Klinikai Onkológia

A fizikai aktivitás szerepe az onkológiában

PETRÁNYI Ágota, GYIMESI Zsófia

2015. DECEMBER 10.

Klinikai Onkológia - 2015;2(04)

Napjainkban sok szó esik a fi zikai aktivitás egészségmegelőző szerepéről, azonban sajnálatosan alig beszélünk erről a rosszindulatú betegségek kezelésével összefüggésben. Pedig a rendszeres testedzés eredményeként javul az erőnlét, a fi zikai teljesítőképesség, az izomerő, kedvezőbbé válik a test öszszetétele, a test arányai, csökken a fáradtságérzés. Pszichés hatásai eredményeként csökken a szorongás, a depresszió, javul a beteg hangulata, és nő a beteg önbizalma. Mindezek pedig az életminőség javulását eredményezik. A rosszindulatú betegség és a kezelések olyan rövid, vagy akár hosszú távú következményekkel és mellékhatásokkal járhatnak, melyek a mindennapi életet nagymértékben befolyásolják, korlátozzák. Ezek egy része pedig jelentősen csökkenthető lenne az onkológiában jártas gyógytornász segítségével meghatározott, személyre szabott mozgásterápiával, edzéstervvel.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Klinikai Onkológia

Az őssejt-transzplantáció szerepe a felnőttkori szolid tumorok kezelésében

GOPCSA László Zsolt, MASSZI Tamás

A közleményben áttekintjük a szolid tumorok autológ és allogén haematopoeticus őssejt-transzplantációjával (HSCT) foglalkozó irodalmat. A felnőttkori szolid tumorok számos típusában az elvégzett autológ HSCT-k száma az elmúlt évtizedekben csökkenést mutat. A legjellegzetesebb az emlőrákban használt autológ HSCT-k számában bekövetkezett jól ismert növekedés és csökkenés. Az emlőrák autológ őssejtátültetésének kérdése ellentmondások területe. Számos randomizált vizsgálatban felmérték az autológ HSCT szerepét magas rizikójú primer emlőrákos betegekben (legalább négy érintett axillaris nyirokcsomó). Összesítve az adatokat a nagy dózisú terápia adjuváns kezelésként megnyújtotta a betegségmentes túlélést, de összesített túlélési előnyt csak szelektált betegeken tárt fel. A csírasejtes tumorok primer refrakter eseteiben és második vagy további relapszusában az autológ HSCT standard indikáció kedvezőtlen prognosztikai faktorok fennállásakor. A 2-3 ciklus szekvenciális HSCT terápia jobb az 1-nél. Felnőtteknél az autológ-HSCT elvégzése klinikai opció medulloblastomában és a Ewing-szarkóma család tumoraiban. A szolid tumorok egyéb típusában az autológ HSCT elvégzése általánosságban nem ajánlott vagy fejlesztés alatt áll, ezért csak prospektív klinikai vizsgálat keretében javasolt. A szolid tumorokban végzett allogén HSCT-k alacsony száma évek óta gyakorlatilag állandó. Az elmúlt évtizedben átmeneti növekedést tapasztaltak a vese-, az emlő- és vastagbélráknak köszönhetően. Szolid tumorokban az allogén HSCT koncepciója nemcsak a nagy dózisú kemoterápia és tumortömeg redukcióján alapul, hanem inkább a graft versus tumor hatáson. Az allogén HSCT vagy egyéb sejtterápiák hatékonyságának javítását célzó klinikai stratégiákat folyamatosan fejlesztik.

Klinikai Onkológia

A metasztatikus emlőrák korszerű kezelése

KOCSIS Judit, BÉRES Edit, HORVÁTH Zsolt

A szűrővizsgálatoknak és a korszerűbb technikáknak köszönhetően az emlőrákok nagyobb hányada ma már korai stádiumban kerül felismerésre. A betegek mintegy 5%-ánál azonban a betegség jelentkezésekor már áttét igazolható. Hazánkban ez az arány sajnos rosszabb. A korai stádiumú, emlőrákok esetében pedig a betegség ~30%-ban kiújul, legtöbbször metasztatikus formában. A metasztatikus emlőrák ritka esetek kivételével nem gyógyítható. A szisztémás terápiás lehetőségek folyamatos fejlődésének köszönhetően a legtöbb altípus esetében egyre gyakrabban lehet elérni hosszú távú túlélést. A kezelés elsődleges célja a túlélés növelése és a tünetek csökkentése révén az életminőség javítása. Ebben a referátumban a metasztatikus emlőrák különböző altípusainak szisztémás kezelési lehetőségeit foglaljuk össze, hangsúlyozva, hogy minden egyes beteg esetében egyénre szabott terápia meghatározása szükséges.

