Ha gyakran olvassa portálunk Gondolat rovatát, akkor nem újdonság az ön számára, hogy művészeti alkotásokban milyen gyakran bukkan fel az egészség és betegség témája. Most szeretnénk ezt a sokféleséget strukturáltan is áttekinteni. Cikkünkben az ELTE Esztétika Tanszék oktatójának, Nagy Edinának egy 2021-ben online megtartott előadását foglaljuk össze, azzal a céllal, hogy bemutassuk, milyen sokféle ponton érintkezhet egymással a művészet és a gyógyítás. Egyúttal a kedves Olvasó képet kaphat arról, hogy a kortárs művészet gyakorlatában és elméletében egyre komolyabb szerepet játszik az egészség-betegség kérdésköre, kritikai nézőpontból is. Az ELTE Esztétika Tanszéke 2021-ben online előadás-sorozatot szervezett „Bevezetés az esztétikába” címmel. Az érdeklődő közönség változatos szemszögekből ismerkedhetett az esztétikai tudományának alapkérdéseivel és kurrens kutatási területeivel: szép-e a szép, mit keres egy konzervdoboz a múzeumban, mi az improvizáció vagy éppen a provokáció szerepe a művészetben stb. Nagy Edina adjunktus, aki többek között a kritikus és szociálisan elkötelezett művészeti gyakorlatokra koncentrál a kutatásaiban, „Orvoslás és művészet találkozása a boncasztalon” címmel tartott előadást. A rendelkezésére álló egy órában nemcsak az orvoslástörténet és a művészettörténet kapcsolódási pontjait vázolta fel, hanem a kritikai értelmezés lehetőségeit is. Emellett ma alkotó művészeket, kortárs műalkotásokat is ismertetett két 2021-es kiállítás kapcsán. Medikalizációs fordulat a kortárs művészetben Előadása elején Nagy Edina hangsúlyozta, hogy az orvoslás és a művészet érintkezése nem új fejlemény, az azonban igen, hogy a kortárs művészet és vele együtt a művészettudomány minden korábbinál nagyobb figyelemmel fordul a gyógyítás, gyógyulás témája felé. A Covid első éveiben természetesen a járvány is az egészségügyre és az orvosi kutatásra terelte a közfigyelmet, de a művészet „medikalizációs fordulata” ettől függetlenül is zajlik. Ez nem választható el attól, hogy egyre többet tematizált társadalmi kérdéssé válik az egészségügy, a betegjogok, a testtel kapcsolatos önrendelkezés. Egyre tudatosabbak a páciensek, és a hétköznapjainkban is egyre több figyelmet fordítunk az egészséges életmódra, a testünk ellenőrzésére. Ma, amikor felértékelődik az egyén felelőssége az egészségmegőrzésben, és a gyógyításban is meghatározóak az egyén lehetőségei (például anyagi viszonyai), nehezen elképzelhető az, amit az előadó kiemelt, hogy a megbetegedés csak a 17. század végétől tekinthető egyéni problémának, addig a közösséget ért csapásnak tartották. A művészet pedig a kezdetektől fogva összefonódott a nyugati orvoslás értékeivel, az orvoslás mindenkori paradigmájának megfelelően közvetítette a „beteg” és az „egészséges”, a „teljes” és „fogyatékos” szembeállító megkülönböztetéseit. Ekképpen – amint Foucault gondolatait idézve Nagy Edina felhívta rá a figyelmet – a művészet maga is hozzájárult a betegség „intézményesüléséhez”. A mai művészek azonban éppen ezeket az évszázadokon át rögzült összefüggéseket, ideológiákat igyekeznek felülvizsgálni. Megkérdőjelezik a normatív egészségfogalmat, felmutatják a stigmatizációt, rákérdeznek a természetesnek vett normákra a rasszok, a gender vagy éppen a közösség és az egyén viszonyának szempontjából. Az orvoslás és a művészet találkozásai a korábbi századokban A képzőművészeti képzésnek ma alapja az anatómia tanulása, de az emberi test iránti érdeklődés régre nyúlik vissza. A reneszánsz korból közismertek Leonardo da Vinci anatómiai tanulmányai, és a boncolások látogatása idővel egyre elterjedtebbé vált a képzőművészek körében. Azonban a művészet nemcsak tanult az orvostudománytól, hanem szolgálta is. A 18. századi háromdimenziós anatómiai modellek szoborszerű formában készültek, erős esztétizáló igénnyel. Az objektív megismerésre törekvő 19. században a fotográfia lett az az új művészeti médium, amely az orvoslás folyamatát leginkább támogatni tudta. A kórjelenségek fényképezése – részben oktatási célokból – dokumentálta a betegségek tüneteit és a gyógyítás folyamatát, azonban az objektivitásra való törekvésbe meglepő képzőművészeti