A szédülés/vertigo a klinikai orvoslásban - hasonlóan a fejfájáshoz - az egyik leggyakoribb panasz és tünet, amellyel a beteg orvoshoz fordul. A neurológiában - ellentétben a fejfájással, ahol önálló fejfájáskórképek (például a migrén) mellett a fejfájás különbözõ kórfolyamatok tüneteként is jelentkezik - a szédülés/vertigo nem önálló betegség, hanem egy tünet, amely számos kórképben fordulhat elõ. A differenciáldiagnózis csak gondos, interdiszciplináris gondolkodás és tevékenység révén valósítható meg, hiszen a vestibularis, neurológiai és pszichiátriai betegségek - mint kóroki tényezõk - sokszor együttesen szerepelnek a tünetek elõidézésében, és az egyes kórfolyamatok között átfedések is lehetnek. A szerzõ a vertebrobasilaris rendszer keringési zavarait okozó állapotokat részletesen ismerteti. Elsõdleges szempontként elemzi a vertigo mint alarmírozó tünet jelentõségét, gyakoriságát, okait a különbözõ kóros állapotokban. Felhívja a figyelmet a hátsó scala keringési zavaraiban hevenyen kialakuló életveszélyes állapotokra és azok idõben történõ kórismézésének fontosságára. Igyekszik eloszlatni a stroke-ellátásban ez idõ szerint még uralkodó nihilisztikus szemléletet, hangsúlyozva a thrombolysis és az intervencionális radiológiai beavatkozások jelentõségét ezekben a súlyos állapotokban, amelyek a gyógyulás egyetlen esélyét jelenthetik a betegek számára. Az újabb vascularis események korszerű gyógyszeres prevenciója ugyanakkor minden klinikus számára fontos és kötelezõ feladat.

Bevezetés - A dementia az intellektuális képességek csökkenése. A dementia hátterében sokféle kórok állhat. A szerzõk ritkán elõforduló, fiatalkori dementiában szenvedõ három betegük kórtörténetét ismertetik. Esetismertetések - Egy 44 éves férfi - akit enyhe törzsataxia mellett memóriazavar, meglassultság, apátia miatt vizsgáltak - tünetei hátterében AIDS-dementia igazolódott. A másodikként bemutatott 37 éves nõ esetében a hirtelen jelentkezõ beszédzavar hátterében a képalkotó és a liquorvizsgálatok alapján herpes simplex encephalitis gyanúja merült fel. Az antivirális kezelésre beszéde javult, majd progresszív dementálódás kezdõdött. Az ismételt liquorvizsgálatok szeropozitivitása bizonyította a neurolues dementia paralytica fennállását. A harmadik esetben, egy 38 éves nõbetegnél a liberációs jelek mellett progresszív feledékenység, figyelmetlenség, megváltozott magatartás miatt az elvégeztetett neuropszichológiai tesztek eredménye súlyos dementiát jeleztek. A csökkent arilszulfatáz-aktivitás alapján a diagnózis metakromáziás leukodystrophia volt. Következtetések - A korai dementia felismerése nem könnyű, észlelésekor az alapos anamnézisfelvételen, a neurológiai vizsgálaton, a neuropszichológiai tesztek elvégeztetésén túlmenõen a koponya MR- és a liquor szerológiai vizsgálata elengedhetetlen a korrekt diagnózis érdekében, különösen, ha a beteg fiatal.

Bevezetés - A malignus felnõttkori gliomák kezelése a diagnosztikai és terápiás eljárások rohamos fejlõdése ellenére sem megoldott. A gliomák döntõ többsége teljes eltávolítás és a posztoperatív radioterápia ellenére is kiújul. Recidívák esetében reoperáció csak ritkán jön szóba, így ilyenkor a kemoterápia az egyetlen lehetõség. Betegek és módszer - A szerzõk egymást követõ 75, kiújult malignus gliomás beteget kezeltek per os temozolomiddal. A betegek havi öt-öt napig kaptak kemoterápiás kezelést 2-16 hónapon keresztül. A szerzõk tanulmányozták a szer toxicitását, a betegek életminõségében bekövetkezõ változást, a terápiás választ és a túlélést. Eredmények - A kezelést mellékhatások miatt négy esetben kellett megszakítani. Teljes remisszió hét, részleges remisszió 17, progresszív betegség 14, míg stabil állapot 33 esetben volt megfigyelhetõ a CT- vagy MR-képeken. Ezen utóbbi csoport betegei között 27%-ban jelentõs klinikai javulás volt észlelhetõ. A progresszióig eltelt idõ átlag 6,8 hónap, az átlagos túlélés 8,75 hónap volt a primer glioblastoma multiforme, míg 9,45, illetve 11,15 hónap a primer malignus astrocytoma és az oligoastrocytoma esetében. A teljes túlélés 17,43 hónap volt a glioblastoma multiforme és 70,32 hónap az eredetileg alacsonyabb fokozatú glioma esetében. Következtetés - A temozolomid kiújult malignus astrocytomás és glioblastoma multiformás betegek kezelésében hasznosnak bizonyult, és hasonló jó eredményeket lehetett elérni, mint nitrosourea alapú kombinált kezeléssel. A temozolomid még olyan esetekben is jól alkalmazható volt, amikor egy további kemoterápia hatástalannak bizonyult. Néhány esetben még akkor is el lehetett érni stabil állapotot, ha a megelõzõ BCNU-kezelés hatástalan volt. A temozolomid csekély toxikus mellékhatása és a recidívát követõ viszonylag hosszú átlagos túlélés alapján ígéretes szernek bizonyult a recidív malignus gliomában szenvedõ betegek kezelésében.

