C80 – A rák esztétikája? címmel kiállítás nyílt a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében. A kiállításon a daganatos megbetegedések különféle aspektusai által inspirált képzőművészeti alkotásokat tekinthetnek meg a látogatók május 31-ig. Kiss Richárd projektvezető, az intézet patológus szakorvosa interjúnkban kifejtette, hogy nem a megdöbbentés volt a céljuk az elsőre meghökkentő címmel, hanem a rák körüli tabuk, félreértések és téveszmék lebontása. A kezdeményezők úgy gondolják, hogy az elhallgatott problémákról, félelmekről a képzőművészet közvetítésével könnyebben lehet beszélni.

– A Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében látható a C80 – A rák esztétikája? című kiállítás, melynek már a címe is megdöbbentő, hiszen e rettegett betegség és az esztétika egymással összeegyeztethetetlennek tűnik a legtöbbek számára. Mi volt a fő céljuk e kezdeményezéssel?
– E projekt egy nemzetközi konzorcium, az EUniWell (European University of Well Being) európai uniós egyetemi összefogás keretében valósult meg, aminek a Semmelweis Egyetem is tagja. Ebben a konzorciumban pályáztunk három partner egyetemmel együtt erre a projektre, aminek a magyarországi részeként jött létre ez a kiállítás. Az volt az alapvető célunk, hogy a daganatok témájáról szóljunk, és ehhez a képzőművészetet akartuk közvetítőcsatornaként alkalmazni. Meggyőződésünk, hogy ezáltal jobban tudunk kommunikálni erről a betegségről. 

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– Mi az oka, hogy szükségesnek érezték a művészetet (vagy bármilyen közvetítőközeget) bevonni a rákkal kapcsolatos kommunikációba?
– A daganatos betegségeket mindenhol rengeteg tabu veszi körül. Így nagyon limitáltak a lehetőségeink, hogy ezekről a megbetegedésekről őszintén beszéljünk. Sokan ugyanis nem tudnak mit kezdeni a rák előidézte helyzettel, még akkor sem, ha volt beteg a családjukban, vagy ők maguk is érintettek voltak. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a daganatos betegségek mindenhol ott vannak, hiszen a statisztikák szerint nagyjából ötven százalék az esélye, hogy valaki ebben a betegségben fog meghalni. Tehát vagy közvetlenül, vagy közvetetten, de mind érintettek vagyunk, még ha nehezen is fogadjuk ezt el. Ezt az elfogadást segítheti, ha a képzőművészet eszköztára révén szólítjuk meg az embereket.

– A projektben részt vevő művészek honnan kaptak inspirációt?
– Célunk volt, hogy a kezdeményezést támogatandó edukációs programot is kínáljunk a művészek számára. Ehhez 2023 szeptemberétől 2024 januárig rendszeresen műhelybeszélgetéseket folytattunk, amelyekre az orvosok (patológusok, klinikai onkológusok) mellett betegeket, orvostanhallgatókat, pszichológusokat, mentálhigiénés szakembereket is meghívtunk, és beszélgettünk velük a daganatok különböző aspektusairól. Ennek az volt a célja, hogy minden képzőművésznek legyen háttértudása a témáról. Emellett e beszélgetések közben felfedezhették, hogy milyen témák vannak ezen a betegségen belül, amivel foglalkozhatnak az alkotás során. Ez volt a tárlat kutatási fázisa. A művészeti folyamatban a kutatás mindig része az alkotásnak, e beszélgetések abban különböztek ettől, hogy csoportos formában, sok szereplő bevonásával történtek.

_{Dr. Kiss Richárd PhD, projektvezető / Fotó: Kristóf Balázs}

– A címmel, illetve az alkotásokkal megdöbbenést akartak kelteni a befogadókban?
– Nem megdöbbentő kiállítást akartunk létrehozni, és úgy gondolom, hogy nem is lett az. Nincsenek benne hatásvadász elemek, viszont azt elfogadom, hogy a téma jellegéből adódóan egyes emberek sokkolónak találhatják bizonyos részeit. E hatás megint abból fakadhat (ami az egész projekt motivációját is adta), hogy a rák témája tabunak számít, amiről nem szoktunk beszélni. Így önmagában az, hogy egy kiállítás ennyire nyitott formában szól erről a témáról, az már önmagában meglepő, vagy ha tetszik, megdöbbentő.

