Ideggyógyászati Szemle

Háti gerincvelõi hernatio MR-vizsgálata

KENÉZ József, BARSI Péter, VÁRALLYAY György, BOBEST Mátyás, VERES Róbert

2002. JÚNIUS 20.

Ideggyógyászati Szemle - 2002;55(05-06)

A transduralis gerincvelői herniatio az első leírásától kezdve rendkívül ritkának gondolt kórkép volt. Eredete szerint lehet iatrogén és traumás, de az esetek mintegy harmadában a kórok ismeretlen. Ilyenkor a feltételezések szerint veleszületett duralis defektus lehet a háttérben. Az anamnézisben ugyanis rendszerint nincs a defektus keletkezését magyarázó ok. A háti gerincszakaszon az anomália megjelenési formája igen félrevezető lehet, bár rendkívül jellegzetes, így ismerete fontos. A kórkép progresszív Brown-Sequard-szindrómát okoz. Sebészi beavatkozással, a dura defektusának megszüntetésével nemcsak a neurológiai deficit progresszióját lehet megakadályozni, de a tünetek visszafejlődését, és jelentős javulást is el lehet érni.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Ideggyógyászati Szemle

Egy új hatásmechanizmusú molekula (levetiracetam) az epilepszia gyógyszeres kezelésében

SZÖKÕ Éva

Az epilepsziának több mint negyven formáját különböztetik meg a jelentkezõ tünetek, a görcsroham típusa, oka, az EEG-elváltozások és az életkor alapján, amikor a görcsroham elsõ ízben jelentkezik1. Közös jellemzõjük a központi idegrendszer valamely területén fellépõ fokozott görcskészség, amely a neuronok egy csoportjának kóros, ismételt, szinkronizált és ritmikus akcióspotenciál- generálásában (kisülésében) nyilvánul meg.

Ideggyógyászati Szemle

Az aortadissectio neurológiai szövõdményei

MÉSZÁROS István, MÓROCZ József, SZLÁVI József, SCHMIDT János, NAGY László, KATÓ Csaba, TORNÓCI László

Bevezetés - Az aortadissectio leggyakoribb szövődménye a cardiovascularis rendszer károsodása, amelyet a gyakoriság csökkenő sorrendjében követ az idegrendszer károsodása. Ez utóbbi általában korán kialakul, és az aortadissectio ezáltal neurológiai megbetegedés klinikai képében nyilvánulhat meg. A tanulmány célja az aortadissectio neurológiai tünetei gyakoriságának és megoszlásának meghatározása, a klinikopatológiai jellemzők és tanulságok feltárása, valamint összefüggés keresése a tünetek patológiai alapjai és a kórházi halálozás között. Betegek és módszerek - A szerzők 29,5 évet felölelő anyagukban 95 betegnél 98 aortadissectiót észleltek. A betegség becsült gyakorisága: 3,0/100 000 lakos/év. Eredmények - Kilencvenkét beteg meghalt, a sectiók száma 90. A 95 beteg közül 20 (21%) a kórházi felvétel előtt meghalt. A 75 kórházba felvett beteg közül 30-nak (a felvettek 40%- ának) volt neurológiai tünete. Huszonnégy betegnél cerebralis, kettőnél spinalis, négynél pedig perifériás tünetek voltak jelen. Az aortadissectio kórisméjét a hospitalizált 75 beteg közül csupán 22-nél (29%) állították fel. A nem kórismézett betegek csak tüneti kezelésben részesültek. A kórházba felvettek közül a felvétel utáni átlagos túlélési idő az aortaív ágait nem érintő proximalis dissectio esetében (21) 48,5 óra (tartomány: 2-160 óra), az aortaív ágai sérülésével járó, ugyanilyen típusú 23 esetben pedig 22,2 óra (tartomány: 1/4-96 óra) volt. A különbség szignifikáns (p=0,015). Az aortaívág-sérült 23 beteg közül 20-nál észleltek neurológiai tüneteket. Ezek az adatok összhangban vannak azzal a régi megfigyeléssel, amely szerint a neurológiai tüneteket okozó, tehát aortaívág-sérüléssel járó aortadissectio kórjóslata nagyon rossz. Következtetés - Fontos, hogy minél hamarabb felvetődjön az aortadissectio diagnózisa, hogy a beteg a végleges kórisme és terápia céljából még időben szívsebészeti központba kerüljön.

