A műtét utáni fájdalomcsillapítás minőségének mérésére egyre nagyobb figyelem irányul a klinikai gyakorlatban, mivel a nem megfelelően kezelt fájdalom számos negatív következménnyel jár mind a betegek, mind az egészségügyi ellátást végzők számára. Az ellátás minőségértékelésének fontos komponense a betegkimenetek mé­rése, ehhez pedig rendszeres fájdalomértékelések és megbízható fájdalomfelmérő eszközök szükségesek. Köz­le­mé­nyünk fő célja a műtét utáni fájdalom felmérésére vonatkozó skálák, fájdalom­fel­mé­­rő eszközök felkutatása a releváns szakirodalmi közleményekben, amelyhez szisztematikus irodalomkutatást végeztünk PICO (population, intervention, control, and outcomes) technika segítségével. Összesen 396 hozzáférhető és értékelhető cikket találtunk, amelyekből a legfontosabb 31 angol és há­rom magyar nyelvű írás eredményeit összegezzük. A fájdalomcsillapítással foglalkozó szer­ve­zetek műtétet követően rendszeres fájdalomfelmérést ajánlanak, amelyhez egydimenziós és többdimenziós fájdalomfelmérő eszközök állnak rendelkezésre. Az egydimenziós skálák közül a Numerikus Fáj­dalomfelmérő Skálát (Numerical Rating Scale, NRS), a Vizuális Analóg Skálát (Vi­sual Analogue Scale, VAS) és a Verbális Leíró Skálát (Verbal Descriptor Scale, VDS) hasonlítjuk össze a műtét utáni fájdalom mérésének szempontjából azonosítható elő­nyök, valamint korlátozó tényezők be­mutatásával. Bár a klinikumban az NRS-t használják a legszélesebb körben, a VAS érzékenyebb a változások detektálására és statisztikai szempontból is a legjobban kezelhető. A VDS-nek is van előnye, mégpedig az, hogy az eredmény értelmezésében nincsenek jelentős eltérések. A VAS ugyanakkor használati szempontból a legbonyolultabb, a legkevésbé preferált a be­tegek körében, és közvetlenül műtét után sem mindig alkalmazható. A VDS a legkevésbé érzékeny mérőeszköz, amelynek eredményét a szóértelmezés eltérései be­folyásolják és gyenge szókincsű betegeknél nem alkalmazható. Az egydimenziós skálák előnye, hogy gyorsan bevethetők és egyszerű a használatuk, de a fájdalomnak csak egy dimenzióját, az intenzitását mé­rik, a beteg által megadott értékek és a fájdalom megélése, valamint a megfigyelhető következmények közötti kapcsolat az esetek érdemi részében nem egyértelmű. Ezért, amikor a körülmények lehetővé te­szik, érdemes megfontolni a multidimen­zionális eszközök használatát.

A gerincdaganatok en bloc eltávolítása szükséges primer gerincdaganatok, illetve metasztázisok válogatott eseteiben, amikor az alapbetegség jó prognózisú, onkológiailag jól kontrollált. Három esetet mutatunk be, amelyekben az en bloc reszekciót O-arm asszisztált navigációval vagy minimálisan invazív ventralis feltárással végeztük. O-arm navigáció segítségével végzett osteotomiákkal, az ép csigolyarészek megkímélésével egy emlődaganatos beteg szoliter Th.V. metasztázisát távolítottuk el en bloc. Egy chordomás (L.IV.) és egy carcinoid tumoros (L.V.) betegnél kétoldali minimálisan invazív retroperitonealis feltárásból corpectomiát végeztünk mikroszkóp segítségével. Az emlődaganatos betegnél morbiditás nem következett be, 1 évvel a műtét után lokális recidíva nem ábrázolódott, azonban több csigolyában is metasztázisok jelentek meg az aktív onkológiai kezelés ellenére. Az L.IV. chordomás betegnél a műtét után morbiditást tapasztaltunk, bal alsó végtagi paresis, járásnehezítettség jelentkezett. Másfél évvel a műtét után lokális recidíva nem ábrázolódott. A csak ventralis feltárásnak köszönhetően a gerinc dorsalis, ép struktúráit meg tudtuk őrizni. A carcinoid tumoros beteg esetében morbiditást nem tapasztaltunk. A kontrollvizsgálatokkal lokális recidíva 1 évvel a műtét után nem ábrázolódott. Mind az O-arm navigáció, mind a minimálisan invazív elülső gerincfeltárások segíthetnek a sebészi morbiditás csökkentésében és az ép, nem daganatos gerincstruktúrák megőrzésében. Ez utóbbi fontos szerepet játszhat a gerinc hosszú távú stabilitásának biztosításában. Az új módszerek alkalmazása csak akkor fogadható el, ha onkológiai szempontból, hosszú távon, legalább azonos eredményt tudnak elérni a hagyományos megközelítésekhez képest.

