Hypertonia és Nephrologia

Célértékek, kétségek és bizonyosságok a renalis anaemia kezelésében

KISS István, SZEGEDI János, KULCSÁR Imre, DEÁK György, KISS Zoltán, REMPORT Ádám, AMBRUS Csaba

2013. JÚLIUS 20.

Hypertonia és Nephrologia - 2013;17(02)

A szerzők röviden összefoglalják az erythropoesis fiziológiáját, az eritropoetin felfedezésének történetét és a klinikai alkalmazáshoz vezető lépcsőket. Ismertetik a biológiailag hasonló eritropoetin-gyógyszereket és alkalmazhatóságukat. Röviden áttekintik a cél-hemoglobinérték alakulását és a sikeres terápiához tartozó heti eritropoetinmennyiség alakulását. Felhívják a figyelmet a dózisnövekedéssel járó fokozott mortalitási kockázatra. Az egyéb mellékhatásokat figyelembe véve azt a következtetést vonják le a nemzetközi adatok és elemzések alapján, hogy most „a kevesebb a több”, azaz a kisebb célérték és kisebb eritropoetindózis nagyobb terápiás sikert jelenthet. A magyarországi eritropoetinkezelés gyakorlatát kifejezetten eredményesnek tartják a szerzők.

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A kiadvány további cikkei

Hypertonia és Nephrologia

Beszámoló a Magyar Tudós Ifjú Hipertonológusok és Nefrológusok Értekezletérõl

KIS Éva

2013. március 22-én megrendezésre került az elsõ MATHINÉ, a Magyar Tudós Ifjú Hipertonológusok és Nefrológusok Értekezlete. A programot közös erõfeszítéssel és társasági támogatással az MHT és a MANET vezetõsége és ifjúsági bizottsága hozta létre.

Hypertonia és Nephrologia

Beszámoló az Európai Nefrológiai Társaság és Európai Dialízis és Transzplantációs Társaság jubileumi, 50. kongresszusáról

BÁNKI N. Fanni

Az Európai Nefrológiai Társaság és Európai Dialízis és Transzplantációs Társaság jubileumi, 50. kongresszusát idén május 18-21. között Isztambulban rendezték meg, Gültekin Süleymanlar vezetésével. A két kontinensen elhelyezkedő város megfelelően tükrözi a konferencia nemzetközi mivoltát, jóformán a világ minden tájáról érkeztek résztvevők.

Hypertonia és Nephrologia

A magas vérnyomás kezelése angiotenzinkonvertálóenzim-gátló és kalciumcsatorna- blokkoló fix kombinációjával

E. Chazova, G. Ratova, V. Nedogoda, M. Lopatin, B. Perepech, V. Tsoma

A vizsgálat célkitűzése egy angiotenzinkonvertálóenzim-gátló (lisinopril 10 mg) és egy dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkoló (amlodipin 5 mg) (Ekvator Richter Gedeon) (1. csoport) kis dózisú kombinációja, illetve az enalapril hydrochorothiaziddal vagy a nélkül (2. csoport) hatásosságának az összehasonlítása volt magas vérnyomásban. Anyagok és módszerek: A vizsgálatban 93 magas vérnyomásos beteg (36% férfi, 64% nő) szerepelt. Az átlagéletkor 52,6±12 év volt, a magas vérnyomás átlagosan 7,5±6,1 éve állt fenn. A vizsgálat kezdetekor a rendelőben mért vérnyomás 149,2±13,8/91,4±81 Hgmm volt. A betegeket véletlenszerűen osztották két csoportba (1. csoport, n=51 és 2. csoport, n=36). Eredmények: Az amlodipin/lisinopril fix dózisú kombinációja -28,9±11,3/-16,0±8,7 Hgmm-rel (p<0,0001) tudta csökkenteni a vérnyomást. A 2. csoportban a rendelőben mért vérnyomás -22,9±17,9/-11,5±10,7 Hgmm-rel (p<0,0001) csökkent. Az 1. csoport betegei gyakrabban érték el a célvérnyomást, mint a 2. csoport tagjai (94,1% versus 72,2%, p=0,008). Egyik csoportban sem változott jelentősen a pulzusszám. Csak az 1. csoportban figyelték meg a microalbuminuria (urinalis albuminexkréció, UAE) csökkenését -13,8±24,4 mg/24 h-val (p<0,001). A 2. csoportban javult a betegek életminősége. Azonban az életminőség javulása jelentősebb volt az 1., mint a 2. csoportban (p=0,002). Következtetés: Az amlodipin/lisinopril fix dózisú kombinációja lehetőséget ad a célvérnyomás elérésére a hypertoniás betegek 94%-ában, vesevédő hatású és javítja a betegek életminőségét.

