Az SZVT Kutatási és Fejlesztési Központ székházában került sor arra az interaktív konferenciára, melynek témája Gyulai Iván dr. „Fenntartható fejlődés” tanulmányának három fejezete volt. Az egyes fejezetekhez korreferátumok hangzottak el Gyulai Iván rövid ismertetőit követően, majd a hallgatóság oszthatta meg észrevételeit, vagy kérdezhetett az előadóktól. Környezetpolitika és fenntarthatóság A tanulmány „Környezetpolitika és fenntarthatóság” fejezetének egyik fő kérdése, hogy a környezetpolitika folyamatos fejlődése ellenére miért romlik a környezet állapota. A szerző szerint ennek okai ontológiai szinten keresendők. A környezetet elemeire bontottuk, melyek között rendkívül gyakori az átterhelés. A komplex megközelítés hiánya miatt a környezetvédelem maga is szektorokra esett szét, holott a környezet három tényezője – az erőforrás, a tér és a szennyezés – sem választható el egymástól. További problémát jelent, hogy a környezetvédelem jelenleg csak a jelentős hatások felszámolására koncentrál, míg a (jelenleg) jelentékteleneknek tartott kérdésekkel nem foglalkozik. Gyulai Iván szerint a gazdasági növekedés abszolút értelemben sosem választható el a környezet terhelésétől, legfeljebb a terhelés időben máskor, vagy térben másutt jelenik meg. A korreferátumot Farkas Hilda, a KSZGYSZ ügyvezető igazgatója tartotta a téma gyakorlati kérdéseire fókuszálva. Álláspontja szerint a környezetpolitikában 2000 környékén szemléleti váltás történt. Míg korábban valóban a környezeti elemek állapotának javítása állt a középpontban, addig ezt követően megindult a környezeti elvek, szempontok beépítése az ágazatok gyakorlatába (ökocímkék, emisszió-kereskedelem, zöld adók, igénybevételi járulék, életciklus-elemzés, környezeti nevelés, környezeti hatásvizsgálat stb.). Ugyanígy figyelhető meg az átterhelések csökkenése is. A környezetpolitikának egyre több gyakorlati eredménye tapasztalható, több sikeres nemzetközi megállapodás született (pl. Montreáli Jegyzőkönyv, Aarhusi Egyezmény). Természetesen sikertelen egyezmények is vannak, ahol az országcsoportok gazdasági érdekei hátráltatják megállapodás születését (pl. a Riói Éghajlatváltozási Egyezmény részes felek konferenciáján az előrelépést akadályozta, hogy Kína az újabb megállapodást technológia transzferhez kötötte, melybe a fejlett országok nem mentek bele). Elismerte, hogy a környezeti szempontok integrálásához valóban szükséges a tudatosság fejlesztése, azt azonban már kétségbe vonta, hogy a környezetpolitikának egyedüliként kell-e más ágazatokat befolyásolnia. A környezetvédelem napjainkra – a Stern jelentés megállapítása szerint – egyre inkább gazdasági szükségszerűséggé vált, s ezen a téren komoly változások zajlanak (pl. az integrált termékpolitika, vagy akár az önkéntes minőségbiztosítási rendszerek terén). A szennyező fizet elv egyre jobban beépült a mindennapok gazdasági kérdéseibe, bár kérdéses, hogy a bevételeket valóban környezeti célokra forgatják-e vissza. Álláspontja szerint a csővégi szemléletből a megelőzés felé tett előrelépéshez szükséges az ipar szerepvállalása, ehhez a környezetpolitika tudása önmagában kevés. Nem ért egyet azzal, hogy a környezetvédelmi ipar önfenntartó érdeke lenne más ágazatok pazarlásának fenntartása. Véleménye szerint az ágazat megpróbálja az ipari ciklusokból hiányzó lebontó ágat pótolni, az anyagciklust zárni, valamint a ciklus forgását lassítani. A problémákat említve elmondta, hogy a kormányzati munkában háttérbe szorult a környezetvédelem, a témakört