatást gyakorló orvosa kétségtelenül a pergamoni születésű Galénosz, vagy latinosan Aelius Galenus (129–216) volt. Tanulmányait Alexandriában végezte, később különböző külföldi iskolákat látogatott meg, végül pedig visszatérve Pergamonba gladiátororvos lett. Tudását kísérletekkel és folyamatos tanulással fejlesztette tovább, aminek köszönhetően Rómába költözvén sikeres és ismert orvossá vált, sőt Marcus Aurelius (161–180) császár udvari orvosa lett. Anatómiai tudása a maga korában kiemelkedő volt, bár kétségtelen, hogy mivel tudásának egy részét disznók, majmok boncolati anyagaiból szerezte, rengeteg hibája is volt az általa vallott tanoknak. Anatómiai tudásának alaposságát mutatja, hogy megkülönböztette az artériákat és a vénákat, tudta, hogy ezek összeköttetésben vannak, de természetesen nem ismerte a módját. A gyulladás tünetegyüttesét kiegészítette a functio laesa leírásával. Legnagyobb felfedezései az agyi idegek vizsgálatának terén voltak, melyeket viviszekciók folyamán tanulmányozott. Megfigyelte a pulzust, a bénulásokat, az ureter lekötésével tisztázta a vesék funkcióját, azaz a szervek működésének célszerűségét kutatta. Galénosz úgy vélte, a szervek isteni rendelés alapján végzik munkájukat, gyógytanának alapját a humorálpatológia képezte. Ez azt jelentette, hogy szerinte az életnedvek minőségi és mennyiségi változása okozza a szervezet megbetegedéseit, idézi elő a betegségeket. A kóros állapotok közül sokat foglalkozott a fertőző betegségekkel. Felismerte a tuberkulózis fertőző természetét. Galénosz medicinája egységbe foglalta az emberi test működésének, betegségeinek és a betegségek gyógyításáról alkotott ismeretek összességét. Olyan szilárd alapot adva ezzel a következő koroknak, hogy csak évszázadok múltával merték megkérdőjelezni a tanait.

Sebészet Rómában

Mivel a Római Birodalmat a folyamatos terjeszkedés szinte szüntelen háborúkba kényszerítette és a gladiátorküzdelmek is mondhatni háborús sérülésekkel jártak, a fertőzések megakadályozása és leküzdése mellett a másik fontos területe az orvostudománynak a sebészet lett.

Az első római földön született alapos, sebészeti ismereteket összefoglaló mű Celsus nevéhez kötődik, aki a De Medicina című áttekintésében igen részletesen tárgyalja korának chirurgiai ismereteit. Írása nagy sebészeti tudást feltételez. Ismerteti a varratok fajtáit: a tovafutó és a csomós varratot. Kitér a sebkezelésre, ajánlja a sebek izzó vassal történő kezelését. Gyulladásoknál, tályogoknál, fisztuláknál ajánlja a kimetszést és a forró vassal történő kezelést. Kitér a sebek különböző bekötésére, a vérzéscsillapításra. Leírja, hogy a tüdő sérülésére a habzó vérből következtet, és ilyenkor a beteget a sérült felére fekteti. Művében részletesen kitér a különböző sérülésekre, a sérülések következményeit ismerteti, illetve azt, hogy milyen jelekből állapíthatóak meg a belső sérülések. Tárgyalta továbbá a sipolyok készítését, a kőmetszést vagy kőtörést, az amputációt és különböző korrekciós műtéteket ajánlott. Celsus részletesen leírja az egyes műtétek menetét. Zsonda Márk a következőképpen idézi meg Celsus egyik leírását: „Leírása szerint, ha a lövedék nincs túl mélyen, vagy kilóg egy része, egyszerű eltávolítani (akár újjal is), mert könnyen kijön. Ellenben egyes törzsek és törzsszövetségek, népek olyan nyílhegyeket használtak, amelyek szakállasak voltak, így azok a húsba belefúródva megakadtak. Ilyenkor több esetben szikével kitágították a sebet, megszélesítették a sebszájat, kémlővel, újjal kitapogatták állását, stabil-instabil voltát, és környezetét. Ezután tompabontóval, lapoccal, vagy ha kellett, horoggal széthúzva a sebet, fogást találtak a lövedéken egy fogó segítségével. Ilyen viszonylag mindennapi, de összetett műtét esetén, már a horgok tartásához is segéd kellett. (Esetleg maga a beteg, ha lélekjelenléte, állapota engedte.)”

