A csontátépülés élethosszig tartó folyamat, amelyben az osteoclastok és az osteoblastok kiegyensúlyozott működése központi szerepet játszik. Egyes állapotokban, mint a menopauza utáni hirtelen hormonális változás során is, ennek az egyensúlynak a felborulása kórosan fokozott csontvesztéshez vezet. Ilyen állapotokban fokozott csontvesztés, és ennek talaján létrejövő fokozott csonttörési kockázat alakul ki. A csontfelszívódást elsősorban a tumornekrózis-faktor család egyik tagja, a nukleáris faktor κBreceptor aktivátorának ligandja szabályozza, amelynek kulcsszerepe van az osteoclastok érésében, működésében és túlélésében. A nukleáris faktor κB-receptor aktivátorának ligandja katabolikus hatásait egy, a tumornekrózis-faktor családba tartozó másik molekula, az oszteoprotegerin gátolja, amely a ligandhoz kötődve megakadályozza annak interakcióját receptorával, a nukleáris faktor κB-receptor aktivátorával. Az osteoclastaktivitás legalább részben a ligand és az oszteoprotegerin relatív egyensúlyától függ. Számos állatmodellben kimutatták, hogy a ligand gátlása jelentősen csökkenti a csontfelszívódást, és fokozza a corticalis és trabecularis csont mennyiségét, sűrűségét és teherbírását, anélkül, hogy jelentős hatást gyakorolna más szervrendszerekre. Ezek alapján a nukleáris faktor κB-receptor-aktivátor ligandjának gátlása ígéretes terápia a fokozott csontvesztéssel járó állapotok kezelésében. A denosumabbal folytatott, III. fázisú klinikai vizsgálatokban a denosumabkezelés szignifikánsan emelte a csontváz különböző helyein mért csontásványianyag-sűrűséget, és szignifikánsan csökkentette a csontanyagcsere markereinek szintjét a placebo-, illetve az alendronátkezeléssel szemben, és placebóval szemben szignifikánsan csökkentette az új csigolyatörések, csípőtáji törések és nonvertebralis törések előfordulását. Ezek alapján a denosumabkezelés új, forradalmi megoldást kínál a posztmenopauzális osteoporosis kezelésére.

A postmenopausalis osteoporosis a fejlett országok lakosságának 7-10%-át érinti. Az utóbbi évtizedben számos új terápiás lehetőség került elérhető közelségbe. Ezek között napjainkban a biszfoszfonátok jelentik a csontritkulás kezelésének fő irányvonalát, az ibandronát ebbe a csoportba tartozó, korszerű aminobiszfoszfonátkészítmény. Ezek a gyógyszerek a mevalonsavanyagcsere útvonalon a fehérjepreniláció gátlásán keresztül fejtik ki hatásukat. Több klinikai tanulmány is bizonyítja, hogy az osteoporoticus csonttörések kockázatát szignifikánsan csökkenti az ibandronátterápia. A készítmény mind havi egyszeri per os, mind háromhavonta egyszeri intravénás adagolási módon alkalmazható, ez utóbbi jelentősen javítja a beteg compliance-ét és ezzel a töréscsökkentő hatást, illetve a költséghatékonyságot.

A nyugat- és kelet-európai országok stroke halandósága közötti szakadék a társadalmi-gazdasági különbségeket tükrözi. Felvetődik a kérdés, hogy az életszínvonalbeli különbségek kisebb régiók szintjén is megnyilvánulnak-e a stroke jelleg­ze­tes­ségeiben. Összefoglalónkban a főváros egyik legszegé­nyebb (VIII.) és leggazdagabb (XII.) kerülete stroke-betegeinek összehasonlítását mutatjuk be életkori megoszlás, stroke-incidencia, esethalálozás és mortalitás szempontjából. Két összehasonlító epidemiológiai vizsgálatunk eredményeit összegezzük, melyek ugyanabban a két kerületben az akut cerebro­vascularis betegséget elszenvedett lakosságot vizsgálták. A „Budapest 8–12 Projekt” igazolta, hogy a szegényebb VIII. kerületben a stroke fiatalabb életkorban jelentkezik, valamint magasabb a dohányzás, az alkohol­abú­zus és a kezeletlen hypertonia prevalenciája. A „Hat Év Két Kerületben” tanulmányba bevont 4779 beteg a 10 éves utánkövetéssel egy­értel­műen igazolja, hogy a stroke fiata­labb korban következik be, magasabb incidenciával, eset­ha­lálozással és mortali­tással jár a kedvezőtlen szocio­öko­nó­miai adottságokkal rendelkező VIII. kerületben. A fiatalabb korcso­portokon belül magasabb a halálozás és a társbetegségek prevalenciája a VIII. kerületben a XII. kerülethez képest. A rizikófaktorok magasabb prevalenciája és a fiatalabb korcsoport magasabb halálozása a kedve­zőtlenebb szocioökonómiai adottságú VIII. kerület lakossá­gának jelentősebb sérülékenységére utal. A hiányzó láncszem a szegénység és a stroke között az életmódi rizikó­tényezők és az elsődleges prevencióhoz való adherencia hiánya lehet. A népegészségügyi stroke-prevenciós prog­ramoknak a kedvezőtlen szocioökonómiai környezetben élő fiatalabb korosztályra kellene fókuszálniuk.