hatások szűrődtek be. Nagy Edina példaként hozott egy 1850 körül készült pszichiátriai felvételt, amelyen a nőpáciens szentképek ikonográfiájának megfelelően jelenik meg, szinte révült állapotban, az orvos képbe benyúló keze pedig isteni helyett emberi beavatkozással gyógyítja őt. A transzcendens, a felfoghatatlan is megmagyarázhatóvá és kezelhetővé válik az empíria segítségével – foglalta össze Nagy Edina a fénykép jellegzetesen 19. századi üzenetét. A 19. században a különböző pszichiátriai betegségek látványos karakterjegyeinek illusztrálása mellett például a bőrgyógyászat is előszeretettel használta a fotográfiát a bőrön megfigyelhető elváltozások rögzítésére és oktatására. De a látható mellett a láthatatlan is témája volt az orvosi tárgyú fényképezésnek. A mikrofotográfia többek között lehetővé tette Robert Kochnak az 1870-es években a kolerabaktériumok vizuális leképezését (Koch a fotográfiát egyenesen a bizonyítás eszközének tartotta a korábban meghatározó rajzolással szemben), majd az 1890-es években megjelentek a röntgenfelvételek. Az orvostudományt is támogató technikai képek kutatása, benne a konstruáltság megkerülhetetlen kérdésével, ma is kurrens téma a képtudományban, esztétikában. A betegség művészi dokumentációja A korábbi századokban és a kortárs művészetben egyaránt számos példáját találjuk annak, hogy művészek elmélyülten foglalkoznak egy betegség jelenségeivel, sok esetben a saját betegségükkel. Minden korszaknak megvoltak a maga kitüntetett, előkelőnek tekintett betegségei, amelyek részben esztétizálásra is alkalmasak, ahogy az alkotói tehetség és egyes betegségek összekapcsolása is vissza-visszatérő téma. A melankólia, depresszió évszázadok óta a művészi hajlammal összefonódónak tekintett betegség. De az alkotótevékenységet akadályozó betegségek is megjelennek műalkotások témájaként. Paul Klee autopatográfiája például a kezeit „összefacsaró”, a finommozgást akadályozó sclerodermára irányult, John Bellany skót festő pedig saját, prométheuszi szenvedéshez hasonlított májbetegségének és a gyógyító transzplantációnak szentelt képsorozatot. Az 1980-as évek elején Jo Spence brit fotográfus a saját megbetegedésének és kezelési folyamatának dokumentálásával olyan témát tett láthatóvá, ami sok nőt érintett, de még nem volt beszédtéma: a mellrákot. Fotóival így felvilágosító tevékenységet is végzett, miközben felülírta a meztelen test ábrázolásának normáit, és kritikát fogalmazott meg az intézményesült orvoslás tárgyiasító, elszemélytelenítő mozzanataival szemben. Nagy Edina ennek kapcsán felhívta a figyelmet Susan Sontag néhány évvel korábbi, „A betegség mint metafora” című esszéjére, amely a megbetegedéssel kapcsolatos előítéleteket, elvárásokat, képzeteket tárgyalta, külön koncentrálva a halálos betegségekre (Susan Sontag maga is érintett volt). Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolható az a téma is, amely az előadás egy későbbi pontján került elő: a művészeti és orvosi retorika összekapcsolása. Ennek a nyelvészeti, irodalmi stb. kutatása ráirányítja a figyelmet a gyógyítással és a gyógyulással kapcsolatos társadalmi képzetekre, amelyek öntudatlanul is befolyásolják az életünket. Míg az orvos tevékenységét gyakran jellemzik elismerő művészi metaforákkal (például „a gyógyítás művészete”), addig a betegek élményeit, a betegséggel való viszonyt militarizált retorikával szoktuk megfogalmazni („harc a rákkal”, „alulmaradt a küzdelemben”), sokszor a páciens alárendeltségét vagy kiszolgáltatottságát implikálva. Művészetterápia és a terápia mint művészeti téma A művészet lehet a gyógyítás és öngyógyítás eszköze is. Főleg pszichés megbetegedéseknél használják a képzőművészeti alkotást a hosszan tartó terápia részeként is. Nem egy alkotó ezen a módon került be a művészettörténetbe és a műkereskedelembe, például a svájci Adolf Wölfli, akinek a munkái idővel kiszakadtak a terápiás kontextusból, és műalkotásként kanonizálódtak. Nagy Edina megemlítette az MTA Pszichiátriai Gyűjteményét is, amely sok terápiás céllal készült műalkotást ölel fel, és bejelentkezés után látogatható. Több olyan művész is ismert, aki saját kórházi tartózkodása