– Pontosan mit jelent a C80 – A rák esztétikája? cím?
– Az alcím („A rák esztétikája?”) Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvéből származik. Sontag a különböző betegségekkel kapcsolatos társadalmi felfogásról értekezett, és a daganatos betegségekről azt mondta, hogy a rák sose lehet esztétikus. Ezzel nem akarunk vitatkozni, de az utána tett kérdőjellel felvetjük a kérdést, hogy vajon e jelenséget érdemes-e megvizsgálni, körbejárni. Mert előfordulhat, hogy a daganatos megbetegedéseknek mégis van bizonyos esztétikája, és ezt az esztétikai minőségüket felhasználva beszélhetünk róluk. A cím előtagja talán még rejtélyesebb: C80, ami meg egy BNO-kód. A BNO a betegségek nemzetközi osztályozása, olyan kódrendszer, ami minden leleten rajta van, hiszen minden betegségnek más-más kód felel meg. A C80 kód azt jelenti, hogy olyan rosszindulatú daganat, aminek a lokalizációját nem adtuk meg a kódrendszerben. Úgy gondoltuk, hogy ez igen beszédes cím. Önmagában az egész BNO-kódrendszer is érthetetlen a betegek számára. Sokan nézik e kódokat a leleteken, keresik, hogy mit jelenthetnek. A lokalizáció nélküli rosszindulatú daganat kódja pedig talán az egész témát átfogja. 

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– Ez a kiállítás, illetve a projekt hogyan segítheti a terápiát? Illetve, a másik oldalról nézve, a rákkal kapcsolatos tabuk és a kibeszélés hiánya hogyan hátráltatják a gyógyítást? 
– A tabuk mindenképpen hátráltatják a terápiát, hiszen nagyon sok kárt tudnak okozni szociális, egyéni, illetve családi viszonylatban egyaránt. Ha valaki ilyen súlyos betegséggel küzd, akkor a rák (még ha gyógyul is) sokszor örökre az élete része marad. Ha nem tud erről beszélni, akkor az könnyen az elszigetelődéséhez vezethet, hiszen még a családi környezetében is megjelennek azok a témák, amelyeket még csak megemlíteni sem lehet. A rák ilyen módon elidegenítheti a beteget a családtagjaitól, könnyen megromlanak miatta a személyes kapcsolatai, sőt akár a munkahelyén is hátráltató, stigmatizáló körülménnyé válhat. Előfordul, hogy az érintett személy elesik a szakmai előmeneteli lehetőségektől, a kollégák nem számítanak rá, leírják, hiszen „úgyis meg fog halni”. Nem tudják, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá, szakmailag és emberileg egyaránt, ezért inkább kerülni kezdik. A beteg könnyen elveszítheti ezáltal az állását, ami aztán visszahat az egészségére, a szociális és pénzügyi biztonságára.

– Vagyis a társas környezet megroppanása hátráltatja a gyógyulását?
– A gyógyulás szempontjából rendkívül fontos, hogy milyen szociális kapcsolatai vannak az érintett betegnek. Az őt körülvevő emberek segíthetik őt a terápia és a gyógyulás folyamatában. Itt akár olyan egyszerű dolgokra is gondolhatunk, hogy van-e, aki elvigye reggel a kórházba, vagy van-e, aki hazavigye a kemoterápia utáni legyengült állapotban. Otthon bevásárolnak-e neki, tudnak-e segíteni? Ezek mind a sikeres terápia nagyon fontos aspektusai, és hogyha nem beszélünk róluk, akkor maga a betegség fog olyan stigmaként működni, ami megszünteti ezeket a szociális kapcsolatokat. Így a rák társas viszonyokra gyakorolt hatása tovább rontja a beteg túlélési esélyét. Bizonyos értelemben a rákkal kapcsolatos félreértések, tévhitek súlyosbítják a beteg állapotát.

– Még ma is jellemző, hogy emberek egy része, ha meghallja valakiről, hogy daganatos betegségben szenved, akkor elkönyveli magában, hogy halálra van ítélve, és haldoklik az első pillanattól?
– Igen, én úgy gondolom, hogy ez így van: ez a kép kétségtelenül jelen van az emberek fejében. Ez pedig sok kárt okoz, pedig sok daganattípus esetén már korántsem ez a helyzet. Nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy a daganatos betegségek rendkívül sokfélék. Valóban vannak olyan típusú daganatok, amelyekkel terápiás szempontból igazából nem lehet érdemben mit kezdeni. Ugyanakkor az átlag már korántsem ez. A rosszindulatú daganatos diagnózis ma már nem, és legfőképpen nem azonnali halálos ítélet. Számos daganatból meg lehet gyógyulni. Vagy ha nem is gyógyul meg a betegség köznapi értelemben, sok daganat lefutását olyan hosszú távra el lehet nyújtani, hogy nem ez a betegség fogja a beteg életét végül veszélyeztetni. A rák halállal való azonosítása a tudáshiányból fakad, ami a félelemből táplálkozik. Az emberek rettentően félnek a ráktól, pontosabban az ismeretlentől félnek, de a rettegés miatt nem merik megismerni a betegséget. Ha jobban megértenék e betegségek hátterét, akkor már sokkal kevésbé lenne félelmetes, még akkor is, ha kedvezőtlenebb lefolyású daganatos betegségről van szó. Még a rossz hír sem annyira félelmetes, mint az ismeretlen. 

