[A karakterisztikus klinikai és radiológiai jelek által diagnosztizálható reverzibilis posterior encephalopathia szindróma (PRES) általában kezelésre meggyógyul. Szisztémás lupus erythematosusban (SLE) szenvedő betegek körében nem ismert pontosan a PRES prevalenciája. Az SLE gyakran szisztémás megbetegedés formájában jelentkezik. Ritka esetekben azonban a betegség neurológiai tünetekkel kezdődik. Beszámolunk egy 35 éves nőbetegről, aki fejfájással és homályos látással jelentkezett. A mágnesesrezonancia-vizsgálat (MRI) által feltárt cerebralis laesiók és a neurológiai tünetek PRES-re utaltak. A PRES etiológiájának vizsgálata során a beteget SLE-vel diagnosztizáltuk. A tanulmányban hangsúlyozzuk, hogy a PRES az SLE kezdeti megjelenési formája lehet.]

A szisztémás lupus erythematosus az egyik leggyakoribb, több szervet érintő autoimmun betegség, amely károsíthatja az agyat, a gerincvelőt és a környéki idegeket agyi vasculitis, transvers myelitis és polyneuropathia formájában. Egy 46 éves nőbeteg kórtörténetét ismertetjük. Betegsége 44 éves korában indult részleges myelitis transversa tüneteivel. Két év panaszmentesség után sokízületi gyulladás, láz, az alsó végtagok fájdalmas paraesthesiája és gyengesége alakult ki. A laboratóriumi leletek alapján szisztémás lupus erythematosust állapítottak meg. A neurológiai vizsgálat során centrális és perifériás idegrendszeri károsodás tüneteit találták. A koponya-MR-vizsgálat negatív volt, a nyaki gerinc MR-vizsgálata két jelintenzív elváltozást ábrázolt a nyaki gerincvelőben a T2-súlyozott felvételeken. A liquorvizsgálat enyhén emelkedett összfehérjeértéket mutatott normális sejtszám mellett. Az elektrofiziológiai vizsgálatok szubakut szenzomotoros axonalis polyneuropathiát igazoltak. Methylprednisolonkezelés mellett állapota javult. A szisztémás lupus erythematosusban egyidejűleg jelentkező centrális és perifériás idegrendszeri szövődmények diagnosztikai nehézséget okozhatnak.

BEVEZETÉS - A tanulmány célja annak vizsgálata volt, milyen kapcsolat van szisztémás lupus erythematosusban a klinikai kép, valamint az SS-A(Ro) és az SS-B(La) antitestek jelenléte között. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - Szisztémás lupus erythematosusban szenvedõ 200 beteg adatait elemezték. Az SS-A(Ro) és az SS-B(La) antitesteket enzimimmunesszével határozták meg. EREDMÉNYEK - A betegek 40,5%-ának volt az SSA( Ro) vagy az SS-B(La) antitestekre pozitív az eredménye („pozitív” csoport), ezek többségénél mindkét antitest megtalálható volt. A betegek 16,5%-ának lelete volt csak az SS-A(Ro) antitestre, míg csupán 2%-a csak az SS-B(La) antitestre pozitív. Az arthritis, a szekunder antifoszfolipid-szindróma és a hematológiai eltérések elõfordulásának tekintetében a „pozitív” és a „negatív” csoport között nem volt szignifikáns különbség, a serositis a „pozitív” csoportban valamivel gyakrabban fordult elõ. A bõrtünetek, elsõsorban a subacut cutan lupus erythematosus és az urticaria- (urticariform) vasculitis gyakrabban, a veseés a központi idegrendszeri involvatio - kivált ezek súlyos formái - viszont ritkábban fordultak elõ a „pozitív” csoportban. A szekunder Sjögren-szindróma csak a „pozitív” csoportban fordult elõ. Az Sm, az RNP és az Scl-70 antitestek is gyakrabban fordultak elõ a „pozitív” csoportban. KÖVETKEZTETÉS - Az SS-A(Ro) vagy az SS-B(La) antitesteknek szisztémás lupus erythematosusban prognosztikai jelentõsége van; az antitestre pozitív eredményű betegek között gyakoribbak a bõrtünetek, elsõsorban a subacut cutan lupus erythematosus és az urticariavasculitis, valamint a szekunder Sjögren- szindróma, viszont ritkábbak a súlyos vese- és központi idegrendszeri manifesztációk.

