Háttér: A placentáris növekedési faktor (PlGF) a VEGF-családba tartozó proangiogenetikus faktor, termelődésének fő forrása a trophoblastsejt. Az elmúlt években számos munkacsoport kimutatta, hogy praeeclampsiában az anyai vérben keringő PlGF mennyisége csökken, míg szolúbilis receptora, az sFlt-1 fokozott expressziót mutat. Célkitűzés: Vizsgálataink célja az Alere Triage® PlGF-teszt differenciáldiagnosztikai és prognosztikai szerepének meghatározása hypertoniával szövődött terhességek esetén, különös tekintettel a terhesség idő előtti befejezésének szükségességére. Betegek és módszer: Eset-kontroll vizsgálatunkban 130 gravida vett részt. Huszonhárom esetben praeeclampsiát (PE), 20 esetben HELLP-szindrómát, 17 esetben rárakódásos praeeclampsiát (SIPE), 25 esetben krónikus hypertoniát (CHT), 18 esetben pedig terhességi hypertoniát (GHT) diagnosztizáltunk. A kontrollcsoportot 27 normotoniás, egészséges gravida alkotta. A vérvételek a 22. és 34. terhességi hét között történtek, a szérum-PlGF-szinteket a fluoreszcens anyaggal jelölt monoklonális antitestek elvén működő Alere Triage® PlGF-tesztek segítségével határoztuk meg. Eredmények: A magas vérnyomásban szenvedő várandós nők plazma-PlGF-szintjei szignifikánsan alacsonyabbnak bizonyultak a kontrollcsoporthoz képest. Ez a különbség kifejezettebb volt azon nők esetében, akik terhességét a 35. hét előtt kényszerültünk lezárni. A 35. hét előtt befejezett, patológiás terhességek esetében 93,7%-ban, míg a 37. terhességi hét előtt szült nőknél 90,5%-ban vált pozitívvá a PlGF-teszt. A pozitív teszt előfordulási gyakorisága az egyes csoportokban a következő volt: PE esetében 95,7%, HELLP-szindróma esetében 95,0%, rárakódásos PE esetében 82,4%, CHT esetében 60,0% és gestatiós hypertonia esetén 44,4%. Azokban az esetekben, melyekben a PlGF-tesztet pozitívnak értékeltük, gyakrabban került sor a terhesség idő előtti befejezésére [a kockázati arány (hazard ratio) 3,43-szoros a megfelelő terhességi korhoz igazítva]. Következtetések: Vizsgálatunkból arra következtethetünk, hogy hypertoniával szövődött terhességek esetén szignifikánsan alacsonyabb a szérum PlGF-koncentrációja, mely a kórkép súlyosságával is összefüggést mutat. A 35. terhességi hét előtt nagy a Triage® PlGF-teszt szenzitivitása a praeeclampsia, HELLP-szindróma és a rárakódásos praeeclampsia azonosításában, ez felveti annak lehetőségét, hogy a PlGF-teszt hozzájárulhat a különböző kórképek korai differenciálásához és a perinatalis kimenetel javulásához.

Az arthritis psoriatica destruktív ízületi gyulladás, a psoriasisban szenvedő betegek 10-30%- ában lép fel. Előfordulása Magyarországon 10- 20 ezerre becsülhető; patogenezisében genetikai és immunológiai tényezők egyaránt szerepelnek. Progressziója a funkcionális állapot romlása alapján átlagosan 0,05 HAQ pont/év adattal jellemezhető. A hagyományos báziskezelések (betegségmódosító szerek: DMARDs) nem mindig fékezik kellően a betegséget, illetve az ízületi károsodást. Az arthritis psoriatica patogenezise alapján új szereket (tumornekrózis-faktor-alfagátlók: TNF-alfa-gátlók) vezettek be a betegség kezelésére, amelyek psoriasisban és arthritis psoriaticában egyaránt hatásosak. A biológiai választ módosító szerek (BRMDs) lehetővé teszik a legsúlyosabb, egyéb gyógyszerekre refrakter, magas aktivitást mutató betegek kezelését. A különböző biológiai terápiák (etanercept, infliximab, adalimumab) hatásosságában nincs szignifikáns különbség. A közlemény a hagyományos bázisszereket, a TNF-alfa-gátlók javallatát, eredményességét, mellékhatásait, hazai rendelhetőségüket ismerteti. A báziskezelés és a biológiai terápia az arthritis psoriatica kezelésében szigorú szakorvosi ellenőrzés mellett biztonságos.

