– Tizennégy éves voltam, mikor ráálltam az anyagra. Megismerkedtem barátommal, Gáspárral, aki nagy hatással volt rám. Kilométereket gyalogoltunk, filozofáltunk. Valójában meg kellett erőszakolnom magam, ahhoz, hogy a kis tiniből átalakuljak egy mindent elutasító lázadóvá. – Mit használtatok? – A Coderittel, Noxironnal kezdtük, a morfin tartalmú köhögéscsillapítóval. A Hydrocodint Noxironnal párosítva szedtük, minek hatására leomlottak a gátlásaink. Sokat olvastunk, koncertekre jártunk, aktívan részt vettünk a kulturális életben. – Alkoholt is ittatok? – Azt prosztónak találtuk, mert butított. – Az anyag dimenzióváltást eredményezett? – Nagy kérdés, hogy meddig tágítja, majd melyik ponttól szűkíti a tudatot. Először tágította. Képes voltam a neveltetésemtől független gondolkodásra. – Te ezt a történetet életed törésvonalának gondolod? – Nem. Úgy éltem meg, mint egykor a fiúk fogták a cókmókjukat, és nekiindultak világot látni, tapasztalatokat szerezni. Mi térben nem jutottunk messzire, de mentálisan mérhetetlen utazásokat tettünk. Egy idő után Gáspárt már nem emelte meg, hanem lent tartotta az anyag. Már csak szikrák lobbantak föl benne, húztam magammal, de nem jutottam sokra, ő benne maradt. Az anyag miatt haltak körülöttünk az emberek, amit próbáltunk tragédiaként megélni, de nem sikerült. Nyomtuk a Codeint, meg egy fogyást elősegítő, amfetamin származékot tartalmazó szert, a Gracidint. Mi azokra a szerekre álltunk rá, amik a beatirodalomban megjelentek, Benzendrine, Centendrin, Efedrin, amivel Kerouacék is éltek. Harmóniára, és valódi kapcsolatokra vágytunk, de addigra az anyag szétvitte a baráti társaságot. – Ami a célja lett volna, azt szüntette meg. – Csakúgy, mint ahogy számomra a Hit Gyülekezetet is később felemésztette valami. A léleknek szüksége van az együvé tartozás élményére. – Te találtad meg őket? – Akkor már kerestem az Istenhez való utat, épp vallási lapokat vásároltam, a hónom alatt az újságokkal utaztam, odajött hozzám egy ember, hogy látja, nem tudok dönteni, invitált az akkor még 100-120 fő körüli Hit Gyülekezetbe. – Rögtön elmentetek? – Akkor már nős voltam. Elmentünk a feleségemmel, 19 évesek voltunk, aztán beleragadtunk. Eltelt három év, mikor kijelentettem Istennek, hogy így én ezt nem csinálom tovább. Szükségem volt a közösséghez tartozni, de hiányzott belőle a bűn, ami az élet olyan része, amit muszáj megélni, mert különben olyanná válsz, ami nem szeretnél lenni. Ez a kettősség, a kétpólusú életre való vágyam és a tisztaság iránti igényem olyan meghasonlást hozott létre bennem, amit nem voltam képes elviselni. Vádoltam magam, de eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó bűntudattal leélni az életem. – Amikor bekerültél azonnal leraktad a cuccot? – Igen, volt helyette más. Ott, hogy hozzájuk tartozhassunk, le kellett tenni az addigi életünket, és bűnnek ítélni. Megtettem, és nagyon nehéz volt bevallani, de nem jött rá természetfölötti válasz. Ezt komolyan hiányoltam, főképp, amikor istenfélelemmel oltogattak, pokollal, halállal. Ilyen helyzetben nem mertem Isten elé állni, hogy elég, meddig alázzam magam ahhoz, hogy méltó legyek a nagy beavatkozásra. Tegyél olyanná, amilyenné szeretnél, itt vagyok! Amit kértek tőlünk a közvetítők, az a természetfölöttire testált rosszul értelmezett elvárás volt. – Nem érezted az égi beavatkozást? – Meggyőződésem, hogy Ő nem így munkálkodik, benne sokkal több szeretet van. Közben megszülettek a gyerekekim, nem tudtam, milyen értékrend alapján mutassak nekik utat, tele voltam kétségekkel. A társamban sem jött létre mély hitbéli változás. – Ezt meg tudtátok beszélni? – Nem. Folyton