A szimulátoros oktatási módszer előnye, hogy amíg korábban csak az egyes vizsgálatok, beavatkozások menetét tudták gyakorolni a hallgatók a demonstrációs eszközökön, a szimulátor segítségével a beavatkozások hatásait is figyelemmel kísérhetik. A szimulációs kurzus célkitűzéseinél abból indultak ki, hogy az egészségügyi hivatás gyakorlása általában nem azt kívánja meg, hogy szóban vagy írásban mondják el a hallgatók, amit tudnak, hanem azt, hogy a betegellátás során alkalmazni is tudják ismereteiket különböző helyzetekben, különféle feladatok, problémák megoldásában. A szimulációs gyakorlatokon olyan szituációkban találják magukat, melyekben valós fiziológiás és kóros állapotokat szimulálva, lehetőséget kapnak a teljes emberi szervezet normális és kóros működésének megfi gyelésére, részesei lehetnek az egész ellátásnak, és folyamatos interakciók segítségével szakmai kompetenciáik fejlődhetnek. A szerzők a klinikai szimuláció oktatási célú felhasználási lehetőségeiről adnak rövid áttekintést bemutatva azt is, hogy a páciens szimulátorra épülő gyakorlótermi programokat miként illesztették be a különböző szakok tantervébe, hogyan lehet felváltani a hagyományos tanárközpontú ismeretadást egy nyitott, multimédiás tanulási környezetben zajló probléma-alapú oktatással. Rendszerezik a tanulástanítás módszereit, és konkrét példán keresztül mutatják be, hogy milyen célkompetenciák érhetők el a problémaorientált tanítási módszerekkel.

A szakmai problémák tudományos igényű feldolgozása és a szakmai közéletben való közreadása növekvő elvárás az egészségtudományi szakemberekkel szemben. A felsőfokú végzettségű szakembereknek nemcsak képesnek kell lenniük a tudományos közlemények olvasására, hanem maguknak is szükséges ilyen típusú vizsgálatokat végezni és azt közölni. Jelen közlemény célja, hogy bemutassa az orvosegészségtudományi közlések történeti előzményeit, a közlés fejlődésének állomásait és a napjainkban tapasztalható szakmai közlések tendenciáit. A szerzők szakirodalmi áttekintés segítségével összefoglalják a mai publikációs műfaji sajátosságok főbb formáit és utalást tesznek azok egészségtudományi közlésekben való alkalmazhatóságára is. Az írásos közlések mellett kitérnek az előadás és a poszter készítés jellegzetességeire, azzal a céllal, hogy elősegítsék a tudományosan feldolgozott egészségügyi gyakorlati problémák hazai és nemzetközi megjelenítését. Kulcsszavak: tudományos közlés, egészségtudomány, absztrakt készítés

A vizsgálat célja: A szerzők a vizsgálatunk során az ápolóhallgatók beszélgetésvezetési jellegzetességeit mérték fel. Céljuk volt annak elemzése, hogy a beszélgetésvezetés milyen mértékben felel meg a kliensközpontú ellátás kritériumainak. Vizsgálati módszerek és minta: A triangulációs módszerrel végzett, keresztmetszeti kutatás mintáját lehetőségfüggő módszerrel választották ki az SZTE ETSZK Ápoló szakának III. évfolyamos hallgatói közül. A mintát 55 nappali és levelező tagozatos ápolóhallgató alkotta. Az adatgyűjtéshez a Helembai által kidolgozott Csapdakeresés módszerét alkalmazták. Az adatok elemzésére qualitatív és quantitatív módszerek kombinációját használták. Eredmények: Eredményeik a vizsgált beszélgetések ápolódomináltságára utaltak. A kommunikáció során az ápolók önmagukat elsősorban kognitív, a beteget affektív jellegű közlésekkel jellemezték. Az ápolók helyesen ismerték fel a kliensvezetés elveinek fontosságát, melyet a kooperatív vezetési stílusra történő törekvés jelez. Következtetések: Eredményeik alapján a kliensközpontúság elve nem valósul meg maradéktalanul a mindennapos ápolási gyakorlat interakcióiban, melyben szerepet játszik az ápolásban aktuálisan is tetten érhető biomedikális szemléletű, feladatközpontú, paternalista felfogás.