Klinikai Onkológia

A gastrointestinalis lymphoma korszerű kezelése

PAKSI Melinda, ISTENES Ildikó, KÖRÖSMEZEY Gábor, DEMETER Judit

Az extranodalis lymphomák leggyakoribb megjelenési helye a gastrointestinalis rendszer. Az esetek döntő többségében non-Hodgkin lymphomáról van szó. A nodalis lymphomák általában másodlagosan érintik a gyomor-bél rendszert, az elsődleges gastrointestinalis lokalizáció meglehetősen ritka. A leggyakoribb szövettani megjelenési formák a diffúz nagy B-sejtes lymphoma és a MALT típusú extranodalis marginális zóna lymphoma. Bár a gastrointestinalis rendszer bármely szakaszát érinthetik, mégis a leggyakoribb a gyomor érintettsége. A kezelést és a prognózist alapvetően a lymphoma szövettani típusa, a betegség stádiuma, a beteg kora és általános állapota határozza meg. A gyomorlymphomák esetén az egyik legfontosabb kockázati tényező a Helicobacter pylori-fertőzés, melynek jelenléte vagy hiánya alapvetően befolyásolja a kezelés eredményességét, pozitivitás esetén az antibiotikus kezelés önmagában is teljes gyógyulást eredményezhet. A legtöbb esetben azonban a választandó kezelés immunterápia és/vagy kombinált kemoterápia, mely az adott lymphomatípusnak megfelelő nemzetközileg elfogadott protokollok alapján történik. Kisebb szerep jut a radioterápiának, a sebészi kezelés pedig szinte csak szövődményes esetekben, vérzés, elzáródás, perforáció kapcsán jön szóba.

Klinikai Onkológia

Docetaxel legyen-e a metasztatikus áttétes hormonszenzitív prosztatarákos betegek standard kezelése? Érvek és ellenérvek

FIZAZI K, JENKINS C, TANNOCK IF

A TAX-327 vizsgálat eredményei nyomán kérdések merültek fel azt illetően, hogy a prosztatarákos férfi aknál standard hormonkezelés esetén a betegség tüneti progressziója előtt alkalmazott kemoterápiás kezelés javíthatja-e a beteg túlélésének időtartamát és minőségét. A GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat is a hormonkezelésben korábban nem részesült, áttétes prosztatarákos fér- fi aknál docetaxellel együtt vagy anélkül alkalmazott androgéndeprivációs terápia (ADT) hatásosságát és tolerálhatóságát értékelte. Mindkét vizsgálatban részt vettek de novo áttétes betegségben szenvedő (kb. 75%), illetve lokalizált betegség kezelését követően kialakult áttéteket mutató betegek is. Rövid ADT kezelés mindkét vizsgálatban megengedett volt a beválasztás előtt. A két vizsgálat között a fő különbség a nagy volumenű áttétekkel jellemezhető betegek száma (GETUG-AFU-15: 52%; CHAARTED: 65%) és a docetaxel ciklusainak száma (GETUG-AFU-15: legfeljebb kilenc ciklus: CHAARTED: hat ciklus) volt. Mindkét vizsgálatban arról számoltak be, hogy docetaxel + ADT alkalmazása esetén az önmagában alkalmazott ADT-hez viszonyítva nőtt a progressziómentes túlélés. A GETUG-AFU-15 nem talált szignifi káns különbséget az elsődleges végpontban, az össztúlélésben (OS) [relatív hazárd (HR) 0,9 (95%-os konfi dencia-intervallum (KI): 0,7-1,2); p=0,44] az ADT + docetaxel és az önmagában adott ADT között. A CHAARTED vizsgálatban teljesült az OS elsődleges végpontja [HR 0,61 (95% KI: 0,47-0,80); p=0,0003], és egy alcsoportonkénti elemzés szerint a legnagyobb javulás a nagy volumenű betegséggel jellemezhető betegeknél volt megfi gyelhető [HR 0,60 (95% KI: 0,45-0,81); p=0,0006]. Cikkünk a GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat eredményeit vitatja meg, és felteszi a kérdést, hogy meg kell-e változtatni a korábban hormonkezelésben nem részesült, áttétes prosztatarákos betegek esetében alkalmazott gyakorlatot egy pozitív vizsgálat eredményei alapján.