idegesek voltunk annak láttán, hogy mindent megteszünk, és mégsem működik. – Hogy élted meg a megtérésedet? – Úgy kellett volna történnie, hogy meghalok, a régi életem nem képezi többé a részemet, és új gyermekként feltámadok. De mi van akkor, ha a gyerek bokájára egy óriási hulla van drótozva, és hullaszag van a lakásban? Az volt a baj, hogy nemcsak magam körül, hanem a gyülekezetben is éreztem a hullaszagot. Tele voltam kérdésekkel, de nem tehettem fel azokat, ’istenkáromlást’ követtem volna el. Többedszeri próbálkozásra sikerült elszakadnom, melyben Feldmárnak is szerepe volt, azt írja, hogy az ideált ölöd meg, vagy magadat. – Megölted az ideált? – Én az ideálomat öltem meg, azt, aki én nem lehetek. Azóta szeretem, ha valaki azt tudja mondani, hogy igen, s esetleg ugyanarra azt is, hogy nem. Fontos lett az árnyaltság és az ellentétek elfogadása. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy leszámoltam a hazugsággal. Én egyetlen módját találtam a szabadságnak, ezt. Felemelő érzés. – Végül is miért drogoztál? – Jó lenne azt mondani, hogy azért kábítószereztem, mert bántalmak értek. Nem így van. Csajozni akartam, sikereket elérni a gondolkodásunkkal, és ezt a körmönfont utat találtam meg. Erre vezethetők vissza az öngyilkoságokkal való dobálódzások, a felmutatott kemény önpusztító élet. Jó, hogy volt néhány ember, aki nem dőlt be ennek. Akkor még szegényes volt a kommunikáció, nem találkoztunk olyan eszmékkel, filozófiával, melyek mást állítottak volna, mint amilyen gondolkodási rendszerben mi léteztünk. – Vagy nem volt olyan elsöprő erejű... – A szülői perpatvarok voltak, de ez kellett a szerephez, nem lehetek lázadó, ha nincs ki ellen. Elképzeltünk valamit, ami a valóságban nem működött. Mire végre megjelent egy ellenvélemény, a Gyülekezet, abból meg hiányzott a dög. – A dög?! – Igen. Mert lázadni, a szabadságot alternatív úton keresni az jó. Lehajtani a fejem, nem az. – A transzcendens iránti vágyadat éled, vagy csak vágy maradt? – Élem, annyiban módosítva, hogy már nem feltétlenül egy személyt kívánok, hanem a magam kibontásával foglalkozom. Hogy ebből mi vagyok én, és mit kapok kívülről, erre nyitott vagyok. Igényt tartok a kérdezés, de inkább a társalgás nexusára. – Hogy jöttetek ki a Hit Gyülekezetéből? – Elköltöztünk vidékre, s a távolság vékonyított a rabszolgaláncon. Megértettük, hogy a házasságunknak vége, és külsőleg el tudtam szakadni, de belül rengeteget vívódtam. Jelen pillanatban nem a létezők közötti hierarchiában gondolkodom. – Az anyag elvitt az énedtől, nem? – Igen, és ez nagyban oka annak, hogy abbahagytam. Jobban szeretem a józan szenvedést. Hajlandó vagyok szembenézni a problémákkal, nem akarok fölöttük lebegni. Nem jó, mikor Isten segítségével a végtelenbe helyezik az időt, azaz, hogy valami, mondjuk az élet a végtelenben ér véget, és a végtelenségig ugyanúgy fog menni. Legyen vasárnap, és legyen hétfő! Ki értékeli a vasárnapot hétfő nélkül? Én meg akarom élni a vasárnap fényeinek változásait, a reggelt és a délutánt. Ez a nagy tudomány. Szeretem mérni az időt, nem akarok a végtelenben élni. Persze, ott van a halál kérdése, de emiatt miért kéne frusztrálnom magam? – Nincs halálfélelmed? – Nincs, de van egy kérdés, amit minden kereszténynek fel kellene tennie magának. Miért nem akar meghalni? Miért, mikor a halál után egyenesen Istenhez tér? Amíg így félnek a haláltól, az ismeretlentől, számomra, megkérdőjeleződik a hitük. Ha nem hisznek a halálban, akkor az Istenben sem. Ez jó mérce a hit erejének vizsgálatára. Isten igéjét szajkózzák, de rettegnek, hogy beteljesedik rajtuk. Gyimesi Ágnes Andrea