Az elmúlt években hazánkban is az érdeklődés középpontjába került a keringési rendszer új jellemzője, az artériás stiffness (az artériafal merevsége, csökkent érfali tágulékonyság). A Hypertonia és Nephrologia már 2005-ben összefoglaló közleményben foglalkozott az érfali tágulékonyság jelentőségével, két mérési paraméterrel (pulzushullám-terjedési sebesség és augmentációs index), valamint a stiffness és a hagyományos cardiovascularis kockázati tényezők összefüggésével. Az utóbbi években lezárult mind több epidemiológiai tanulmány támasztja alá, hogy az artériás stiffness mutatói nemcsak egyszerű mérési eredmények, hanem a célszervkárosodással, halálozással is összefügghetnek. Az alábbiakban artériás stiffness patomechanizmusának és mérési módszereinek ismertetését követően összefoglaljuk a legfontosabb, már lezárult epidemiológiai vizsgálatok eredményeit, és röviden kitérünk a kóros érfali tágulékonyság terápiás befolyásolására is.

A magas vérnyomás az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb kóros állapot terhességben, továbbá gyakorisága emelkedő tendenciát mutat. Az újabb vizsgálatok alapján az enyhe (140-159/90-109 Hgmm közötti) krónikus terhességi hypertonia esetén a gyógyszeres antihipertenzív kezelés megkezdése nem indokolt, kivéve, ha szubklinikus szervkárosodások, vagy szövődmények állnak fenn, mivel a tenzió jelentős csökkentése esetén a hypertoniás terhességben egyébként is gyakran rossz vérkeringésű placenta és ezáltal a magzat véráramlása tovább romlik. Ezzel szemben praeeclampsiás hypertoniában javasolják a korai vérnyomáscsökkentő terápia megkezdését >140/90 Hgmm-es vérnyo más értékeknél az anyai cerebrovascularis események megelőzése céljából.

A szisztémás lupus erythematosus (SLE) poliszisztémás autoimmun megbetegedés, napjainkban is a szakmai érdeklődés középpontjában áll. Egyaránt foglalkoztatja a kísérletes immunológiában érdekelt kutatókat, a klinikusokat és a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó szakembereket. A szerzők azokat a legújabb tudományos eredményeket ismertetik, amelyek az SLE etiopatogenezisével, klinikai és laboratóriumi sajátosságaival, a diagnosztika kérdéseivel és a kezelés lehetőségeivel kapcsolatosak. Az egyik legjelentősebb előrelépést az úgynevezett fogékonysági gének mind pontosabb feltérképezése és ezek funkcionális sajátosságainak elemzése jelenti. Egyre mélyebb részleteiben tárulnak fel a természetes és az adaptív immunitás kapcsolatában részt vevő mechanizmusok, a T- és B-lymphocyták együttműködésének és sejten belüli biokémiai folyamatainak rendellenességei, továbbá a citokinek és az infektív ágensek kóroki szerepe. A kórlefolyást illetően a túlélés javulásával előtérbe kerültek a krónikus szervi szövődmények, mint a veseelégtelenség, az osteoporosis és az atherosclerosis. Ez utóbbi kettő kialakulásában egyre több tény bizonyítja a gyulladásos-immunpatológiai folyamatok jelentőségét. A laboratóriumi diagnosztikában továbbra is olyan biokémiai markereket keresünk, amelyek megbízhatóan előrejelzik a lupus kialakulását, prognózisát, aktivitását és szervi manifesztációit, és alkalmasak a kezelés hatékonyságának lemérésére is. Habár a lupus kezelésében az alapvető elvek nem változtak, egyre több új hatásmechanizmusú immunmoduláns szer eredményeiről, biológiai terápiás lehetőségekről és nem gyógyszeres kezelési eljárásokról (például az őssejt-transzplantációról) olvashatunk. Az előttünk álló évek feladata ezek valós helyének, jelentőségének megállapítása.