Recenzió és ajánlás Vivek Murthy, az Egyesült Államok tiszti főorvosa által írt: A közösség hatalma – Az emberi kapcsolatok gyógyereje elmagányosodott világunkban című könyvéről. A szerző meglepetést okozott számomra. Azt gondoltam, a tiszti főorvos a járvánnyal, az oltásokkal foglalkozik leginkább és orvosként maga is úgy lehet a lelki egészség kérdéseivel, mint egy neves kollégám, aki egy korábbi hivatalos grémium ülésén azt találta mondani, a mentális prevenció hatékonysága nem bizonyított. (Számos erős evidencia van.) Vivek Murthy azonban nem ragadt bele a biológiai megközelítések és „evidenciák” világába. Megőrizte tudományos igényessége mellett a nyitottságát az emberi tapasztalatokra. Hatalmas kutatási anyagot tekint át és ismertet a kötetben. Belevágott a prevenciós lehetőségek, „a társas összetartozás” lehetőségeinek tudományos és tapasztalati érvekkel történő felmérésébe és a módszerek bemutatásába és terjesztésébe a megvalósult jó gyakorlatokon keresztül. Holisztikus szemléletű orvos, aki egyben „sebzett segítő” is. A kötetben találkozunk személyes vallomásaival a megélt magányról és kirekesztésről, az átélt, indiai származása miatti iskolai zaklatásról, az egyik hozzátartozója öngyilkosságával kapcsolatos bűntudatáról, a gyermeke betegségével kapcsolatban megélt kiszolgáltatottságról, rettegésről és vigaszról, a személyes dilemmáiról és botlásairól a karrier-kapcsolatok világában. „Az általános iskola első éveiben, amikor a szüleim minden reggel kiraktak az iskola előtt, mindig összeszorult a gyomrom. Olyan volt, mint az első nap idegessége, leszámítva, hogy az iskolaév minden egyes napján megismétlődött. Nem a vizsgák, vagy a házi feladat ijesztett meg. Az egyedüllét aggasztott. Túlságosan szégyelltem ahhoz, hogy elmondjam a szüleimnek, magányos vagyok...” Murthy az Egyesült Államokat sújtó népbetegségek, így a függőségek, az életmóddal összefüggő krónikus problémák hátterében a magányt azonosítja, amely előszobája a depressziónak, a szorongásnak és egy negatív spirálon fokozódó izolációhoz is vezet általában. Bár az életben egyéb nehézségek is vannak, de „az világos volt, hogy valami az egymástól történő elszakadással kapcsolatban rosszabbá teszi az emberek életét, mint amilyen lehetne” . A magány nem azonos az izolációval. A magány az a szubjektív érzés, hogy hiányoznak azok a kapcsolatok az életünkből, amelyekre szükségünk van. Érezhetjük úgy, hogy zátonyra futottunk, elhagyatottak vagyunk, vagy el vagyunk vágva azoktól az emberektől, akikhez tartozunk – még akkor is, ha más emberek körülvesznek minket. A magány megjelenhet (1) a meghitt kapcsolatok szintjén, (2) a barátságok, minőségi kapcsolatok és társas összetartozás szintjén és (3) az emberi hálózatok, közösségek szintjén egyaránt. Leggyakrabban nem a társas érintkezések száma, hanem azok minősége számít. Az emberek gyakran a személyes szégyen, az önstigma miatt elrejtik az ilyen problémáikat és nem kérnek segítséget, nem kezdeményeznek változást. Nehéz bevallanunk a sebzettségünket egy olyan világban, ahol a verseny és a hatalom birtoklása a karrier fontos elemei és ahol a férfias értékekhez hozzátartozik a „macsóság”, hogy kibírjuk a dolgokat, erősek vagyunk és nem panaszkodunk, de a nők körében is ritka a személyes fájdalmas érzések megélése és feltárása, bár esetükben a verbalizáció jobban megvalósul. Ismert, hogy a férfiak jobban ki vannak téve a testi betegségeknek és az öngyilkosságnak is, mint a nők. A mai digitális kultúrában erősödött a felületes emberi érintkezések lehetősége, ahol mások, mint egy osztálytalálkozón, főképp a dicsekednivaló dolgokat mutatják meg magukról és a verseny, a „kirakat-feltárulkozás” érvényesül, nem az értelmes és őszinte emberi kapcsolatok. A digitális világ gyakran fokozhatja a társas magány állapotát, amely a fiatalok számára nagy veszélyeket rejteget. Ezt bizonyítják a Covid-19-pandémia tapasztalatai is. Az