Celsus könyvében nemcsak a sebészek munkájáról, hanem a chirurgia mestereiről is megemlékezett. A következő szavakkal jellemezte a jó sebészt: „A sebész virágkorában lévő ember legyen, vagy legalábbis nem túl messze ettől a kortól. Rugalmas, határozott kéz jellemezze, amely soha nem remeg meg, a bal keze legyen ugyanolyan mozgékony, mint a jobb. A látása legyen éles; [továbbá] rendíthetetlen elmében; éppen annyi együttérzéssel operáljon, hogy meggyógyítsa, aki hozzá kerül, de nem engedi meg azt, hogy a beteg sikoltozása eltántorítsa, jobban, mint amennyire a körülmények megkívánják. Dolgozzon gyorsan és a lehető legkisebb vágásokat alkalmazza.” (De Medicina, VII 4)

Sebészeti eszközök az ókori Rómában

Nincsenek pontos adataink arról, hogy milyen sikerrel műtöttek a római orvosok, de Hints Elek (1893–1966) a sebészeti beavatkozások nagy számából arra következtetett, hogy a betegek jó eséllyel gyógyulhattak a beavatkozások után. Szerinte a sikeres kimenetelt segíthette az a tény, hogy a római gyógyítók kínosan ügyeltek a tisztaságra, és az eszközök egynemű anyagból, fémből készültek, így könnyen lehetett őket tisztítani ellentétben a későbbi korok eszközeivel, ahol a nyél rendszerint más anyagból, fából, csontból, később bakelitből készült. Az orvosok az eszközeiket műszerdobozokban tartották, melyek a szakirodalom szerint rézötvözetből, elefántcsontból is készülhettek, de leggyakrabban fából gyártották őket. Általában téglalap alakúak voltak, több rekeszből álltak és fedővel fedték őket.

Zsonda Márk a régészeti leletekben felbukkant orvosi eszközöket a könnyebb átláthatóság kedvéért rendszerezte. Használatukat, működésüket pedig a korabeli műtéti leírások alapján próbálta meg rekonstruálni. Az alapvető diagnosztikus eszközökhöz sorolta a kutatókat, kutaszokat, kémlőket. A szövetek megszakítására alkalmas eszközök közé a sebészeti tűket, a hályogtűket, a szikéket, a késeket, valamint a sebészeti ollókat csoportosította. A lapocokat, speculumokat, kampókat, terpeszeket a szövetszétválasztás tompa végű eszközeinek csoportjában tartja számon. A csont folytonosságának megszakítására alkalmas eszközök közé sorolta a csontfűrészeket, csontkaparókat, csontemelőket, fogászati fogókat és sebfogókat. A szövetek egyesítésének eszközei a sebészeti tűk és zárócsipeszek. A speciálisan egy-egy területen használt eszközök között például megemlíti az urológiában ismeretes katétereket, a nőgyógyászatban alkalmazott hüvelytükröt, a belgyógyászatban használták a béltükröt, lőtt sebek kezelésénél a lövetfogókat, csipeszeket, és a kifejezetten sebészetben igénybe vett érfogókat és kautereket. A katonák sebészeti kezelése a katonai kórházakban a valetudinariumokban folyt.

