Klinikai Onkológia - 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Előszó

A szerkesztők

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Hírek a világból

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

A méhtestrák korszerű kezelése

SIPOS Norbert

A méhtestrák a leggyakoribb nőgyógyászati rosszindulatú daganat a fejlett országokban. A legutóbbi években is tetten érhető incidencianövekedés hátterében többek között a civilizációs betegségként jelentkező elhízás áll. Etiológiájuk alapján a méhtestrákok heterogén csoportot alkotnak, ezért nem meglepő, hogy a hatékony terápiának is egyre inkább személyre szabottnak kell lennie. A méhtestrák elsődleges kezelése műtéti. A javasolt műtéti eljárás a teljes méh és a függelékek eltávolítása. A legfrissebb nemzetközi ajánlások, leszámítva az I/A. stádiumú, jól vagy közepesen differenciált, endometrioid típusú, 2 centiméternél nem nagyobb daganatokat, a kismedencei és paraaorticus lymphadenectomia elvégzését támogatják. Az adjuváns kezelés módját illetően, különösen az előrehaladt stádiumú esetekben, még mindig nem született teljes konszenzus. A posztoperatív sugárkezelés, kemoterápia, illetve a két modalitás különböző típusú kombinációjának hatékonyságát számos, jelenleg is folyó tanulmány vizsgálja. A kiújult méhtestrák nagyon rossz prognózisú, ebben az esetben szisztémás kezelés, leginkább kemoterápia jön szóba. A célzott gyógyszeres kezeléssel (angiogenezis-gátlás, mTOR-gátlás, hormonterápia) kapcsolatos vizsgálatok az utóbbi években biztató eredményeket szolgáltattak. A méhtestrákok 80%-a korai stádiumban felismerhető, eredményesen kezelhető betegség. Azonban az esetek kisebb hányadában a rossz kórjóslatú, recidív daganat terápiája komoly kihívást jelent a klinikus számára. Összefoglaló közleményünkben az utóbbi évek fontos eredményeit vesszük sorra, melyek a rossz prognózisú méhtestrákok kezelésében is áttörést hozhatnak a közeljövőben.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Az elhízás és a daganatok

VALTINYI Dorottya

Az elhízás (obesitas) szerepe a daganatok kialakulásában régóta ismert. Napjainkban szinte robbanásszerűen terjed, elsősorban a jobb gazdasági körülmények között élőknél, de a fiatalok között is. Az elhízás növekedésével fokozódik a daganatok előfordulásának rizikója szinte minden daganattípusnál. Az elhízott betegeknél fellépő daganatok prognózisa rossz, ezért a korai felismerés, beleértve a szűrővizsgálatokat is, ebben a populációban különösen fontos. Ennek ellenére, éppen az érintettek részvétele a szűrésben, elsősorban a nőknél, igen alacsony. A diagnosztikában és a terápiában az elhízás miatt egyedi szempontokat is figyelembe kell venni, amelyek hátterében főleg a zsír tömege, elhelyezkedése, összetétele és az ezzel öszszefüggő farmakokinetikai változások jelentkeznek. A problémákat fokozzák az elhízással gyakran társuló, önmagukban is súlyos betegségek. Ez az összefoglaló az elhízás és a daganatok sokrétű kapcsolatát mutatja be, főleg a mindennapi onkológia szemüvegén át.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Újdonságok a hodgkin-lymphoma ellátásában

ILLÉS Árpád, MOLNÁR Zsuzsa, MILTÉNYI Zsófia

A Hodgkin-lymphoma a nyirokrendszer rosszindulatú, csaknem kizárólag klonális B-lymphocyta eredetű megbetegedése, az összes lymphoma 12-18%-a, mely típusos morfológiai, klinikai és kezelési jellemzőkkel rendelkezik, ezek különböztetik meg a többi lymphomától. Napjainkban a rizikó- és válaszadaptált kezelési módszerek alkalmazásával a betegek 80-90%-a meggyógyul, de a relabáló, vagy refakter betegek kezelése változatlanul nagy kihívást jelent. A diagnosztikai és kezelési lehetőség utóbbi években bekövetkezett fejlődésének köszönhetően a gyógyulási eredmények további javulása várható, melyhez nélkülözhetetlen (jelentősen hozzájárulhat) az egységes szakmai ajánlás alkalmazása. Jelen közlemény tartalmazza az új WHO 2016-os szövettani beosztást, a diagnózisban szerepet játszó vizsgálatokat, kiemelve a 18FDG-PET/CT szerepét, az ezen alapuló stádiumbeosztásban használt Lugano-klasszifi kációt, az alkalmazandó első vonalbeli és szükség szerint ismételt kezelési lehetőségeket, kitérve az elérhetővé vált immunterápiákra, így a brentuximab vedotin és a PD1-gátlók szerepére a kezelésben, és a haemopoeticus őssejt-transzplantáció szerepére is.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Az ultramélyen elhelyezkedő végbélrák sebészi kezelése