Ideggyógyászati Szemle

A Magyar Epilepsziaellenes Liga VI. Nemzeti Kongresszusa - Absztraktok

Ideggyógyászati Szemle

Stroke-betegek insertiós-deletiós ACE-gén-polimorfizmusának vizsgálata

PONGRÁCZ Endre, TORDAI Attila, CSORNAI Márta, NAGY Zoltán

Bevezetés - A szerzők első hazai közlésként foglalkoznak az angiotenzinkonvertáló enzim gén polimorfizmusának vizsgálatával stroke-betegeknél. Az adatok ellentmondásosak a fenti variáns szerepéről az artériás thrombosis patogenezisét illetően. A szerzők célja a fenti polimorfizmus hazai előfordulásának vizsgálata volt egészségeseknél és strokebetegeknél. Betegek és módszerek - 173 egészséges véradót és 253 stroke-beteget vizsgáltak meg polimeráz láncreakció technikával. Kérdőíves módszerrel tájékozódtak a betegek családi anamnézisében és egyéni kórelőzményében előforduló vascularis eseményekről és hat hagyományos rizikófaktorról. CT-, MR-, carotis duplex scan és laboratóriumi vizsgálatokat végeztek a stroke bizonyítására. Eredmények - Egészségeseknél az I/I 20%-ban, az I/D 52%- ban, a D/D 28%-ban fordult elő, ami megegyezik a környező európai országokban tapasztaltakkal. A D/D genotípus előfordulása az összes stroke-betegnél 27% volt (esélyhányados: 0,88), ebből az 50 évesnél fiatalabb betegek csoportjában 28% (esélyhányados: 1,00). Nem találtak pozitív összefüggést a variáns előfordulása és az egyéni rizikófaktorok között, ugyanakkor az 50 évesnél fiatalabb betegeknél szignifikáns összefüggést tapasztaltak a hyperlipidaemia (p<0,05) és a hyperfibrinogenaemia (p<0,05), valamint a D/D genotípus között. Szignifikánsan kevesebb volt a D/D genotípus a cardiogen emboliás stroke-ban szenvedők csoportjában (p<0,05), ugyanakkor gyakoribb volt a stroke-betegek családi anamnézisében előforduló szívinfarktussal összefüggésben (p<0,05). Következtetés - Eredményeik arra utalnak, hogy az ACE-gén 16-os intronjának polimorfizmusa nem jelent független rizikófaktort, de 50 év alattiak esetében, zsíranyagcsere-betegséggel és a fibrinogénkoncentráció emelkedésével együttesen szignifikánsan emeli a stroke kockázatát.

Ideggyógyászati Szemle

A neurorehabilitáció jövõje

FÁY Veronika, URBÁN Erika, SZÉPNÉ Kontra Andrea

A neurorehabilitáció jövõje című szakmai találkozót 2002. február 13-án rendezték meg Újpesten, amelyen döntés született a Magyar Rehabilitációs Társaságon belül a Neurorehabilitációs Szekció megalakulásáról. A szekció alakuló ülésére 2002. május 15-én kerül sor.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Ideggyógyászati Szemle

A transcranialis mágneses ingerlés szerepe a klinikai diagnosztikában: motoros kiváltott válasz (MEP)