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– Mi teszi igazán félelmetessé a rákot, miközben a hasonlóan sok beteg halálát okozó szívbetegségektől általában kevésbé rettegnek az emberek?
– Talán a kialakulása esetlegessége és kiismerhetetlensége teszi riasztóvá. Sokféle magyarázat adható arra, hogy hogyan és miért alakulnak ki a daganatos betegségek, és a kiállításon is látható egy ezzel foglalkozó alkotás. Van számos daganatos betegség, ahol ismerjük a kialakuláshoz vezető egyértelmű tényezőket. Legyen az a dohányzás a tüdődaganatok egy részénél, vagy a HPV-fertőzés a méhnyakráknál. Ugyanakkor a daganatos betegségek jó részénél nincsen egyetlen olyan konkrét tényező, amire rámondható, hogy e miatt alakult ki a daganat. Viszont sokan, akár az érintettek, akár a családtagjaik, ismerőseik is ösztönösen keresik az egyszerű magyarázatot. A betegek környezete gyakran előáll mindenféle magyarázatokkal, amelyek időnként már-már az áldozathibáztatásba csapnak át.

– A bűncselekmények áldozatainak hibáztatását azzal magyarázzák a pszichológusok, hogy a többi ember így próbálja csökkenteni a saját szorongását. Hiszen – gondolják a többiek –, ha nem véletlenül vált a másik áldozattá, hanem önhibájából, akkor rám nem leselkedik ez a veszély, hiszen én nem követem el a hibát.
– Sokan tudni vélik, ha megtudják valakiről, hogy daganatos megbetegedésben szenved, hogy ő azért lett rákos, mert szorong, vagy nem tudott túllépni egy traumán, esetleg valamit rosszul csinált. De az ilyen tényezők szerepe egyáltalán nem bizonyított. Vannak tanulmányok, amelyek szerint a pszichés állapot valamennyire befolyásolhatja a daganatok kialakulását, de konkrét evidencia erre az ok-okozati kapcsolatra még nincsen. A rosszindulatú daganatos diagnózis annyira megmagyarázhatatlan, és annyira félelmetes a gondolat, hogy ez spontán bárkivel megtörténhet, hogy ennél még az is elviselhetőbb, ha találunk valamit, amihez kapcsolhatjuk, és ami velünk nem fordulhat elő.

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– Az is gyakori hozzáállás az ismerősök részéről, hogy a rákot csak akkor lehet túlélni, ha optimista az ember, és bízik a gyógyulásban. Ha csüggedt, és nem bízik, akkor esélye sincs. Ez mennyire helyes vélekedés? 
– A beteg hozzáállása nyilván befolyásolja az esélyeket, ugyanakkor mindenkinek más az egyéni megküzdési stílusa. Nem lehet a beteg alkatát, személyiségét, hozzáállását erőszakkal megváltoztatni, mindenkinek meg kell találnia az egyéni útját a gyógyulás felé. 

– Az általános vélekedés szerint a magyar rákstatisztikák elszomorítóan rosszak. Ezt a véleményt mennyiben támasztják alá a tények?
– Alapvetően valóban rosszak, ez mindenki számára nyilvánvaló lehet, ugyanakkor azt már sokkal nehezebb meghatározni, hogy ez pontosan miért van így. Ahogy a Covidnál is láttuk (bár e körülmény akkor sem kapott elég sok figyelmet), a magyar emberek általános egészségi állapota eleve rossz. Elhízásban, cukorbetegségben, dohányzásban, alkoholfogyasztásban egyaránt rosszul állunk. Ezek a tényezők egyrészt szorosan összefüggenek a daganatos betegségek kialakulásával, másrészt pedig azzal is, hogy ha valakinél már kialakult a daganat, akkor milyen állapotban van, amikor elkezdjük a kezelést. Márpedig az általános egészségi állapot nagyon szignifikánsan meghatározza a terápia sikerességét. Emellett olyan trendek érzékelhetők szerte a világon, amelyek mindenhol rontják a statisztikákat. A nyugati társadalmak egyre öregednek, az időskor pedig nagyon erősen összefügg a daganatok kialakulásával. Az, hogy az utóbbi években a rák kezd vezető halálokká válni számos nyugati országban, nemcsak a rákterápia sikertelenségének tulajdonítható. A kardiológia hatékonysága ugyanis az elmúlt évtizedekben annyit javult, hogy a szívbetegségekből eredő halálozás jelentősen visszaszorult. A kardiológia az elmúlt időszakban kétségtelenül gyorsabban fejlődött, mint az onkológia. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy minél sikeresebb az onkológiai ellátás, annál több daganatos beteg marad életben, de nem feltétlenül gyógyulnak meg. Sok daganat van, ahol a terápia sikere nem abban áll, hogy meggyógyul az illető (tehát teljesen eltűnik a tumor a szervezetéből), hanem abban, hogy olyan hosszúra el tudjuk nyújtani a daganat lefolyását, hogy igazából az nem rövidíti meg az érintett ember életét. Viszont ezáltal ő daganatos beteg marad sokáig, és a társadalomban egyre több ember fog tumorral együtt élni. A közvéleménynek gyakran csak az tűnik fel, hogy nő a daganatos emberek száma, pedig ez nemcsak az új daganatok kialakulása miatt van így, hanem a betegek hosszú életben maradása miatt is. 

