Az antibiotikus kezelés megváltoztathatja a bélflórát. A következmény, azonnali egyértelmű klinikummal vagy a nélkül, a dysbacteriosis. A széles spektrumú, fel nem szívódó antibiotikum, a rifaximin jótékony hatása számos gasztroenterológiai és hepatológiai kórképben régóta ismert. Az újabb adatok azt igazolják, hogy a rifaximinnek nemcsak antibiotikus, hanem antiinflammatorikus, és egészen speciális, egyedi eubiotikus hatása is van. Úgy állítja helyre a bélflórát és serkenti a jótékony baktériumok növekedését, hogy az egyénre jellemző diverzitást nem változtatja meg.

A Neisseria meningitidis, a meningococcus, obligát humán patogén Gram-negatív diplococcus. Az egészséges populáció mintegy 10%-a tünetmentesen hordozza a torokflórájában. Bizonyos esetekben a baktérium áttöri a garatnyálkahártya természetes védőrétegét és a véráramba hatolva elárasztja a szervezetet, meningitist, septikaemiát okozva. A N. meningitidis okozta invazív betegségnek súlyos következményei lehetnek. Magas halálozású kórkép, a túlélők sok esetben maradandó károsodást szenvednek. 2006-2015 között 34 és 70 fő között változott a bejelentett, meningococusfertőzés okozta invazív megbetegedések száma, a morbiditás 0,2-0,7⁰⁄₀₀₀₀ (százezrelék) között változott. A megbetegedések felét (50,7%) a B szerocsoportú N. meningitidis okozta, 23,2%-át a C típusú szerocsoport. A jelen közlemény szerzői összefoglalják, hogy mit kell és mit nem szabad tennie az alapellátás orvosának, ha váratlanul rossz általános állapotú, meningococcusfertőzésre gyanús fiatal beteggel találkozik.

BEVEZETÉS - A májcirrhosis súlyos szövődménye a májelégtelenség és a portalis hypertensio. Ez utóbbi következményeként alakul ki az oesophagusvarix és a sokszor terápiarezisztens ascites. A varixruptura okozta vérzés gyakran ismétlődhet, az endoszkópos terápia ellenére is súlyos mértékűvé, akár csillapíthatatlanná is válhat. Az ismétlődő vérzést, illetve a refrakter ascitest transjugularis intrahepaticus portosystemás sönt kialakításával lehet megszüntetni. ESETISMERTETÉS - A hepatitis C-vírus-fertőzésen átesett 59 éves férfit májcirrhosis következtében kialakult nyelőcsővarix-vérzés miatt vettük fel osztályunkra 2004 áprilisában. Két alkalommal ligatióval, egy alkalommal szklerotizációval és Sengstaken-Blakemore-szondával próbáltuk megállítani a vérzést, ami a beavatkozások ellenére három hétig csaknem folyamatosan fennállt. A beteg intenzív terápiára szorult, több mint negyven egység vérkészítményt kapott. Végül transjugularis intrahepaticus portosystemás sönt kialakítása mellett döntöttünk, amelyet sikeresen elvégeztek. A beavatkozást követően nem alakult ki recidiváló vérzés, és jelenleg is jó söntfunkció igazolható. A stent beültetését követően a relatíve gyakran jelentkező hepaticus encephalopathia enyhe formáját észleltük betegünknél, de állapota konzervatív terápiára rendeződött. KÖVETKEZTETÉSEK - A transjugularis intrahepaticus portosystemás sönt sürgős kialakítása életmentő beavatkozás a portalis hypertensio következtében kialakult, életveszélyes vérzés esetén. Segítségével megelőzhető, hogy ismételt oesophagusvarix-vérzések alakuljanak ki, és jelentősen javul a betegek életkilátása, életminősége.