Az elmúlt 10 évben a sclerosis multiplex kezelése bizonyítottan hatásos gyógyszerekkel bõvült. Az immunmoduláns és az immunszuppresszív kezelés befolyásolja a kórlefolyást, a rokkantság késleltethetõ. Az új szerek alkalmasak lehetnek a relapszáló-remittáló, a szekunder progresszív és a progresszív relapszáló formájú sclerosis multiplex kezelésére is. Számos immunmoduláns szer Magyarországon is elérhetõ lett a relapszáló sclerosis multiplex kezelésére. Azokat az eredményeket foglaljuk össze, amelyek segítségével választ kaphatunk a kezelés során felmerülõ kérdésekre: Melyik készítményt válasszuk? Mikor kezdjük a kezelést? Milyen dózisban? Biztonságosak-e a választható szerek? Meddig kezeljünk? Az interferon−β1b, az interferon−β1a két készítményének, valamint a glatiramer-acetát harmadik fázisú klinikai vizsgálati eredményeit foglaltuk össze. A gyógyszereknek a betegség aktivitására kifejtett hatását a neurológiai és MRtünetek, valamint a kognitív funkció paraméterei változásában értékeltük. Az immunmoduláns szerek hatása mérhetõ az aktivitást, a gyulladást jelzõ értékek változásával, mérsékelten csökkentik a relapsusszámot és a progressziót relapszáló sclerosis multiplexben. Az intramuscularis interferon− β1a hatásos a kognitív funkciók romlásának lassításában is. Az interferonok alkalmasak a szekunder progresszív sclerosis multiplex korai fázisának kezelésére, de a késõbbi fázisban hatásuk nem bizonyított. Szekunder progresszív sclerosis multiplexben a rokkantság elõrehaladása immunszuppresszív kezeléssel (mitoxantronhidroklorid) lassítható. Valamennyi készítmény biztonságos és jól tolerálható, ha megfelelõ indikációban és ellenõrzés mellett alkalmazzuk.

Bevezetés - A pszichotikus depresszió vagy schizophrenia diagnózissal elektrokonvulzív kezelésre kerülõ betegek jelentõs részénél - súlyos tüneteik miatt - a párhuzamos antipszichotikus kezelés nem mellõzhetõ. Az antipszichotikumok a görcsküszöböt és a kialakuló görcstevékenységet különbözõképpen befolyásolhatják. Betegek és módszer - Jelen vizsgálatunkban 77, párhuzamos elektrokonvulzív és antipszichotikus kezelésben részesült beteg adatait dolgoztuk fel. Ülésenként elemeztük az elõzõ napi orális gyógyszerdózisokat, a stimulus intenzitását, a görcsroham hosszát, valamint az impedanciát. Eredmények - Vizsgálatunk eredménye alapján az antipszichotikumok egy csoportja (haloperidol, fluphenazin, risperidon, sulpirid) nem befolyásolja érdemben a görcstevékenységet: a stimulus átlagos intenzitása, az EEG- és EMG-rohamhossz nem különbözött szignifikánsan az adott szert szedõ és a kontrollcsoport között. Egy következõ csoportnál szignifikáns különbséget találtunk a szert szedõ és nem szedõ betegek EEG- vagy EMG-rohamhossza, illetve a kezelés során alkalmazott stimulus intenzitása között: az ülések 40%-ában olanzapin, 50%-ában clozapin, 57%-ában zuclopenthixol mellett. Az utolsó csoportban (quetiapin) pedig minden vizsgált ülésben szignifikáns különbséget kaptunk (második ülés: EMG, p=0,02; ötödik ülés: EEG, p=0,05, EMG, p=0,04). A szerek egy részénél (olanzapin, clozapin, zuclopenthixol) a görcstevékenységet fokozó, míg a quetiapinnál görcsgátló hatást mutattunk ki. Következtetés - Az olanzapin, a clozapin és a zuclopenthixol klinikai alkalmazása során görcskeltõ, míg a quetiepin alkalmazásánál inkább görcsgátló hatással kell számolni, amely tulajdonságok a kísérõ betegségek és a párhuzamos kezelések együttes mérlegelésével, a kezelésben használt szer kiválasztásában szempontként szolgálhatnak.