Pannon leletek

Pannónia i. e. az 1. század második felében került római uralom alá. Az orvosi leleteket tekintve például Aquincum, Sirmium Siscia, Környe, Flavia Solva büszkélkedhet római kori orvosi leletekkel, bár a szórványosan előforduló orvosi eszközök több pannóniai ásatási leletben is megtalálhatók. Az eszközök elsősorban vasból, bronzból, ezüstből és acélból készültek, de van közöttük csontból készült orvosi szerszám is.

Aquincum katonai jelentőségét bizonyítja a több mint 200 főt befogadni képes valetudinarium, melynek alapterülete 72 × 68 méter volt. A magyarországi ókori orvosi vonatkozású leletek között nemcsak eszközöket, épületeket, hanem orvossírokat is feltártak.

Római kori rejtély a Jászságban

Április folyamán röppent fel a hír a hazai sajtóban, miszerint egészen egyedülálló, világszenzációra igényt tartó, unikális leletet találtak a Jászságban egy ásatás folyamán. Az ásatáson az ELTE, BTK; a Jász Múzeum és az Eötvös Loránd Kutatóhálózat munkatársai vettek részt, és Jászberény mellett egy i. sz. 1. századból származó orvos maradványait és teljes felszerelését találták meg. A sajtótájékoztatón elmondták, a sírban az orvos lábfejénél elhelyezett faládikában lelték meg a teljes orvosi műszeregyüttest. A lelet különösen értékes, mert ilyen kidolgozottságú és teljes orvosi műszerkészletet csak Pompejiben találtak a régészek. A sírból fogó, „tűk, csipesz, valamint sebészeti beavatkozásokra alkalmas, csúcsminőségű szikék, valamint gyógyszermaradványok láttak napvilágot. A rézötvözet szikéket ezüst tausírozással díszítették és cserélhető acélpengékkel látták el. A halott térdénél egy dörzskövet helyeztek el, mely a kopási nyomok alapján gyógynövények és egyéb gyógyszerek egybedolgozására lehetett alkalmas” – áll az ELTE BTK honlapján olvasható közleményben.

A lelet korát az 1. század második felére teszik. Mint Varga Benedek, az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatója a sajtótájékoztatón elmondta, az is szenzációs lenne, ha későbbre datálnák, hiszen hasonló eszközök csak a 3. század második feléből brit és germán ásatásokon kerültek elő. Az eszközök a készítők komoly metallurgiai tudását tükrözik. Ugyanakkor az is feltételezhető, hogy az eszközöket használó orvos nagy elméleti és gyakorlati tudással is rendelkezett. A magas színvonalon elkészített eszközök azért kerülhettek a sírba, mert a környezete nem ismerhette fel az eszközök különös értékét.

A lelet azért is meglepő, mondhatni rejtélyes, mert a római Pannónia határain kívül találták. Így a kutatókban azonnal felmerült a kérdés, vajon mit kereshetett egy ilyen csúcsminőségű eszközökkel felszerelt orvos a birodalom határain kívül. Feltételezik, hogy az orvos valakinek a megmentésére utazott a birodalom határain kívülre. A további vizsgálatok és kutatások remélhetőleg fényt derítenek majd arra is, ki volt, honnan jött és hova tartott a jászsági sír titokzatos orvosa.



Aulus Cornelius Celsus portréja. Georg Paul Busch munkája. Rijksmuseum,
Amszterdam



Marcus Aurelius mellszobra. Capitolium Múzeumok, Róma



Az orvos gyógyítja a megsebesült Aeneast. Ókori római freskó a pompeji
Sirico házából. Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly



Pergamoni Galénosz. Pierre Roche Vigneron litográfiája, 1865 körül



Spatula és sebészeti szondák. Pompeji, Kr. u. 1. század



Római sebészeti eszközök. Nemzeti Régészeti Múzeum, Nápoly



A római kori orvos csontváza a jászsági leletben. ELTE BTK



Orvosi eszközök a jászsági leletből. ELTE BTK



A római kori orvos koponyája a jászsági leletben. ELTE BTK