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– Mi az oka annak, hogy a kardiológia gyorsabban fejlődik, mint az onkológia, holott valószínűleg a rákkutatásra fordítják a legnagyobb erőforrásokat szerte a világon? 
– Az orvostudomány rendszerint nem állandó ütemben fejlődik, hanem a viszonylagos stagnáló időszakokat jelentős tudományos ugrások szabdalják, amelyek hirtelen jelentős fejlődést eredményeznek. Ezek az ugrások sokszor egy új módszer megjelenéséhez köthetők, amelyek lehetővé teszik, hogy a szélesebb terápiás terület is hirtelen szintet tudjon lépni. A kardiológia legújabb kori fejlődését főként a különböző katéterezéses, minimálisan invazív eljárások tették lehetővé. Ma már katéteres megoldásokkal műbillentyűt is be lehet ültetni nyitott szívműtét nélkül, ami nagyban növeli a beteg felépülési esélyeit. Lehet, hogy az onkológiában is technológiai ugrásnak kell történnie a jelentős fejlődéshez. A daganatos betegségek terápiája sokkal összetettebb probléma abból a szempontból, hogy bár hajlamosak vagyunk egyetlen betegségként gondolkodni a rákról, a kifejezés a valóságban nagyon sokféle, egymástól teljesen különböző betegségek összességét jelenti. Ha mindezeket a betegségeket szétszálaznánk, akkor kiderülne, hogy vannak bőven olyan daganatos betegségek, ahol drasztikusan javultak a betegek túlélési esélyei az utóbbi időszakban. 

_{Fotó: Kristóf Balázs}

– A betegek követik a rákkutatás híreit? Mennyire képesek reálisan értékelni azok klinikai jelentőségét?
– Természetesen a legtöbb beteg és hozzátartozói folyamatosan keresik azokat a híreket, amiből reményt meríthetnek. Az a probléma, hogy amikor egy konkrét daganattípusról megjelenik egy reménykeltő hír, és az a tudományos cikkekből leszűrődik a laikus hírek szintjére, általában felhígul az információtartalma. Hiába indult úgy a hír, hogy valamilyen beavatkozás hatásosnak tűnik a laboratóriumban, a laikusoknak már úgy tálalják, hogy „megvan a rák ellenszere”. Ha pedig valaki ugyanannak a szervnek vagy szövetnek egy másik daganattípusával küzd, gyakran nehezen érti, hogy a szenzációs felfedezés rajta miért nem segít. Az onkológia nagyon komplex világ. A kiállítás segítségével arról is szeretnénk beszélni az érintetteknek, hogy a különböző betegségek gyógyítása terén elért eredmények nagyon nehezen hasonlíthatók össze egymással. Sőt, még ugyanazon ráktípus kezelési lehetőségei is jelentősen különbözhetnek a betegek egyéni jellegzetességeitől függően. Például a hasnyálmirigyrák esetén is, amiről sokan tudják, hogy gyakran meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink, teljesen eltérőek lehetnek a kezelési opciók, és ezáltal a betegek életkilátásai akkor, ha más szövettani típusú, vagy akár csak pár milliméterrel arrébb alakul ki az a daganat. Mindez nagyon nehézzé teszi az érthető kommunikációt. Én is foglalkozom betegedukációval, főleg leukémiás betegek esetében. Gyakran érzékelem azonban, hogy bár az érintettek oktatása jó és hasznos, a benne rejlő lehetőségek nem korlátlanok. A hagyományos betegedukációval nem lehet elég sok embert megfelelő módon tájékoztatni. Ezért gondoltuk úgy, hogy talán a képzőművészet vizuális nyelve révén még több embernek tudnánk mélyebb információkat átadni.