A szisztémás lupus erythematosus (SLE) poliszisztémás autoimmun megbetegedés, napjainkban is a szakmai érdeklődés középpontjában áll. Egyaránt foglalkoztatja a kísérletes immunológiában érdekelt kutatókat, a klinikusokat és a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó szakembereket. A szerzők azokat a legújabb tudományos eredményeket ismertetik, amelyek az SLE etiopatogenezisével, klinikai és laboratóriumi sajátosságaival, a diagnosztika kérdéseivel és a kezelés lehetőségeivel kapcsolatosak. Az egyik legjelentősebb előrelépést az úgynevezett fogékonysági gének mind pontosabb feltérképezése és ezek funkcionális sajátosságainak elemzése jelenti. Egyre mélyebb részleteiben tárulnak fel a természetes és az adaptív immunitás kapcsolatában részt vevő mechanizmusok, a T- és B-lymphocyták együttműködésének és sejten belüli biokémiai folyamatainak rendellenességei, továbbá a citokinek és az infektív ágensek kóroki szerepe. A kórlefolyást illetően a túlélés javulásával előtérbe kerültek a krónikus szervi szövődmények, mint a veseelégtelenség, az osteoporosis és az atherosclerosis. Ez utóbbi kettő kialakulásában egyre több tény bizonyítja a gyulladásos-immunpatológiai folyamatok jelentőségét. A laboratóriumi diagnosztikában továbbra is olyan biokémiai markereket keresünk, amelyek megbízhatóan előrejelzik a lupus kialakulását, prognózisát, aktivitását és szervi manifesztációit, és alkalmasak a kezelés hatékonyságának lemérésére is. Habár a lupus kezelésében az alapvető elvek nem változtak, egyre több új hatásmechanizmusú immunmoduláns szer eredményeiről, biológiai terápiás lehetőségekről és nem gyógyszeres kezelési eljárásokról (például az őssejt-transzplantációról) olvashatunk. Az előttünk álló évek feladata ezek valós helyének, jelentőségének megállapítása.

BEVEZETÉS - Szisztémás lupus erythematosusban (SLE) mind a rövid, mind a hosszú távú túlélési adatok javultak. Retrospektív módon elemeztük a Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum Belgyógyászati Intézet, III. Belgyógyászati Klinikán SLE miatt gondozott betegek körében a rövid és hosszú távú túlélési adatokat és halálokokat. Összehasonlítottuk az általunk korábban már vizsgált túlélési mutatókkal, illetve irodalmi adatokkal. BETEGEK ÉS MÓDSZER - Összesen 550 SLE-s beteg adatait dolgoztuk fel az 1970 és 2009 közötti időszakban. Vizsgáltuk a klinikai tünetek, az életkor, a betegség súlyossága, kezdete, az alkalmazott immunszuppresszív kezelés túlélésre kifejtett hatását Kaplan-Meier-görbe segítségével. EREDMÉNYEK - Az ötéves túlélés 98%-os, a 10 éves 94%-os, a 15 éves 90%-os, a 20 éves 89%-os volt a teljes vizsgált betegcsoportban. Az idősebb kori kezdet, a neuropszichiátriai tünetek, valamint a súlyos lefolyású SLE negatív prognosztikai faktornak bizonyultak. Egyéb szervi manifesztációk vagy az alkalmazott immunszuppresszív kezelés nem befolyásolta a túlélési mutatókat. A vizsgált időszakban 57 beteg (10,4%) halt meg, a leggyakoribb halálok cardiovascularis esemény volt (50,9%), ezt követték az infekciók (21%), majd a tumorok (12,3 %) miatti halálozás. KÖVETKEZTETÉS - Eredményeink szerint SLE-ben elsősorban a hosszú távú túlélés nőtt, amely főként a szoros kontrollt biztosító gondozási rendszernek köszönhető. A cardiovascularis mortalitás emelkedése a rendszeres szűrővizsgálatok fontosságára hívja fel a figyelmet.