Klinikai Onkológia

A húgyhólyagrák nem sebészi kezelése

PIKÓ Béla, LACZÓ Ibolya

Jelen ismereteink szerint a húgyhólyagrákos betegek kezelésében a műtéti beavatkozás elengedhetetlen, de az egyes nem sebészi módszerek ennek nagyon fontos segítői. A felszínes (nem izom-invazív) daganatot intravezikális citosztatikus vagy BCG-kezeléssel, besugárzással láthatjuk el, a simaizom réteget már infi ltráló (≥pT2a) tumor neoadjuváns, adjuváns kemoterápiát, besugárzást, radiokemoterápiát igényel. Távoli áttétekkel járó (vagy lokálisan előrehaladott, kiújult) betegség kezelése első-, másodvonalbeli kemoterápia, palliatív sugárkezelés, intervenciós beavatkozások, izotópkezelések és tüneti szerek alkalmazásából áll. Az egyes terápiás modalitásokat bemutatva jelezzük azoknak az aktuális ESMO és NCCN ajánlásokban való szerepeltetését is.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Klinikai Onkológia

Fémek és daganatok

VETLÉNYI Enikő, RÁCZ Gergely

A betegségek eredetének felkutatása során gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni a környezetünkről. A belélegzett levegő, az elfogyasztott ivóvíz és élelmiszer, a bőrrel érintkező anyagok mindmind hatást gyakorolnak az emberi szervezetre. A fémek mindennapjaink nélkülözhetetlen részét képezik. Bányászatuk, feldolgozásuk és felhasználásuk folyamatos fémterhelést okoz és sokféleképpen fejtik ki hatásukat a szervezetre. Számos fém nélkülözhetetlen a homeosztázis fenntartásához, azonban a túlzott, illetve a káros fémek bevitele egészségkárosodáshoz, többek között daganat kialakulásához is vezethet. A fémek tumorkeltő hatásaikat több támadásponton keresztül fejtik ki. Helyettesítik egymást például a különböző transzportfolyamatok során és a fehérjék szerkezetében, oxidatív stresszt alakítanak ki, továbbá hajlamosak kötődni a DNS-hez, károsítva azt. Megfelelő alkalmazásuk esetén a fémvegyületek proapoptotikus hatása kerül előtérbe, így a daganatterápia eszközévé váltak. Napjainkban is széles körben alkalmazzák a platina(II)- vegyületeket kemoterápiás szerként, valamint számos kutatás irányul újabb, ideális terápiás és mellékhatásprofi llal rendelkező fémvegyületek felderítésére. Az összefoglaló közlemény célja felhívni a figyelmet a fémekben rejlő veszélyforrásokra, továbbá bemutatni változatos felhasználási lehetőségeiket a daganatterápia és a diagnosztika területén napjainkban és a jövőben.