ARÁNYI Zsuzsanna, SIMÓ Magdolna

A transcranialis mágneses ingerlés lehetőséget nyújt csonttal borított vagy mélyen fekvő idegrendszeri struktúrák fájdalmatlan, noninvazív ingerlésére, elektrofiziológiai vizsgálatára. A klinikai diagnosztikában a módszert elsősorban a corticospinalis pálya vizsgálatára alkalmazzák (motoros kiváltott válasz: MEP). A szerzők intézetükben négy év alatt megvizsgált betegekkel szerzett tapasztalataik összesítésével megpróbáltak rávilágítani arra, hogy melyek azok a tünetegyüttesek és betegségcsoportok, amelyekben a módszertől diagnosztikai segítség várható. A MEP-vizsgálat összességében érzékeny és megbízható módszernek bizonyult. Klinikai jelentősége leginkább akkor van, amikor a corticospinalis funkciózavarnak egyértelmű klinikai jele nincsen, a perifériás motoros károsodás ezeket elfedi és a képalkotó módszerek nem informatívak. Szubklinikus corticospinalis funkciózavar kimutatása sokszor elengedhetetlen a diagnózis felállításában, ezen belül is az irodalmi adatokkal egyetértésben sclerosis multiplexben és amyotrophiás lateralsclerosisban különös jelentőséggel bír. Ez idáig azonban a módszer kevesebb figyelmet kapott a különböző gerincvelői kórképek diagnosztikájában, valamint hisztériás paresisek esetében a corticospinalis pálya épségének igazolásában. Munkájukkal a szerzők ehhez is további adatokkal kívántak szolgálni, a módszer indikációs körét ezáltal is szélesíteni.

Ideggyógyászati Szemle

Elsõdleges gerincvelõi glioblastoma multiforme: nyolc eset ismertetése

BANCZEROWSKI Péter, SIMÓ Magdolna, SIPOS László, SLOWIK Felícia, BENOIST György, VERES Róbert

Az elsődleges gerincvelői glioblastoma multiforme világirodalmi ritkaság. A szerzők összegzik nyolc esetük és az irodalom áttekintése kapcsán a betegség klinikai megjelenését, a diagnózis lehetőségeit, a kombinált kezeléssel kapcsolatos tapasztalataikat és a daganat patomorfológiai tulajdonságait.

Ideggyógyászati Szemle

A kinurénsav fájdalomcsillapító hatása

KÉKESI Gabriella, HORVÁTH Gyöngyi

Egyre több eredmény támasztja alá, hogy a glutamátreceptorok fontos szerepet töltenek be a nocicepcióban. Az Nmetil- D-aszpartát receptorról ismert, hogy elsősorban gerincvelői szinten vesz részt a szöveti sérülést követő hyperalgesia kialakulásában. Az N-metil-D-aszpartát receptor-antagonisták antinociceptiv hatása krónikus fájdalommodellekben jól ismert, a klinikumban azonban mellékhatásaik miatt nem terjedtek el. A kinurénsav endogén N-metil-D-aszpartát receptor-antagonista, amely nagy affinitással kötődik a receptorkomplex sztrichnininszenzitív glicin kötőhelyéhez. A kinurénsav, amely a triptofán-anyagcsere egyik terméke, megtalálható mind centrálisan, mind perifériásan, szintéziséért pedig elsősorban a gliasejtek felelősek. Számos irodalmi adat bizonyítja a kinurénsav neuroprotektív hatását, de csupán néhány tanulmány foglalkozik a fájdalomcsillapításban betöltött szerepével. Az összefoglaló célja ezen állatkísérletes eredmények részletes tárgyalása. Az eddig rendelkezésre álló adatok azt igazolták, hogy a kinurénsav nem alkalmas önmagában fájdalomcsillapításra sem egyszeri, sem folyamatos adagolás esetén motoros deficitet okozó hatása miatt. Ugyanakkor a kinurénsav és az endomorfin-1 kis dózisú kombinációja igen hatékony és mellékhatásmentes fájdalomcsillapító gyulladásos modellben, amely felveti a kombináció humán alkalmazásának lehetőségét.