Az energiaitalok piacra kerülésük óta tö­retlenül népszerûek, elsôsorban a fiatalok és a gyermekek körében. A nemalkoholos üdítôitalok közé sorolt termékek fogyasztásával a gyártók a teljesítmény és az állóképesség fokozását ígérik. A vitaminok és nö­vényi kivonatok mellett nagy mennyiségû koffein és egyéb stimuláns (taurin, guarana) van bennük. Az aktív összetevôk közül ki­emelkedô hatása és ez által veszélye a koffeinnek van, hiszen túlfogyasztása az enyhébb hemodinamikai változások mellett akár súlyos szív- és érrendszeri következményeket, szívritmuszavarokat, ioncsatorna-betegséget, fokozott véralvadást, szívizominfarktust vagy az agyi véráramlási sebesség csökkenését is okozhatják az arra hajlamos fogyasztók esetében. Számos esettanulmány számolt be a fiatal krónikus energiaital-fogyasztók körében tapasztalt súlyos cardiovascularis eseményekrôl is. Az energiaitalok túlzott és hosszú távú fogyasztásának az egészségre gyakorolt hatásait egyre többen vizsgálják, azonban a fogyasztás biztonságosságára és teljesítményfokozó hatékonyságára vonatkozó bizonyítékok száma korlátozott és ellentmondó.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint Magyarországon a 65 éven felüli lakosok száma 2001-ben az össznépesség 11,8%-a, 2011-ben a 13,2%-a , míg 2019-ben a 19,3%-a volt. Az idôsödés korába (60 év) lépô, idôs (75 év), agg (90 év) és matuzsálemi (100 év) korú személyek ellátása jelentôs terhet ró az egészségügyre, és a szociális-gazdasági szférára. A testi és lelki egészség, az egyén szubjektív jóllétének megôrzése idôskorban is kiemelkedôen fontos. A World Health Organization (WHO) adatai szerint az adatszolgáltató országok összességében a 60–79 éves lakosság körében a befejezett öngyilkosságok száma 1987-tôl 2006-ig mintegy 21%-kal növekedett. Magyarországon az öngyilkosságok száma 1980 óta egyenletesen és jelentôsen csökkent (1980-ban 4809, 2018-ban 1656 fô, 66%-os a csökkenés), és 2018 óta már nem vagyunk Európában az elsô három, a világon az elsô 15 helyre sorolt országok között. A befejezett öngyilkosságok, illetve az öngyilkossági kísérletek száma az idôskorúak vonatkozásában azonban változatlanul magas, és emelkedô tendenciát mutat. Az öngyilkosság megelôzésére, az öngyilkossághoz vezetô tényezôk feltárására és az öngyilkosságot megkísérlôk ellátására vonatkozóan a kutatások által feltárt eredmények szélesebb körben való megismertetésére és azok átfogó elemzésére van szükségünk. A közleményben a nemzetközi és hazai irodalmi adatokat tekintjük át, választ keresve elsôsorban a prevenció kérdéseire.

A SARS-CoV-2 okozta Covid-19-járvány váratlan kitörése és elterjedése a világon a modern orvostudomány számára is nehezen megoldható problémákat hozott a felszínre. A légúti vírusfertôzések diagnosztikája sokat fejlôdött az elmúlt 20 évben, és ez a folyamat különösen a SARS-, MERS-járványok kapcsán gyorsult fel, megkönnyítve az influenza-, RS-, adenovírusok stb. okozta fertôzések felismerését, igazolását. Ugyanakkor a jelenlegi, új típusú koronavírus (SARS-CoV-2) esetében is szembesülünk azzal, hogy a kimutatására szolgáló, egyszerûnek mondható mintavételi eljárások (nasopharyngealis és oropharyngealis mintavétel) sok hibalehetôséget hordoznak magukban, így a fals negatív eredmények kockázata nagynak mondható annak ellenére, hogy megfelelô minta esetén az RT-PCR-vizsgálat szenzitív és specifikus, bi­zonyító erejû. A mintavételi eljárás minôségének javítása, a hibalehetôségek kiküszö­bölése, és ezzel a vírusfertôzöttség, illetve a gyógyulás megállapítása lényegesen megbízhatóbbá tehetô a mintavételezôk megfelelô felkészítésével, eduká­ció­jával és a mintavétel szakszerû elvégzé­sével. Ez pe­dig kulcsfontosságú a világjárvány leküz­dé­se szempontjából.

