A krónikus vesebetegség minden stádiumára jellemző a csökkent fizikai aktivitás és az ezzel összefüggő fokozott szív- és érrendszeri megbetegedés kockázata. A rendszeres testmozgás jótékonyan képes befolyásolni az idült vesebetegséggel, dializált állapottal, illetve mozgásszegény életmóddal összefüggésbe hozható metabolikus rizikót, gyulladásos állapotot, alacsony fizikai teljesítőképességet, izomsorvadást, javítva az életkilátásokat és életminőséget. Ennek megfelelően a nemzetközi és hazai szakmai ajánlások minimum heti 150 perc mérsékelt intenzitású fizikai aktivitást - minimum öt nap, 30 perc időtartamban - javasolnak. Dializált betegek részére konkrét ajánlások nem állnak rendelkezésre. A cikkben a teljesség igénye nélkül, részben saját tapasztalatainkat felhasználva, javaslatokat fogalmazunk meg a dializáltak testmozgás-lehetőségeiről.

Az elmúlt harminc év kutatásai igen sok eredményt hoztak az akut és krónikus veseelégtelenség patofiziológiájával, klinikumával és terápiájával kapcsolatban. Jóval többet tudunk az uraemiás toxinokról és azok jellegzetességeiről, a só- és vízháztartás szabályozásáról, a renalis anaemia kezeléséről, az uraemiás anyagcserezavarokról, a kalcium-foszfát és a zsíranyagcsere-zavarról. A kezelés minőségét javító, a mortalitást csökkentő lehetőségek és befolyásolható tényezők közül előtérbe kerül a dialíziskezelés kivitelezése és technikája. Mai ismereteink szerint a mortalitás csökkentésére vonatkozóan elsőrendű szempont a kezelési idő. Ezt legjobban az intermittáló kezeléseknél a megnövelt (4,5-6 órás) kezelési idő segíti. Szűk körben választható lehetőség a hetente háromszorinál több kezelés, a napi nyolcórás, hosszú, éjszakai kezelés is. A mortalitást a betegoldalról jelentősen befolyásolja az életkor, a nem, a komorbiditás, a folyadék- és a CaxPO4-egyensúly. A technikai oldalról kiemelt befolyásoló tényező még a dializáló oldat tisztasága és a membrántulajdonságok. A high-flux membránok alkalmazása egyértelműen javítja a kezelés minőségét, a hemodiafiltrációs kezelés többlethaszna a mortalitás vonatkozásában azonban még ellentmondásos. Az optimális-adekvát dialíziskezelés komplexitásának biztosítása eredményezhet mortalitáscsökkentést és életminőség-javulást a krónikusan dializált betegek esetében.

A krónikus vesebetegek száma folyamatosan nőtt az elmúlt évtizedben. Ennek oka volt az egyre nagyobb számban kialakuló hypertoniabetegség és diabetes mellitus, amelyeknek gyakori szövődménye a vesebetegség. Vesebetegség fennállásakor, illetve veseelégtelenség esetén gyakoribb a magasvérnyomás-betegség, amelynek rendkívül komplex a kezelése. A vesebetegek kevés klinikai vizsgálatban vehettek részt, ezért esetükben kisszámúak a gyógyszerterápiás vizsgálatokból származó evidenciák. Ezért is nagyon fontosak az áttekintő elemzéssel készült szakmai irányelvek, amelyek most a KDIGO ajánlásaként jelentek meg 2012 novemberében. A szerző ennek gyors ismertetésére, a gyakorlat számára fontos üzeneteinek összefoglalására vállalkozott a jelen közleményben.

A krónikus vesebetegségben szenvedő betegek egyre nagyobb arányban érik el a végstádiumú veseelégtelenséget és válik szükségessé a dialíziskezelésük. A krónikus vesebetegség korai stádiumában megkezdődik a csont- és ásványianyagcsere-zavar és a következményes szervkárosodások kialakulása. A jelen vizsgálatunk célja az volt, hogy felmérjük a krónikusan dializált betegek között a kalcium (Ca) és foszfát (PO4) -anyagcserére [krónikus vesebetegségben előforduló csont- és ásványianyagcsere-zavar (CKD-MBD), vagy korábbi nevén szekunder hyperparathyreosis, illetve renalis osteodystrophia] jellemző elváltozásokat (laboratóriumi vizsgálati értékek, szövődmények) és a jellemző magyarországi kezelési gyakorlatot. A krónikusan dializált betegek adatait gyűjtöttük össze, összesen 5334 beteg adatai kerültek feldolgozásra. A CKD-MBD gyógyszerterápiás irányelveinek megfelelően a betegeket a szérumkalcium és a parathormon (PTH) -szint alapján különböző csoportokba soroltuk, és a jellemző eltéréseket így hasonlítottuk össze (szérum-Ca-szint 2,4 mmol/l alatt és felett, PHT 65 pg/ml alatt, 65-150, 150-300, 300-500, 500-800 pg/ml között, 800 pg/ml felett). A végállapotú veseelégtelenség elsődleges okai közül a két leggyakoribb a hypertonia (23%) és diabetes mellitus (22%). A betegeink legnagyobb részében (n=4386) a szérumkalcium-érték a normáltartomány felső határa alatt (Ca <2,4 mmol/l) volt, míg a parathormonérték a betegek (n=833) jelentős részénél (PTH >500 pg/ml) emelkedett. Ugyancsak a betegek jelentős részének (44,9%) nagyon alacsony volt a parathormon (PTH <150 pg/ml) -szintje. A szérumkalcium- és parathormonszint kóros emelkedése együttesen csak a betegek alacsony arányánál volt található (n=150; 2,8%). A vizsgálat idején már Magyarországon is minden kalcium-foszfát és parathormonszintet befolyásoló gyógyszer elérhető volt, bár a financiális korlátok jelentősen befolyásolták alkalmazhatóságukat. Egyrészt ennek a következménye, hogy az eredmények alapján a magyarországi terápiás gyakorlat nem minden esetben követte az aktuális irányelveket. Továbbá a natív D-vitamin alkalmazása különösen alacsony gyakoriságú volt. Összességében eredményeink megfelelnek az európai gyakorlatnak, bár szükségünk van előrelépésre a célértékek elérésében és az ahhoz szükséges gyógyszeres kezelési gyakorlatban is. Javaslatot teszünk a megkezdett felmérés további elemzésére és hosszú távú kiterjesztésére is.

A neurofiziológiai módszerek új teret hódítanak a cereb-rovascularis betegségek diagnosztikájában és terápiájában. Míg az EEG vezető szerepe a post-stroke epilepszia diagnózisában változatlan, a thrombolysis eredményességének korai megítélésére, illetve a beteg állapotának prognosztizálásában a qEEG-paraméterek több vizsgálatban is bizonyították hatékonyságukat. A súlyos állapotú betegek intenzív osztályon történő állandó EEG-monitorozása az intenzív osztályok szakmai protokolljának részévé vált. Az intraoperatív neuromonitorozásban a carotisendarterectomia során végzett SSEP- (somatosensory evoked potential), illetve EEG-vizsgálat korán jelzi a rossz prognózisú kimenetelt. A neurorehabilitáció egy újonnan felfedezett területe a neurofiziológiának, klinikai vizsgálatok bizonyították az rTMS (repetitive transcranial magnetic stimulation) hatékonyságát a stroke-betegek rehabilitációjában. A brain computer interface (BCI) módszer kezdetét jelzi a modern rehabilitációnak, ahol robottechnikával a kiesett funkció helyettesíthető.