Hypertonia és Nephrologia

Az erythropoesisstimuláló kezelés főbb gyakorlati szempontjai renalis anaemiában

DEÁK György, HERSZÉNYI Eszter, AMBRUS Csaba, KISS István

A renalis anaemia az eritropoetin csökkent termelődése miatt alakul ki, előfordulása a veseelégtelenség előrehaladásával progresszíven növekszik. A renalis anaemia kezelése erythropoesisstimuláló anyagokkal (ESA) történik. Véletlen besorolásos klinikai vizsgálatok eredményei alapján bebizonyosodott, hogy ESA-kezeléssel nem szabad a hemoglobin (HGB) -szint normalizálására törekedni, mert ez a stratégia növelheti a cardiovascularis események és a halálozás esélyét. A 2012-ben publikált Kidney Disease: Improving Global Outcomes (KDIGO-) anaemia-irányelv szerint az ESA-kezelés elkezdése a 90-100 g/l közötti HGB-tartományban javasolt, és nem javasolt a 115 g/l-es szint túllépése. A HGB-szint ESA-kezeléssel történő normalizálására törekvő stratégia azért helytelen, mert az ESA-adag progresszív emelését vonja maga után olyan esetekben is, amikor csökkent ESA-válaszkészség áll fenn. A halálozási kockázat növekedése összefügg a magas ESA-adagokkal, valamint az ESA-rezisztenciát okozó állapotokkal, elsősorban az infekcióval, idült gyulladással, malnutrícióval, aluldializáltsággal, súlyos hyperparathyreosissal, vashiánnyal. A KDIGO anaemia-irányelv hangsúlyt helyez az ESA-rezisztencia kivizsgálására és kezelésére, az ESA-adagok korlátozására, és szükség esetén az ESA-adagolás lépcsőzetes változtatását javasolja a nagy amplitúdójú HGB-szint-ingadozás elkerülése érdekében.

Hypertonia és Nephrologia

A metabolikus szindróma „Magyarország Átfogó Egészségvédelmi Szűrőprogramja 2010-2020” 2010-2012. évi tevékenységének tükrében

KÉKES Ede, BARNA István, DAIKI Tenno, DANKOVICS Gergely, KISS István

A szűrőprogram keretében 2010-2012 között összesen 65 267 egyénnél 1 597 163 vizsgálatot végeztek, az életmód-tanácsadáson részt vettek száma pedig 132 964 fő volt. A lakosság egészségi állapotára vonatkozó kérdőíves válaszok száma a három év alatt 3 717 480 volt. Jelen közleményünkben a lakossági szűrésnek az anyagcsere-károsodások felderítésével foglalkozó legfontosabb eredményeit mutatjuk be. A metabolikus szindróma jelenlétét a visceralis obesitassal, a kóros vércukorértékkel és az emelkedett vérnyomásszinttel jellemezték. A szindróma alapos gyanúja a vizsgált populáció 33-38%-ában fordult elő. Minden csoportban, ahol pozitív kritériumot találtunk, az összes vizsgált paraméter (haskörfogat, vércukor, koleszterinszint, szisztolés vérnyomás, húgysavszint) szignifikánsan nagyobb átlagértéket mutatott, mint a negatív esetekben.