Néhány nagy, véletlen besorolásos vizsgálat (LIFE, ASCOT) publikációját követően az utóbbi években kétségbe vonták a béta-blokkolók hypertoniában történő alkalmazásának előnyeit. A klinikai vizsgálatok alapján feltételezték, hogy a hypertonia kezelésére adott béta-blokkolók kevésbé hatékonyak a stroke prevenciójában. Feltételezték, hogy a régi típusú béta-blokkolók (atenolol) anyagcserehatása kedvezőtlen (inzulinszenzitivitás, lipidparaméterek) és többek között ez okozhatja a klinikai végpontokban észlelt eltéréseket. Az utóbbi évek nagyszámú klinikai tanulmányai és metaanalízisei alapján egyértelművé vált, hogy a vérnyomáscélértékek elérése a legfontosabb feladat, amit általában kombinációs kezeléssel tudunk megvalósítani. Kevésbé lényeges a gyógyszerek szoros protokoll alapján történő megválasztása. Általánosságban kijelenthető, hogy a béta-blokkolók továbbra is az egyik legfontosabb gyógyszercsoport marad a hypertonia kezelésére. A szerző részletesen áttekinti az erősen kardioszelektív, vasodilatator sajátosságú nebivolol farmakológiáját és a nebivolollal kapcsolatos klinikai tanulmányokat. A nebivolol egyértelműen semleges (vagy inkább kedvező) mind az anyagcsere- paraméterekre (lipidparaméterek, vércukor, inzulinérzékenység), mind a balkamra-funkcióra. A hypertonia és cardiovascularis társbetegségek (balkamra-diszfunkció, ischaemiás szívbetegség, pitvarfibrilláció stb.) kombinációja esetén a nebivolol az esetek többségében jó tolerálhatósága és kiváló mellékhatásprofilja miatt kiváló terápiás alternatívát kínál.

Célkitűzés - Az ischaemiás stroke-ok 23-25%-a a szokásos vizsgálatokkal ismeretlen kóreredetű, azaz cryptogen marad. Azonban ezek 25%-a a nemzetközi adatok alapján patogén foramen ovale apertumhoz (PFO) köthető. Retrospektív vizsgálatunk célja, hogy saját adatokkal is bizonyítsuk a PFO-hoz köthető stroke (PFO-RS) cryptogen stroke-ban (CS) betöltött hangsúlyos etiológiai szerepét és meghatározzuk az ischaemiás stroke-ok etiológiai megosz-lásának életkori különbségeit. Módszer - 2014-2015 friss ischaemiás stroke-eseteit ASCOD (Atherosclerosis, Small-vessel disease, Cardiac pathology, Other, Dissection) szerint klasszifikáltuk, megvizsgáltuk az etiológiai megoszlás életkori különbségeit (<40 év, 40-60 év, >60 év), illetve a CS-es betegek azonosítása után speciális ultrahang módszerekkel és a RoPE (Risk of Paradoxical Embolism) skála segítségével meghatároztuk a PFO-RS eseteket. Eredmények - A vizsgált időszakban ellátott 985 friss ischaemiás stroke 8,12%-a CS-nek, a vizsgált CS 41,38%-a PFO-RS-nek volt tartható. A PFO-RS előfordulása a fiatalokban jelentősen gyakoribb volt, mint az idősek körében, illetve megjelenési valószínűsége szignifikánsabban magasabb volt, mint korosztálytól való függetlenség esetén. Adataink alátámasztják a PFO-RS CS-ben betöltött hangsúlyos etiológiai szerepét, illetve bizonyítják, hogy a kontrasztos funkcionális-transcranialis Dopplernek a rutinkivizsgálás részét kell képeznie. Az ischaemiás stroke-ok korcsoportonkénti etiológiai megoszlása szignifikáns különbséget mutatott (p=0,000, df=14), melyhez a kisérbetegség, a cardiogen embolisatio, az egyéb patológiák, a disszekció, a CS és a PFO-RS is szignifikánsan hozzájárult. Eredményeink alapján fiatalokban elsősorban a ritkább, idősek esetén pedig inkább a klasszikus stroke-etiológiák jellemzőek.