METZGER Péter

A rectumsebészet technikai fejlődésével párhuzamosan a kemo- és sugárterápia együttes alkalmazásával az interdiszciplináris tumorkezelés nagymértékben javította a sebészi eredményeket, és ezzel egyidejűleg a betegek életkilátásait és életminőségét. Az igen mélyen, 2-3 centiméter távolságban a linea dentata vonalától elhelyezkedő malignus tumorok kezelése a rectumsebészet egyik legnehezebb területe. A laparoszkópos sebészi technika megjelenése előtt a kismedence mélyén a hagyományos sebészi technikával szinte lehetetlen volt a tumoros végbél megmentése. A sebészeti technika fejlődése során azonban az ultramély reszekció is kivitelezhetővé vált, mely a linea dentata vonaláig terjedő tumorok radikális eltávolítását is lehetővé tette. A laparoszkópos sebészi technika robbanásszerű előretörése és az onkológiai kezelések együttes hatása eredményeként a mély rectumtumorok sebészi interdiszciplináris terápiája széles körben elterjedt. Az ultramélyen, a linea dentatától 0,5-1,0 centiméter távolságban elhelyezkedő tumorok esetében, a neoadjuváns kezelést követően lehetségessé vált a végbél záróizmának megtartása. Ez az új technika lehetővé tette, hogy a beteg székletkontinenciaképessége megtartható maradjon. A neoadjuváns onkológiai kezelés tovább javította a betegek kilátásait, melynek eredményei már mérhetők.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Biomarker - ma és holnap

KOPPER László

A biomarkerek (onkológiában tumormarkerek) olyan mérhető jelzőanyagok, amelyek meghatározott csoportok pontos, reprodukálható és objektív elkülönítésére alkalmasak. A biomarkereket a legkülönbözőbb célokra használják, pl. túlélés becslése (prognosztikai markerek), terápiás válasz előre jelzése (prediktív markerek), betegség kimenetelének követése (monitorozó markerek), tumortípus azonosítása (diagnosztikai markerek). Az onkológiában a biomarkerek legfontosabb feladata az, hogy adott betegnél jelezze a várható terápiás választ, a legkedvezőbb toxicitással (azaz segítsen kiválasztani adott tumorral szembeni legoptimálisabb kezelést). A biomarkerek alkalmazásának legnagyobb problémája a tumorok heterogenitása, a tumorsejtek geno- és fenotípusának állandó változása, ami magyarázza a részleges szenzitivitást és specificitást. A jelenleginél nagyobb gondot kell fordítani a standardizálásra és a validálásra. Valószínű, hogy nemsokára előnybe kerülnek a biomarker-panelek, és a markerekre alapozott, szelektált betegeken végzett klinikai vizsgálatok.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

Onkológiai kezelések okozta perifériás neuropathia

DEMETER Gyula

A neuropathiás fájdalom az idegrendszer károsodása vagy működészavara következtében jön létre. Pontos patomechanizmusa nem ismert. A klinikai kép igen jellegzetes, ennek ellenére a súlyosság megítélése sok esetben szubjektív, pontatlan. A diagnózishoz validált mérési eredmények kellenek, melyhez standardizált vizsgálati módszerekre van szükség. A hagyományos kemoterápiák indukálta perifériás neuropathia (CIPN) a daganatos betegekben széles körben ismert. Az újabb kezelések - molekuláris válaszmódosítók, immunterápiák - okozta mellékhatásokról való ismeretek kevésbé elterjedtek. Az alábbiak a daganatellenes kezelés okozta perifériás neuropathiát tekintik át röviden az új terápiákat is érintve. A perifériás neuropathia kezelése jelenleg tüneti. A neurotoxicitás korai felismerése azért fontos, mert a terápia leállítása vagy dózismódosítás révén megelőzhető a további súlyos idegrendszeri károsodás. A megelőzésben vagy kezelésben további alapkutatási eredményekre van szükség.

HUN 2016;3(03)

Klinikai Onkológia

2016. SZEPTEMBER 15.

A kommunikáció aktuális helye és szerepe a hazai onkológiában

MUSZBEK Katalin, GAAL Ilona

Az orvos-beteg kapcsolatok patriarchális modelljétől a közös döntéshozatalig vezető út kommunikációs kihívás elé állítja mind az orvosokat, mind a betegeket. Az onkológiai betegségek területén ráadásul a kommunikáció jelentősége kiemelkedő, az orvosok, ápolók megnyilvánulásának szuggesztív ereje kiváltképp nagy. E kiemelkedő felelősség miatt rendkívül fontos, hogy a klinikai dolgozók a gyakorlatban fejlesszék magukat. A Magyar Hospice Alapítvány közel két éve indított Orvos-Beteg Kapcsolat programjának egyik fontos eredménye, hogy két klinikai centrum, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház, valamint a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktatókórház onkológiai centrumai mondták ki a kommunikáció napi praxisban betöltött fontosságát, és tettek vállalást önfejlesztésre. A sikeres együttműködés nemcsak az orvosokon, ápolókon múlik, hanem a betegeken és hozzátartozóikon is. Számukra is tanulási folyamat a szükséges információk megszerzése, illetve annak megtalálása, hogy milyen mélységben igényelnek információkat és vállalnak döntést saját életüket illetőleg. Az a beteg, aki épp annyira tartja kézben az egészségügyi szakemberekhez fűződő viszonyait, amennyire erre igénye van, kevésbé szorong, mint aki úgy érzi, hogy csak sodródik. Ez pedig az orvosoknak, ápolóknak is sikerélményt jelent.

HUN 2016;3(03)