A dr. Schaffer Károly ideg- és elmegyógyász professzor emlékének megőrzésére 2006- ban létrehozott alapítvány célja a fiatal, tehetséges neurológus és pszichiáter szakorvosok szakmai továbbfejlődésének elősegítése. Az erkölcsi és anyagi elismerés hozzájárul ahhoz, hogy tovább erősítse szakmai motivációjukat.

Szirmai Imre az Ideggyógyászati Szemle 2010. 5-6. számában Neurológia! Adieu? címen1 részletesen foglalkozott a neurológia és a neurológiai oktatás jövőjével, jelenlegi helyzetével, különös tekintettel a hazai viszonyokra. Ha nagyon röviden akarjuk summázni mondandóját, akkor azt mondhatjuk, hogy aggódik az ideggyógyászat mint szakma jövőjéért, és az oktatást is olyannak tartja, amely önrontó úton van, mert túlzott a specializáció, egyes részjelenségek túlzottan kiemeltek.

Idősek körében, a népesség leggyorsabban növekvő részében minden korcsoporténál nagyobb az epilepszia incidenciája. Időskori epilepsziában a rohamok típusosan tüneti vagy cryptogen parciális rohamok, melyek hosszú távú kezelést igényelnek. Az időskori epilepsziák hátterében gyakran található patológiás eltérés, az etiológiáját, klinikai megjelenését, prognózisát tekintve különbözik a fiatalkori epilepsziáktól. Az epilepszia diagnózisának felállítása időskorban a differenciáldiagnosztikai nehézségek, a kísérő betegségek miatt nehezebb, mint fiatalkorban. Bizonyos életkorban a fiziológiás és patofiziológiás történések megváltoztatják az antiepileptikumok farmakokinetikáját, farmakodinámiáját, mely emeli a polypragmasia miatti gyógyszer-interakciók kockázatát. Az idős emberek különösen érzékenyek az antiepileptikumok mellékhatásaira, így a kognitív zavarokra, az osteoporosisra. Számos új szer biztonságosan alkalmazható, kedvező a kognitív mellékhatásprofilja, nincs gyógyszer-interakciója. A terápiás stratégiák összetettek: figyelembe kell venni a kísérő betegségeket, az ezek miatti gyógyszerelést, a gyógyszerek megváltozott metabolizmusát, hatását az öregedő szervezetre. Az időskori epilepsziák kezelése nagy kihívást jelent, de jól megválasztott gyógyszeres kezeléssel az idős betegek jelentős része rohammentes marad.

A téma áttekintésének első részében a szédülés/vertigo definícióját ismertetem. A két panasz közötti fő különbség az érzés iránya, mely a vertigóra jellemző. A szédülés gyakori vezető panasz a mindennapi klinikai gyakorlatban, mely az életévek emelkedésével nő, ugyanakkor megfigyelhető a kognitív folyamatok csökkenése az életkorral, ami azt támasztja alá, hogy a szédülés megjelenésében kognitív folyamatok is szerepet játszanak. A szédüléses panaszok nagy népegészségügyi jelentőségét annak növekvő aránya adja. Az akut szédüléssel jelentkező súlyos állapot általában másodpercek-percek alatt kifejlődik, tehát a sürgősségi betegellátás körébe tartozik. Három gyakori kórforma a neuronitis vestibularis, a benignus paroxysmalis pozicionális vertigo, valamint a Meniere-betegség. Ha nincsenek perifériás vestibularis tünetek, centrális okokat kell keresni, mindenekelőtt a stroke jön számításba (lysis lehetősége). A különböző szédülés/vertigo formák elkülönítő kórismézését megkönnyítendő, táblázatban foglaltuk össze a tüneteket időrendi sorrendben, valamint a leggyakoribb congenitalis és szerzett nystagmusformákat is. Az akut és krónikus stádiumban lévő szédülés/vertigo terápiáját illetően kevés a kellően erős bizonyítékokkal szolgáló, megfelelő vizsgálat. Az in vitro és in vivo vizsgálatok, valamint metaanalízisek alapján a leggyakrabban használt gyógyszerek a vinpocetin, a betahistin és a piracetam. Közlemények adatai támasztják alá, hogy a piracetam mind perifériás, mind centrális eredetű vertigóban hatásos.

Az elektroencefalográfia (EEG) időbeli felbontása kiváló, de térbeli felbontása rossz. A különböző forráslokalizáló technikák célja az EEG inverz problémájának megoldása, amely a térbeli lokalizáció pontosságát növeli. Az összefoglaló röviden áttekinti a forrásanalízis történetét és a módszerek fő csoportjait. Részletesen bemutatja a LORETA (Low Resolution Electromagnetic Tomography) elosztott forráslokalizáló módszert: áttekinti a technikai alapokat és a módszer lokalizáló pontosságát egyéb inverz technikákkal összehasonlítva. Ismerteti a LORETA validálását egyéb képalkotó technikákkal. Bemutatja a módszer alkalmazási területeit, röviden összefoglalva az egészségesek esetében és a különféle agyi betegségekben leírt LORETAeredményeket. Végül áttekinti a LORETA-módszer jövőbeni felhasználásának lehetőségeit.