Lapszám összes cikke

Kapcsolódó anyagok

Lege Artis Medicinae

Időskori zavartság: mindennapos és általánosan elnézett szindróma

SZENDI István

A zavartság vagy delírium, a figyelmi és tudati vigilancia, valamint a megismerő mű­­kö­dé­sek agyi bántalom következtében hevenyen kialakuló és fluktuációra hajlamos zavara. Általában szisztémás kórfolyamatok hatására alakul ki másodlagosan a szindróma kifejlődéséért felelős neuralis mű­ködészavar. Nem pszichiátriai betegség­ről van szó: a primer mentális zavarok nem okoznak tudati vigilanciazavart. Az idős kor­osztályban meglehetősen gyakori, elő­fordulása hazánkban hozzávetőleg hetven­ötezer embert érinthet. Döbbenetes tény, hogy az esetek csaknem kétharmadát nem ismerik fel, aminek a markáns morbiditási és mortalitási kockázatnövekedés miatt tár­sa­dalmi szintű egészségügyi jelentősége van. Kezelése a gyakori multimorbiditás és polipragmázia miatt összetett ismereteket igénylő kihívás. A szisztematikus, nem gyógy­szeres megelőzési stratégiák alkalmazásának különösen nagy a jelentősége.

Ideggyógyászati Szemle

[Az intravénás immunglobulin-kezelés hatásai és a betegek jellemzői Guillain-Barré-szindrómában]

GUZEY ARAS Yesim, TANIK Osman, DOGAN GÜNGEN Belma, KOTAN Dilcan

[Célkitűzés - A vizsgálat célja a Guillain-Barré-szindrómában (GBS) szenvedő betegek diagnózis- és kezelésfüggő jellemzőinek meghatározása, továbbá a korai szakaszban alkalmazott intravénás immunglobulin (IVIg) -kezelés állapotalakulásra, mortalitásra és prognózisra gyakorolt hatásának értékelése. Betegek és módszerek - Klinikánkon 2000 januárja és 2014 januárja között diagnosztizált, GBS-ben szenvedő fel-nőttek adatainak retrospektív áttekintését végeztük el. Az IVIg-kezelésben részesülteket bevontuk a vizsgálatba, kizártuk viszont az egyéb neuropathiás betegségekben szenvedőket. A résztvevőket az IVIg-kezelés alkalmazásának időtartama alapján két csoportba soroltuk: az 1. csoport <7 napon át kapta, a 2. csoport hét vagy több napig. Az első csoport olyanokból állt, akik az IVIg-kezelést a tünetek jelentkezésétől számított hét napon belül kapták, míg a 2. csoport betegeinél a 7. napon vagy később kezdődött el a kezelés. A kórházi felvételkor, majd egy hónappal később ismét feljegyzett HFGS- (Hughes Functional Grading Scale) pontszám alapján értékeltük az állapotalakulást és a prognózist, a demográfiai és a laboratóriumi jellemzők figyelembevételével. Eredmények - Összesen 49 GBS-beteget vontunk be (31 fő az 1. csoportban, 18 fő a 2. csoportban). A GBS demielinizáló formáját 22 betegnél (44,8%) állapítottuk meg. A két csoport között nem volt különbség az intenzív ellátás (p=0,288), a rehabilitációs kezelés iránti igény (p=0,762) és a progresszió (p=0,693) között, haláleset csak az 1. csoportban történt két fő esetében. A felvételkor a HFGS-pontszám összes betegre vonatkozó átlagértéke 3,27±0,974 volt, egy hónap elteltével pedig 2,53±1,226. A csoportok között nem mutatkozott különbség a HFGS-pontszám átlagában sem a felvételkor, sem 1 hónap elteltével. Mindkét csoportban szignifikáns mértékű javulást észleltünk a kezdeti (felvételkor rögzített) és az 1 hónappal későbbi HFGS-pontszám között. Következtetés - Vizsgálatunkban a GBS demielinizáló formája gyakoribb volt az axonális formánál. A GBS-ben szenvedőknek standard kezelésként 2 g/kg összdózisban, öt napon át adott IVIg-kezelés szignifikáns mértékben javította az állapot alakulását mindkét formában, és mindkét (korai és késői kezdetű) alkalmazási mód esetén. A kezelés korai megkezdése nem eredményezett különbséget az intenzív kezelési és a rehabilitációs igények tekintetében.]