során készített műalkotásokat a gyógyítás folyamatáról. Barbara Hepworth brit képzőművész 1947–49-ben számos rajzot készített, leginkább sebészekről. Ezeken a képeken a sebészek gyakran manuálisan alkotó művészeknek, szobrászoknak tűnnek. A művész maga is azt fogalmazta meg, hogy csodálja az orvosok finom, manuális munkáját és a mögötte rejlő intuíciót és kreativitást. Damien Hirst több munkájában is az orvosi eszköztár jellegzetes elemeit emelte új kontextusba. Sebészműszereket helyezett Wunderkammer-szerű vitrinekbe, amelyek egyszerre hatnak borzongatóan és vonzóan, „The Void” című munkájában pedig steril hatású üvegpolcokra megszámlálhatatlanul sok, színes gyógyszerpirulát helyezett. Hirst ez utóbbi munkáját tartja az egyik legjobb munkájának. Nagy Edina mulandóság-csendéletet, lírai, de kíméletlen memento mori-t lát benne. Női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján Az előadás két konkrét kiállítást is bemutatott, amelyek a kortárs művészet kritikai potenciáljával közelítettek az egészség-betegség témájához. Sajnos már bezárt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó gyűjteményébe integrált, „Várószoba” című kortárs művészeti kiállítás, amelynek a kiindulópontját a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállításának egyes tárgyaihoz kapcsolódó művészeti alkotások adták. (A kiállító művészek Eperjesi Ágnes, Fátyol Viola, Simon Zsuzsanna, Szász Lilla, Trapp Dominika, Kremmer Sarolta, Varju Tóth Balázs voltak.) Azonban a projekthez kapcsolódó, azóta megjelent kiadvány most is elérhető, ezért azt ajánljuk az Olvasó figyelmébe. A Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina és Őze Eszter szerkesztésében megjelent „Várószoba – Női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján” című könyv több mint katalógus: tanulmánykötetnek tekinthető, és a benne rejlő kritikai igény az egészségügy napi gyakorlatának a megszokott normáit is feszegeti. A könyv olyan témákat ölel fel, mint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés, a védőnők és bábák jelenlegi helyzete az ellátásban, a női gyógyítók és női páciensek perifériára szorulása az orvoslás maszkulin múltjában, a „tipikus női betegségek” történeti konstrukciói vagy a női szeméremábrázolás. Ez a felsorolás is mutatja, hogy az esztétikai, szociológiai, társadalomtörténeti és egészségügyi szempontok érzékenyen és konstruktívan kiegészítik egymást a kötetben, legyen szó akár az otthonszülés kérdéséről, akár a női test, mint például a szőrzet normáktól eltérő jellegzetességeiről. Hogyan legyünk jól? A másik kiállítás, amelyek Nagy Edina az előadásában megemlített, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ „Gyógyír” című kiállítása volt. A Gellér Judit által kurált kiállítás a „Hogyan legyünk jól?” kérdést tette központivá, amelyre a kiállított alkotók személyes történetükön keresztül kerestek választ. A kiállítás a fotográfiát gyógyító, a mentális jóllétet növelő eszközként fogta fel, amely segít a válságból, kiégésből, depresszióból való kijutásban. A kiállítás inspirálóan mutatta be a gyógyuláskeresés sokféle útját: az életszakaszok iránti tudatosságot és egy új életszakasz megkezdését (Fátyol Viola), a fohász gyakorlatait (Csontó Lajos), a transzcendens tapasztalatokat (Hodosy Enikő), a kisközösségi kapcsolatokat (Szatmári Gergely), az örömöt adó külső megjelenést (Szombat Éva) vagy a hétköznapi boldogságkeresést (Szász Lilla). De a kiállított munkák rákérdeztek a közvetlen környezetünkhöz való viszonyunkra is (Bartha Máté), és személyes döntéseink következményeire (Gyenis Tibor). A terápiás célú fotózás kidolgozása a Nagy Edina előadásában is említett Jo Spence brit fotográfus nevéhez köthető. Spence a személyes történet feldolgozásának, az önvizsgálat-önismeret-öndefiniálás, az én dekonstruálásának és rekonstruálásának igényével használta a fényképezést. Ez a felfogás számos mai fotográfus munkájában is megjelenik, így gazdagítva az egyén, de akár a közösségek számára is gyógyító mozzanatokkal az alkotást. Cziglényi Boglárka A referált előadás és a konferencia további előadásainak része itt tekinthető meg: ELTE:Bevezetés az esztétikába