BEVEZETÉS - Citosztatikus terápiában részesült gyermekek és fiatal felnőttek esetében a májkárosodást jelző biokémiai paraméterek és a máj szonográfiás képe közötti összefüggést vizsgáltuk. BETEGEK ÉS MÓDSZEREK - A prospektív, egyszeresen vak, nem kontrollált vizsgálatba a Semmelweis Egyetem II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának hematoonkológiai részlegében gondozott, 104 beteget (54 fiú és 50 leány) vontuk be: a betegek életkora 2,0-32,7 év között volt (átlag 12,2 év ± SD 5,7). Akut lymphoblastos leukaemia miatt 69 beteg, osteogen osteosarcoma miatt 35 beteg részesült intenzív citosztatikus terápiában; a kemoterápia megkezdésétől a vizsgálat időpontjáig egy hónap-16 év (átlagosan 3,9 év) telt el. Az ultrahangvizsgálatot szedáció nélkül, öt-nyolc órás éhezés után végeztük. A betegek áttekintő hasi ultrahangvizsgálata keretében történt a máj leírása, amelynek során rögzítettük a májparenchyma echogenitását (reflektivitás), a májállomány mélységi gyengítését (attenuáció) és a vena hepatica ágak Dopplergörbe- formáját. A biokémiai vizsgálat során az alaninaminotranszferáz és a gamma-glutamiltranszferáz aktivitásszintjét mértük. Az ultrahangvizsgálatok eredményei és a biokémiai paraméterek között statisztikai összefüggéseket kerestünk. EREDMÉNYEK - Ultrahanggal 35 betegnél találtunk legalább egy kóros eltérést: közülük kilenc beteg szérumenzim- aktivitása is kórosan emelkedett volt; az ultrahangos eltéréseket nem mutató 69 beteg esetében a biokémiai májfunkciós károsodás gyakorisága (két eset) szignifikánsan alacsonyabb volt (p=0,001). A vizsgált ultrahang-paraméterek (echogenitás, attenuáció, a vena hepatica áramlási görbéje) és az enzimaktivitás páronként történő összevetése során az echogenitás és a mélységi gyengítés szignifikáns (p=0,002, illetve p=0,01), a vena hepatica Doppler-görbéjének jellege marginálisan szignifikáns (p=0,05) összefüggést mutatott a kórosan emelkedett szérumenzim-aktivitással. A három paraméter egyike sem mutatott kielégítő szenzitivitást (73%, 36%, illetve 27%), a mélységi gyengítés és a vena hepatica Doppler-görbéje azonban specifikusnak bizonyult (94%, illetve 94%) a májenzimek kóros emelkedését illetően, és mindhárom jellemző negatív prediktív értéke is magas volt (96%, 93% és 92%). Együttesen értékelve a három paramétert, szigrészesülnifikáns korrelációt (p=0,001), elfogadható szenzitivitást (82%) és magas (97%) negatív prediktív értéket észleltünk. KÖVETKEZTETÉSEK - Megállapítottuk, hogy a máj ultrahangvizsgálata során három, egyszerűen megítélhető jellemző (echogenitás, attenuáció, valamint a májvénák Doppler-görbéjének hullámformája) és a máj biokémiai eszközökkel detektált károsodása között korreláció igazolható. Alacsony szenzitivitásuk révén a vizsgált ultrahangparaméterek nem alkalmasak diffúz májbetegség igazolására, azonban együttes értékelésük a parenchymás károsodás tekintetében jó negatív prediktív képességet mutat, és így a máj statusának komplex követésében hasznos eljárásnak tekinthető.

Antibiotikum-kezelés kapcsán 5-25%-ban alakul ki hasmenés. Előfordulása függ az alkalmazott antibiotikumtól, a beteg életkorától, társbetegségeitől és immunválaszától. A klinikai kép az enyhe, egy-két napos hasmenéstől a súlyos, halálos szövődményekkel járó formáig terjedhet. A hasmenést okozhatja az antibiotikumok közvetlen hatása a bélre, de az esetek nagyobb részében a bélflóra változása a fő tényező. A Clostridium difficile által okozott pseudomembranosus colitis az antibiotikum-kezeléshez társuló hasmenéses esetek 10-20%-ában áll fenn, többnyire kórházban kezelt betegeken alakul ki. Leggyakrabban cefalosporinokkal, amoxicillin-clavulansav kombinációval és clindamycinnel kapcsolatban írták le. Hajlamosító tényezők az idősebb kor, a súlyos alapbetegség, az intenzív vagy ápolási osztályon történő kezelés, a hosszú hospitalizáció, valamint az invazív beavatkozások. A pseudomembranosus colitis klinikai képére jellemző a gyakori, vizes, sokszor véres hasmenés, a hasi fájdalom, a tenesmus, a láz és az elesettség. A diagnosztikus standard a Clostridium difficile toxinjainak a kimutatása. Sürgős esetben a szigmoidoszkópia gyors diagnózist tesz lehetővé. A kiváltó antibiotikum elhagyására és a Clostridium difficile elleni, metronidazollal, illetve vancomycinnel végzett célzott kezelésre a betegek java része gyógyul, azonban a 3-5%-nyi fulmináns esetben, illetve súlyos társbetegségek fennállásakor magas a halálozás. Relapsus 15- 20%-ban fordul elő, és gyakori az ismételt viszszaesés. Ilyenkor a fenti gyógyszerekkel vagy kombinációjukkal, probiotikumokkal, passzív immunizálással kell próbálkoznunk. Fontos a megelőzés: a felesleges antibiotikum-kezelések mellőzése és a higiéniai rendszabályok szigorú betartása.