Nővér

Multimorbiditás az idős­korúaknak szervezett mozgásprogramok résztvevői körében

KOVÁCS Éva, VIRÁG Anikó, MÉSZÁROS Lászlóné, HARKÁNYI Izabella, SIMON András

Bevezetés: A hatásos és ugyanakkor biztonságos fizikai aktivitás formájának, gyakorlatanyagának valamint dózisának meghatározásához elengedhetetlen tudnunk azt, hogy a mozgásprogramban részt vevő idős ember milyen krónikus betegségekben szenved. Azonban az idős életszakaszra a multimorbiditás jellemző, ami azt jelenti, hogy ugyanazon személynél egyidejűleg két vagy több krónikus betegség, illetve kóros állapot is fennállhat. Módszer: Kutatásunk célja az volt, hogy meghatározzuk a geriátriai mozgásprogramok résztvevői körében az idősödéssel gyakoribbá váló krónikus betegségek, valamint a multimorbiditás prevalenciáját. Eredmények: A 180 fős mintánk 71%-a (N=128) szenvedett egynél több krónikus betegségben. Mintánkban szignifikánsan magasabb volt a csontritkulásban szenvedők és az elhízottak aránya az országos átlaghoz képest, ugyanakkor szignifikánsan ritkábban fordult elő II-es típusú cukorbetegség, alsó végtagot érintő ízületi elváltozás, agyérbetegség és az átvészelt szívinfarktus, mint az országos átlag. A mintánkban megfigyelhető arány az asztma és a magas vérnyomás tekintetében nem tért el az országos átlagtól. Következtetés: Az időskorúaknak szánt mozgásprogramokra jelentkezők esetében nagyobb figyelmet kell fordítani az idősödéssel gyakoribbá váló krónikus betegségek valamint a multimorbiditás hatásával.

Hypertonia és Nephrologia

Kardiometabolikus változások és a hypertonia kialakulása versenysportolóknál pályafutásuk befejezését követően

LELBACH Ádám, KÁNTOR Márk, KOLLER Ákos

A rendszeres testmozgás alapvető fontosságú az öregedési folyamatok lassításában (például artériás érfal átépülés/merevség, anyagcsere, testsúly), azonban a versenysport jótékony hatása az említett folyamatokra, az irodalmi adatok alapján – különösképpen az úgynevezett erősportolóknál – megkérdőjelezhető. Ennek megfelelően a fizikai aktivitás cardiovascularis rendszerre kifejtett jól ismert jótékony hatásai ellenére kevés információval rendelkezünk az igen intenzív versenysportnak a sportkarrier abbahagyását követően jelentkező cardiovascularis hatásairól. Jelen irodalmi összefoglaló az aktív versenysportnak és az azt követő időszaknak a kardiometabolikus rendszerre, különös tekintettel a szisztémás vérnyomásra kifejtett késői hatásait és a metabolikus szindróma kialakulását tekinti át. Ezen változások során egy nagy teljesítményű cardiovascularis és anyagcsererendszer alakul ki a magas intenzitású munka elvégzéséhez, majd az hirtelen leáll, de a jelentős táplálékbevitel folytatódik. Régóta ismert, hogy a hypertonia a cardiovascularis betegségek kialakulásának jelentős patogenetikai faktora, amelynek egyik fontos patomechanizmusa a nagy- és közepes artériák rugalmasságvesztése, majd az arterio- és atherosclerosis kialakulása, amely szisztolés hypertonia kialakulásához vezet. Az érfalkárosodásban fontos szerepet játszanak a gyulladásos mechanizmusok és a thrombusképződés. A mikroerek tónusának növekedése szintén jelentős hatású, csökkentheti különböző szervek vérellátását, beleértve a coronariakeringést is. Számos kóros elváltozás a versenysport abbahagyását követően kialakuló elhízással és egyéb anyagcsere-eltéréssel (megnövekedett glükózintolerancia, inzulinrezisztencia, 2-es típusú diabetes mellitus) válik nyilvánvalóvá, valamint a következményes renin-angiotenzin rendszer aktivációjával, ami a nátriumretencióval együtt a magas vérnyomás kifejlődéséhez vezet. Bizonyított, hogy a nem versenyszerű sportolás, dinamikus jellegű aerob fizikai aktivitás fontos szerepet játszik a hypertonia megelőzésében. A frekvencia, intenzitás, idő és típus (FITT) program alapján történő fizikai aktivitás ajánlása egy olyan elsődleges és mindennapos terápiás megközelítés, amely a szív- és érrendszerrel kapcsolatos alapkutatás eredményeit átülteti a hypertonia kezelésébe, így az egészségi állapot alapján egyénre szabott fizikai aktivitás programot/terápiát lehet nemcsak a sportkarrierjüket abbahagyó versenysportolók számára, hanem széles társadalmi körben a betegek részére is biztosítani.

