Az országos felmérés célja az egészségügyi alapellátásban dolgozó szakdolgozók foglalkoztatásának és keresetének közelmúltbeli nemzeti tendenciáinak azonosítása, valamint annak meghatározása, hogy a fizetések és a bérek növekedése összefügg-e a foglalkoztatás változásával. A keresztmetszeti vizsgálat 2021. május 17. és 2021. június 17. között történt Magyarországon a háziorvosi, házi gyermekorvosi, vegyes praxisokban, illetve fogorvosi alapellátásban dolgozó egészségügyi szakdolgozók körében, egyszerű véletlen mintavételi technikával (N=2007). Az adatgyűjtés web-alapú anonim, önkitöltős kérdőív alkalmazásával történt. A szerzők az összegyűjtött adatokat Microsoft Excel 2007 és SPSS 22.0 szoftverek segítségével, leíró statisztikai módszerekkel elemezték. A felmérésben résztvevők nagy tapasztalattal rendelkeznek, 80%-uk több mint 16 éves tapasztalatról számolt be. Az alapellátási területen dolgozó ápolók 7,9%-a rendelkezik főiskolai vagy annál magasabb végzettséggel. A többség (89,5%) teljes munkaidőben dolgozik alkalmazottként (95,4%). A háziorvosi szolgálatokban alkalmazott ápolók területi ellátási kötelezettség szerinti foglalkoztatásán alapuló jövedelmi különbségei jelen felmérés alapján bizonyítottak, ami ösztönözheti az egészségpolitikai döntéshozókat arra, hogy végezzék el a bérek méltányossági újraértékelését, azonosítsák és enyhítsék a bérekben mutatkozó egyenlőtlenségeket. A kutatás megállapításai azt is mutatják, hogy az illetményeknek az egyes ápolók képesítéséhez való hozzáigazítása segítség lehetne az ápolók toborzásában és megtartásában.

Alapellátás: még várat magára a teljes bérrendezés A kórházakban és szakrendelőkben dolgozó nővérek fizetését sikerült rendezni a szakdolgozói bértáblával, amelynek hatálya július 1-je óta a védőnőkre is kiterjed, ám közel 8000 körzeti ápolóra, 3000 fogászati szakasszisztensre, 2500 foglalkozás-egészségügyi szakápolóra, továbbá az ügyeleten és az otthoni szakápolásban dolgozó szakápolókra, azaz a szakdolgozók egyötödére most sem vonatkozik.

Az elmúlt évtizedek orvosi pszichológiai kutatásai alapján egyértelművé vált, hogy nem csak extrémen megterhelő vagy fenyegető helyzetek – külső katasztrófák – válthatnak ki poszttraumás stressz zavart, hanem az életet veszélyeztető betegségek és olyan terápiás helyzetek is, amelyekben a betegek közvetlen életveszélyt élnek át. Az ilyen helyzeteket követően poszttraumás stressz tünetek a betegek többségénél megfigyelhetők, de hosszú távon poszttraumás stressz zavar (PTSD – Post Trau­matic Stress Disorder) csak egy jelentős kisebbségnél alakul ki (Greene és munkatársai szisztematikus áttekintése alapján az alapellátás betegei között a pontprevalencia 2–39%) (1). A PTSD ki­alakulása számos kockázati és protektív tényezőtől függ. Ezek közül az alábbiakban az orvosi kommunikáció jelentőségéről adunk rövid összefoglalót, majd közreadjuk annak a kommunikációs példatárnak a fordítását, amelyet az orvosi kommunikációs készségek tréningjével és kutatásával foglalkozó VitalTalk szervezet adott közre (1. melléklet). A példatár jelenleg (2020. április 28-án) 22 nyelven érhető el a szervezet honlapjáról és az most már a saját fordításunkat is tartalmazza (https://www.vitaltalk.org/guides/covid-19-communication-skills/).

A betegek tájékoztatása a pá­cienseket és az orvosokat egyaránt foglalkoztatja. Az 1972. évi II. törvény 45. § (1) bekezdése foglalkozott először az általános betegtájékoztatással. A betegek megfelelő tájékoztatáshoz való jogát, illetve ennek érvényesülése érdekében az egészségügyi szolgáltatókat terhelő kötelezettségeket az 1997. évi CLIV. egészségügyi törvény 13., illetve 134– 135. §-ai rögzítik. Ezen jogszabályhelyek értelmében a beteg a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra jogosult. A betegtájékoztatás tartalmát, terjedelmét tekintve annak céljából kell kiindulni. A beteget tehát a tájékoztatással olyan helyzetbe kell hozni, hogy a beavatkozás kockázatát felmérhesse és a saját sorsáról megalapozott döntést hozhasson. A kérdőíves felmérés 547 fős felnőtt mintán készült, amely öt blokkban összesen 42 kérdést tartalmazott. Kimutatható, hogy szoros összefüggés van a betegek egészségértése és tájékoztatásra való igénye között, és az orvos-beteg találkozások tartalmát érdemben nem befolyásolja, hogy a beteg mióta van háziorvosánál, és az orvos milyen életkorú. Az eredmények rámutattak arra, hogy a betegtájékoztatás jogi előírásainak követése nélkülözhetetlen a háziorvosi alapellátás orvos-beteg találkozásai kapcsán. Megállapítható, hogy az ilyen találkozások száma, azok tényleges ideje és a praxisban az orvost felkereső betegek száma nem elégséges a betegek tájékoztatáshoz való általános jogának maradéktalan érvényesítéséhez.

Megvizsgálni a családorvosi praxisokban dolgozók diabetes mellitusszal kapcsolatos ismereteit, szűrési gyakorlatukat, illetve a kiterjesztett hatáskörű ápolók szerepét a prevencióban. Online kérdőív segítségével végeztük kutatásunkat, amelyben 94 háziorvos, illetve 83 ápoló vett részt. Az ápolók 20%-a nem rendelkezett a megfelelő szakképesítéssel. Összességében a kiterjesztett hatáskörű ápolók érték el a legjobb eredményt a vizsgálatban. A praxisok 55,4%-ában végeznek rendszeresen praediabetes-szűrést, az ápolóknak pedig mindössze 35,5%-a javasolja a pácienseknek a szűrővizsgálaton való részvételt. A szűrések elmaradásának leggyakoribb oka a magas napi betegforgalom, a nem megfelelő infrastrukturális és személyi feltételek. A háziorvosok véleménye alapján kiegészítő finanszírozással, dietetikus alkalmazásával, életmód klubokkal, a betegforgalom korlátozásával javítható lenne a prevenció hatékonysága. A kiterjesztett hatáskörű ápolók önálló munkavégzését támogatták a háziorvosok. A középfokú ápolók esetében nagyobb szerepet kellene kapnia a prevenciós módszerek oktatásának, illetve a szűrővizsgálatokban való részvételnek. A kiterjesztett hatáskörű ápolók mielőbbi integrálása elengedhetetlen az alapellátás fejlesztése kapcsán.