Hypertonia és Nephrologia

Erythropoiesisstimuláló hatóanyagok és az oxidatív stressz kapcsolata hemodializált betegekben

MONOSTORI Péter, S. VARGA Ilona, KISS József Zoltán, KISS István, HASZON Ibolya, PAPP Ferenc, SÜMEGI Viktória, BERECZKI Csaba, NÉMETH Ilona, TÚRI Sándor

A krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek cardiovascularis rizikójának emelkedésében jelentős szerepet játszik az oxidatív stressz (több más kockázati tényezőn túl). Az oxidatív stressz mértéke a vesefunkció romlásával együtt növekszik, a hemodialíziskezelések pedig ismétlődő oxidatív hatást jelenthetnek. Az erythropoesisstimuláló ágensek (ESA) a haematopoesisre, és ezen keresztül indirekt módon a vasháztartásra és az antioxidánsokra kifejtett hatásuk révén befolyásolhatják az oxidatív markerek szintjét. Cikkünkben áttekintjük az ESA-készítmények hemodializált betegekben történő alkalmazásával kapcsolatos ismereteket az oxidatív stresszre gyakorolt hatások fényében. Korábbi és újabb kutatási eredmények alapján foglalkozunk az ESA-kezelés jellemzői (az ESA típusa és adagolási rendje, a terápia időtartama, a kezelés megszakítása) és az oxidatív stressz összefüggésével.

Hypertonia és Nephrologia

Az angiotenzin-konvertáz enzim (ACE) -gén inszerció/deléció (I/D) polimorfizmusának hatása hemodializált betegek túlélésére

KISS István, SZEGEDI János, KULCSÁR Imre, AMBRUS Csaba, KERKOVITS Lóránt, TISLÉR András, KISS József Zoltán

Bevezetés: Az ACE-gén I/D polimorfizmus és a cardiovascula ris mortalitás közötti kapcsolat vizsgálata ellentmondó eredményeket adott. He mo dia - lizált, krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegekben az emelkedett angiotenzinkonvertálóenzim- szinttel együtt járó DD polimorfizmus mutatott összefüggést a halálozással, elsősorban diabeteses betegekben. A rövid távú (három év) túlélési adatok elemzésével magunk is igazoltuk ezt az összefüggést. Feltételeztük, hogy a hosszú távú megfigyelés során (10 év) megerősíthetők addigi eredményeink és igazolódik az ACE-gén I/D polimorfizmus jelentősége krónikus veseelégtelenségben. Módszer: Beavatkozással nem járó, prospektív, multicentrikus vizsgálatunkban 746 beteget vizsgáltunk, akiknél a klinikai adatok összegyűjtése mellett egyszeri vérmintából az ACE-gén I/D polimorfizmus került meghatározásra (single nucleotide polimorfizmus, SNP). A mortalitás vizsgálatakor három genotípuscsoportot (I/I, I/D és D/D) hoztunk létre, és az adatokat többváltozós Cox proportional hazard modellben elemeztük. Eredmények: A betegek átlagéletkora 54,9 év volt és a nők aránya 46,8% volt. A diabetes mellitus gyakorisága 19,3% volt. ACE-gátló kezelésben a betegek 47,9%-a részesült. A vizsgálat megkezdését megelőzően a vérvétel előtti medián dialízis-időtartam 23,8 hónap (IQR 11,2-47,1). Az ACE-gén-genotípusok gyakoriságai eltérőek voltak egymástól [I/D (42,6%), a D/D (37,7%) és az I/I (19,7%)]. A betegek tízéves követése során a medián követési időtartam 29,8 hónap (IQR 12,6-63,4) volt. A D/D genotípusúak rövidebb túlélést mutattak (I/I vs. D/D: log-rank test: p=0,04) az ACEgátló kezelésben nem részesülő betegek között. A többváltozós Cox regressziós modellekben a D/D genotípus (összehasonlítva az I/I genotípussal) a mortalitás szignifikáns meghatározójaként csak az ACE-gátló kezelésben nem részesülő betegek között jelentkezett (HR 0,67, 95% CI 0,46-0,97, p=0,03). Következtetés: Vizsgálatunk eredménye alapján az ACE-gén I/D polimorfizmus ön - ma gában nem befolyásolja a hemodializált betegek halálozását, de felvethető, hogy deléció/deléció (D/D) genotípusú hemodializált betegek túlélését az ACE-gátló ke - zelés kedvezően befolyásolhatja.