Lege Artis Medicinae

Fizikai inaktivitás és aktivitás. Cardiovascularis kár és haszon

KÉKES Ede, APOR Péter

A szerzők a világszerte érvényesülő elégtelen fizika'i aktivitás kérd'ésével foglalkoznak közleményükben, melyben elemzik kapcsolatát a cardiovascularis betegségekkel, valamint az általános mortalitással. Az in­ak­tivitási „világtérképen” látható, hogy a fi­zikai aktivitás (FA) hiánya nagyon gyakori a gazdaságilag fejlett országokban (amiben etnikai, regionális tényezők is szerepet játszanak), és ami nőknél szignifikánsan gyakoribb. Hazánkban is magas a fejlett civilizációval, komputerizációval együtt járó je­lenség. 2000-től 2015-ig a magas jövedelmi populációkban a fizikai inaktivitás (FI) tendenciája folyamatosan emelkedő. Meg­győző bizonyítékok utalnak arra, hogy az FI számos kóros egészségi állapot - beleértve az ischaemiás szívbetegséget, a 2-es típusú diabetest, a mellrákot és a coloncarcinomát - megjelenési kockázatát növeli és csökkenti a várható élettartamot. Ezen négy népbetegség vonatkozásában az FI előfordulása az esetek körülbelül 1/3-ában, az ál­talános halálozás 35%-ában van jelen. Nép­egészségügyi értéke (PAF) 10-18% kö­zött mozog. A nem rendszeres testmozgás családi előzménnyel vagy a nélkül növeli a hypertonia kialakulását. A közepes és in­ten­zív fokozatú fizikai aktivitást végző egyé­neknél szignifikánsan alacsonyabb a halálozás és a főbb cardiovascularis (CV) betegségek megjelenési aránya, szemben az alacsonyabb fokozatú FA-t végzőkkel. A fizikai aktivitás kedvező befolyása mö­gött többszörös és bonyolult mechanizmus áll, mely megnyilvánul az érrendszerben, a szív fiziológiás adaptációjában és más anyagcsere-, valamint celluláris hatásban.

Ideggyógyászati Szemle

Kiújult malignus gliomás betegek kezelése temozolomiddal

SIPOS László, VITANOVICS Dusan, ÁFRA Dénes

Bevezetés - A malignus felnõttkori gliomák kezelése a diagnosztikai és terápiás eljárások rohamos fejlõdése ellenére sem megoldott. A gliomák döntõ többsége teljes eltávolítás és a posztoperatív radioterápia ellenére is kiújul. Recidívák esetében reoperáció csak ritkán jön szóba, így ilyenkor a kemoterápia az egyetlen lehetõség. Betegek és módszer - A szerzõk egymást követõ 75, kiújult malignus gliomás beteget kezeltek per os temozolomiddal. A betegek havi öt-öt napig kaptak kemoterápiás kezelést 2-16 hónapon keresztül. A szerzõk tanulmányozták a szer toxicitását, a betegek életminõségében bekövetkezõ változást, a terápiás választ és a túlélést. Eredmények - A kezelést mellékhatások miatt négy esetben kellett megszakítani. Teljes remisszió hét, részleges remisszió 17, progresszív betegség 14, míg stabil állapot 33 esetben volt megfigyelhetõ a CT- vagy MR-képeken. Ezen utóbbi csoport betegei között 27%-ban jelentõs klinikai javulás volt észlelhetõ. A progresszióig eltelt idõ átlag 6,8 hónap, az átlagos túlélés 8,75 hónap volt a primer glioblastoma multiforme, míg 9,45, illetve 11,15 hónap a primer malignus astrocytoma és az oligoastrocytoma esetében. A teljes túlélés 17,43 hónap volt a glioblastoma multiforme és 70,32 hónap az eredetileg alacsonyabb fokozatú glioma esetében. Következtetés - A temozolomid kiújult malignus astrocytomás és glioblastoma multiformás betegek kezelésében hasznosnak bizonyult, és hasonló jó eredményeket lehetett elérni, mint nitrosourea alapú kombinált kezeléssel. A temozolomid még olyan esetekben is jól alkalmazható volt, amikor egy további kemoterápia hatástalannak bizonyult. Néhány esetben még akkor is el lehetett érni stabil állapotot, ha a megelõzõ BCNU-kezelés hatástalan volt. A temozolomid csekély toxikus mellékhatása és a recidívát követõ viszonylag hosszú átlagos túlélés alapján ígéretes szernek bizonyult a recidív malignus gliomában szenvedõ betegek kezelésében.