A sarcopenia, vagy idôskori izomerô- és izomtömeg-csökkenés napjaink demográfiai változásainak, azaz a hosszabb élettartam miatt az idôsebb korosztály nagyobb számának köszönhetôen is igen komoly népegészségügyi probléma. Az életkor elô­rehaladtával az izomszövet fokozatosan leépül, a folyamat eredményeként pedig csökken az izom tömege és ereje. Ezt az ál­lapotot ne­vezzük sarcopeniának. A sarcopenia az izomtömeg, az izomerô és a funk­cionális füg­getlenség egyidejû csökkenése. Ezzel párhuzamosan a fizikai teljesítmény romlik (gyengeség, lassúság, egyensúlyvesztés). Ezek halmozódó hiányok, következményük a fáradtság, az öregviselkedés, a fogyás. Többnyire szellemi ha­nyatlással jár, és fokozódó elszigetelôdéshez vezet. A sarcopenia elsôdleges formája az izomsejtek energiatermelésének csökkenése, majd az életkorral arányos pusztulása. Másod­la­gosan a hormonális kiesések, az idegrendszer betegségei, a kevés mozgás, a tápanyagok felszívódásának zavarai, éhezés, idült fertôzés gyorsítja ezt a folyamatot és súlyosbítja az érintett állapotát. A sarcopenia kialakulásában összetett genetikai, biokémiai, hormonális mechanizmusok vesznek részt. Involúciós folyamat, amelyben az izomzatot felépítô tényezôk és a lebontás egyensúlya megbomlik. A sarcopeniás állapot kockázatainak felismerésére, szûrésére és kórismézésére kérdôívet és algoritmust dolgoztak ki, amely konkrét határértékek mentén választja el a sarcopeniásokat a nem sarcopeniásoktól. A 65 év felettiek járásának sebessége, a kezek szorítóereje és a mért vagy számított izomtömeg azok a vágáspontok, amelyek alapján a sarcopenia kimondható. A sarcopenia addig tekinthetô az „élet­tani” öregedés részének és azután válik betegséggé, amikor a diagnosztikus határértékek átlépé­sekor az érintett által megélt funkcionális akadályok és az életminôség romlása bekövetkezik. A sarcopenia megelôzése és kezelése, az elesés kockázatának csökkentése a rendszeres erôkifejtést igénylô aktív tornagyakorlatok és mozgáskoordinácós gyakorlatok végzésén alapul. A gyógyszeres kezelés lehetôségei korlátozottak, a kínálkozó molekuláris terápiás célpontok ellenére nincs a látóhatáron meggyôzôen hatásos innovatív terá­piás eszköz. A mozgásterápia mellett az izomfejlôdést serkentô aminosavak, így a leu­cin, illetve a β-hidroxi-metilbutirát ana­lógja alkalmazásának hatásossága mellett szólnak gyenge bizonyítékok.

Az egyes kisebbségekhez tartozó személyek közös jellemzôje, hogy általános egészségi állapotuk rosszabb, mint a többségi társadalomhoz tartozóké, továbbá gyakran szenvednek el diszkriminációt mindennapi életük során. A kisebbségekhez tartozó gyógyítók szívesebben dolgoznak kisebbségekhez tartozó betegekkel, vagy hátrányosabb helyzetû ellátási területeken, ami fontos lehet az egészségügyi rendszerben megjelenô egyenlôtlenségek csökkentésében. Anonim, online kérdôív négy magyar orvosegyetem általános orvos hallgatóival (n = 530, válaszadási arány: 8,86%). Jelen írásunkban, deskriptív elemzés segítségével a hallgatók észlelt diszkriminációval kapcsolatos vélekedéseit elemezzük. Konfirmatív statisztikai elemzéseink (statisztikai tesztek) eredményeit exploratív statisztikai kontextusban értelmeztük. A válaszadók 29,6%-a vallja magát valamilyen kisebbséghez tartozónak. Az elmúlt évben a kisebbséghez tartozó hallgatók 63,0%-a, illetve a nôk 53,8%-a számolt be negatív megkülönböztetésrôl, a többségi hallgatóknál ez az arány 37,8%, míg a férfiaknál 31,9% volt. A hallgatók szerint a leggyakoribb jelenség a nemi identitás, az etnikai hovatartozás, a szexuális orientáció és a fogyatékosság kapcsán elszenvedett diszkrimináció. A válaszadók legnagyobb arányban az „ageizmus”, vagyis a 30 év alatti (12,0%) és az 50 év feletti (8,6%) életkorral összefüggô negatív megkülönböztetés létezésével nem értenek egyet. A diszkrimináció elterjedtségének megítélése nem mutatott összefüggést a kisebbségi státusszal. A kisebbséghez tartozó hallgatók számára kevésbé jelent kényelmetlenséget más kisebbséghez tartozókkal együtt dolgozni. A férfi hallgatók ugyanakkor a szexuális, valamint transzszexuális ki­sebb­séghez tartozó munkatársakkal való mun­kát nagyobb százalékban tartják ké­nyel­metlennek, mint a nôk. Az egyetem sok­színûségért tett erôfeszítéseinek megítélésében a kisebbségi hallgatók kevésbé érzik elégségesnek az egyetemek erôfeszítéseit. A kisebbséghez tartozóknak és nôi hallgatóknak kulcsszerepük lehet az ellátórendszerben megjelenô egyenlôtlenségek és diszkrimináció csökkentésében. Annak ellenére, hogy a nôk nagyobb arányban vannak jelen az orvosképzésben, nagyobb arányú hátrányos megkülönböztetésrôl számolnak be, mint férfi hallgatótársaik. Ugyanakkor vizsgálatunk fontos korlátját jelenti – a téma jellegébôl is adódó – alacsony válaszadási arány, amely nem teszi lehetôvé az eredmények általánosíthatóságát.