Ideggyógyászati Szemle

[A kockázati tényezők és a prognózis közötti kapcsolat elemzése intracerebralis vérzést követően]

SONGUL Senadim, MURAT Cabalar, VILDAN Yayla, ANIL Bulut

[Célkitűzés - A betegeket az alábbiak szerint értékeltük: kockázati tényezők, a haematoma mérete és lokalizációja, a spontán intracerebralis haematoma (ICH) hatása a mortalitásra, a morbiditásra és a post-stroke depresszióra. Betegek és módszerek - A vizsgálat 216, ICH-t szenvedett beteg demográfiai adatait, kockázati tényezőit és neurológiai vizsgálati eredményeit elemezte. A haematoma diagnózisát, méretét, lokalizációját és kamrai kiterjedését CT-vizsgálattal határoztuk meg. Az első 30-on belüli mortalitási arányt az ICH-pontszám és az ICH súlyossági skála alapján értékeltük. A módosított Rankin-skálát (mRS) alkalmaztuk minden betegnél a függőségi állapot és a funkcionális javulás meghatározásához, a pszichoszociális állapot megítéléséhez pedig a Hamilton-féle Depresszió Skálát. Eredmények - A betegek átlagos életkora 65,3±14,5 év volt. Az ICH leggyakrabban az alábbi lokalizációkban volt jelen: lobaris (28,3%), thalamicus (26,4%), basalis ganglionbeli (24,0%), kisagyi (13,9%), agytörzsi (7,4%). A haematomák átlagos volumene 15,8±23,8 cm3 volt, a haematoma a betegek 34,4%-ánál terjedt ki a kamrára. Középvonali struktúrák eltolódása a betegek 28,7%-ánál, haematoma körüli oedema pedig, mint a leggyakrabban előforduló szövődmény, 27,8%-uknál. A hat hónapos követési időszak alatt a betegek 57,9%-a esetében bizonyult kedvezőtlennek a prognózis (mRS≥3), kedvező prognózist (mRS<3) pedig 42,1%-nál észleltünk. Az első 30 napra vonatkozó mortalitási arány szignifikánsan magasabb volt a felvételkor kis GCS (Glasgow Coma Scale) -pontszámú betegek esetében, továbbá nagy haematomavolumen és kamrai kiterjedés esetén (p=0,0001). A kedvezőtlen prognózisú csoportban a közepes erősségű depresszió szignifikánsan gyakrabban fordult elő (39,13%), mint a kedvező prognózisúak csoportjában (p=0,0001). Következtetés - Intracerebralis haematoma esetén a prognózist és a mortalitást befolyásolni képes faktorok meghatározása és értékelése döntő fontosságú a hatékonyabb betegellátás és a jobb életminőség eléréséhez.]