[Cél - A thalamus egyoldali, akut ischaemiás infarktusai­nak mechanizmusát, rizikótényezőit és topográfiai jellem­zőit vizsgáltuk. Módszerek - A vizsgálatba a kórházunkba 2014 januárja és 2017 januárja között akut egyoldali thalamus infarktussal felvett betegek kerültek (a betegek vagy izolált thalamicus infarktusban/TI, vagy kombinált thalamicus infarktusban szenvedtek; a kombinált infarktusban a thalamuson kívül a posterior cerebralis artéria területe volt érintett: PCA + TI). Meghatároztuk a betegek demográfiai jellem­zőit és vascularis rizikótényezőit. A thalamicus infarktusokat topográfiai szempontból anterior, posteromedialis, ventrolateralis, posterolateralis, egy területnél többre terjedő és variáns csoportokba osztottuk. A stroke- mecha­niz­must a „Trial of Org 10172 in Acute Stroke Treatment” (TOAST) kritériumai alapján állapítottuk meg. Az izolált TI és a PCA + TI betegek csoportját a kockázati tényezők, a stroke-mechanizmus és az infarktustopográfia alapján hasonlítottuk össze. Eredmények - A vizsgálatba 43 beteget vontunk be (az életkor mediánja: 63,3 ± 14,5 év). 28 beteg (60,1%) izolált TI-ben, míg 15 beteg (34,9%) PCA + TI-ben szen­ve­dett. A kórházi felvételkor az izolált TI-betegek 32,1%-a esetében jelentkeztek szenzoros tünetek, míg a PCA + TI betegek 60%-a szenzomotoros tünetektől szenvedett. A PCA + TI betegek körében magasabb volt az életkor, a National Institutes of Health Stroke Scale (NIHSS-) pontszám, valamint a pitvarfibrilláció gyakoriságának mediánja, mint az izolált TI-betegek csoportjában (p: 0,04, p: 0,004, p: 0,02). A betegek 32,6%-a ventrolateralis, 30,2%-a posteromedialis elhelyezkedésű infarktustól szenvedett. A PCA + TI betegek 46,7%-ára volt jellemző a ventrolateralis elhelyez­kedés, míg az izolált TI-betegek 39,3%-ának infarktusa posteromedialis elhelyezkedésű volt. Etiológia szempontjából az izolált TI-betegek 53,6%-a kisérbetegségben, míg a PCA + TI betegek 40%-a cardialis emboliában, 40%-a nagyartéria-atherosclerosisban szenvedett. Következtetés - Vizsgálatunk szerint a thalamicus infarktus leggyakrabban kisérbetegség talaján alakul ki. Az izo­lált TI-betegek és a PCA + TI betegek esetében eltérő az infarktus etiológiája és topográfiája egyaránt. Thala­mi­cus infarktus esetén gyakori, hogy számos különböző te­rü­let érintett.]