online kapcsolati kultúra csökkenti az empátiát a kutatások szerint és hajlamosít a kontrollvesztett szélsőséges kommunikációra is. Ugyanakkor új lehetőséget is jelent a tartalmas networkök, online közösségek és családi érintkezések terén is. Az ember társas lény és az emberiség fennmaradását pont az segítette, hogy az emberi közösségek együttműködésre, együttérzésre és szolidaritásra épültek. Az emberben ez biológiailag kódolt képesség. Az ősi társadalmakban a törzs volt a „világ” és egyértelmű volt, hogy ki a „mi emberünk” és ki az ellenség. Egy más bőrszínű arc, pl. már a növekvő csecsemőnél is alacsonyabb felismerési szintet eredményez egy idő után, mint a saját köréhez tartozó. A mai világunkban azonban el kell szakadnunk ettől a hagyománytól, mert egy másik társadalmi közegben élünk. A „mi és ti” közötti hasadások nem csak kedvezőtlen személyes, hanem társadalmi folyamatokat is elindítanak. A társadalmi demokrácia alapja a sok-sok „mikrodemokrácia” a hétköznapi tereken és közösségekben. A kirekesztő közösségek, ahol „mi vagyunk a jók és normálisak”, a másik közösség pedig ellenség, nem gyógyítóak, sőt. Hasonló történetek eshetnek meg az ilyen közösségekben, mint a törzsben, ahol a kirekesztés legtöbbször az egyén halálát is eredményezte – könnyen sodródnak a kirekesztettek az önpusztításba. A mai életünkben sokféle emberrel találkozunk, és mindenkivel igyekeznünk kell megtalálni a minőségi emberi találkozások lehetőségét, a „közös emberit”. Ennek alapja persze a magunkkal való szembenézés és az önismeret, az önmagunk és mások tisztelete, az együttérzés lehet. A társadalmi normák persze gyakran megnehezítik, hogy magunkat felvállaljuk. Nem mindenki extrovertált például, bár a mai kultúra az ő kapcsolati mintájukat tekinti „normának”. Az introvertált emberek lehet, hogy egyedül nem magányosak, és pont a tömeges felületes kapcsolati helyzetekben élik meg a társas magányt. Nekik is szükségük van azonban mély beszélgetésekre, művészeti, irodalmi élményekre stb. A magányból való nyitásnál az önmagunk, a szükségleteink és az érzéseink felismerése és felvállalása az alap. A kapcsolatok kezdeményezése mások felé ilyen értékeken alapulhat. Az egészséges kapcsolatok és közösségek a testi és lelki egészségünk, sőt élettartamunk előrejelzői. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az orvoslásban is legalább olyan hatékony a jó segítő kapcsolat, a betegek otthoni látogatása, az együttérzés, a remény, az emberséges kommunikáció és közeg. Ezt nem csak orvosként, de hozzátartozóként megélt élményei alapján is bemutatja. A gyógyító kapcsolatokban és közösségekben különösen kiemelt szerepet kapnak a sorstárs segítők, mi úgy hívjuk, tapasztalati szakértők. Legtöbbször ők azok, akik saját élményeik és szembenézéseik nyomán elindítanak gyógyító folyamatokat. Kutatási és tapasztalati tények is mutatják, hogy a traumaviselt emberek, gyermekek számára egy értékes, tartalmas, biztonságot nyújtó emberi kapcsolat is már gyógyító lehet. Tehát egy fecske is csinálhat nyarat, van remény... és a megélt segítő kapcsolatunkban a saját lelki-testi egészségünket is építjük. A prevenció kulcsa nem annyira a segítő intézmények aktivitása, hanem az emberi hálózatok és közösségek fejlődése. Az emberiség eszköztárában ott vannak a hatékony gyógyító és öngyógyító eszközök. A kötet a jó gyakorlatokból sokat bemutat, amely meghozza a kedvünket a nyitásra és a felvállalásra és az ember természetének megfelelő társas összetartozások megteremtésére, fejlesztésére. Saját területünkön ezt közösségi pszichiátriának hívjuk. A társas összetartozás egészséges módjai egyaránt hatásosak a prevencióban, a gyógyításban és a rehabilitációban. Harangozó Judit dr. A kötet bibliográfiai adatai: Vivek Murthy: A közösség hatalma – Az emberi kapcsolatok gyógyereje elmagányosodott világunkban Fordító: Mátics Róbert Kiadó: Alexandra Könyvesház Kft. ISBN: 9789634479444