jelenleg több tárca felügyeli, csökkennek a források és elmaradások tapasztalhatók a jogalkotásban. Álláspontja szerint alapvetően a környezet védelmére irányuló valódi szándék hiányzik. A hozzászólások keretében elhangzott, hogy az anyagciklusok mellett az energia kérdésével, illetve a jelenlegi gazdaság alapját jelentő növekedéssel, mint problémával is szükséges volna foglalkozni. Ennek hiányában csak részeredményekre számíthatunk. Konfliktus áll fenn abban, hogy bár egyre tisztább módon állítjuk elő a szükséges termékeket, azonban a környezeti hasznot felemészti, hogy ezekből viszont egyre többet. Fontos felvetés volt, hogy az adott szennyezések típusai kapcsán meg tudjuk-e határozni azt a kibocsátás mértéket, ami a még fenntartható állapothoz tartozik. Ez megmutatná, hogy jelenlegi szintünk milyen mértékben (akár több száz százalékkal! – pl. hazánk egy főre jutó CO2 kibocsátása jelenleg 6,7 tonna, szemben a fenntartható 2 t/ fővel) meghaladja a fenntartható mértéket. Ennek érzékeltetése következtében könnyebb lenne a fájdalmas döntések meghozatala és elfogadtatása (növekedés visszafogása, igények leszorítása stb.). A növekedés nagyhatalmi politikai kérdés is egyben, a világban minden ország növekedni akar. Ezen a területen erkölcsi, etikai érvekkel lehet csak eredményt, hatást elérni, de csak akkor, ha politikai szinten is megszületik az egyetértés úgy globális, mint helyi szinten. A valódi növekedés egyébként már a fejlett országokban nemigen figyelhető meg, illetve a mérésére használt GDP nem megfelelő mutató. A fejlett országok növekedésének megtorpanása előbb-utóbb visszaveti a még dinamikusan fejlődő BRIC országokat is. Gyulai Iván a fejezetet lezáró viszontválaszában elmondta, hogy nem támadni, hanem védeni igyekszik az ipart, hiszen a társadalom az, mely végső soron rossz megrendeléseket ad. Ennek ellenére igaz, hogy bár a környezeti teljesítménymutatók javultak, ez valójában csak a gazdasági szükségszerűség miatt vállalt költségcsökkentésnek, hatékonyság javulásnak köszönhető. A hatékonyság kapcsán fontos különbséget tenni a kevesebb szennyezést eredményező ökohatékonyság és a munkanélküliséget növelő munkahatékonyság között. A munkahatékonyság egyik mozgatórugója az innováció. A hatékonyság kapcsán fontos még az a paradoxon, hogy az ebből eredő megtakarítás növeli a profitot, mely újabb befektetést keres és végső soron növekedést eredményez. Ennek igazságosabbá tétele érdekében viszont az elosztást kellene megváltoztatni. A helyzet javításához megoldást jelenthet, ha az input oldalt befolyásoljuk, azaz rögzítjük az abszolút bevihető energia inputot és ennek keretében engedélyezzük az innovációt. Ezen esetben a kiterhelés megszüntetését globális szinten a rendszerszintű szabályozás érheti el. A természetben az ökológiai folyamatok egymást limitálják, hogy fennmaradjon az egyensúly. Egyes ciklusok lassabbak, mások gyorsabbak – a lassúbb limitálja a gyorsabbat. Az ember ezeket az egymást limitáló folyamatokat borította fel saját kénye-kedvére. A limitek megsértése viszont a szerkezet felborulásával jár. Mégsem vizsgáljuk meg, hogy mennyi anyagot és energiát mozgathatnánk meg büntetlenül. Energia és fenntartható fejlődés Az „Energia és fenntartható fejlődés” fejezet kapcsán a szerző különbséget tesz biológiai és társadalmi energiaigény között. Míg előbbi 3 dl/nap/fő étolaj egyenérték, addig a másik 12 mrd tonna kőolajegyenérték/év. Jelenleg 80 millió hordó/nap a világ kőolajfelhasználása. Technológiánk fejlődése annyira túlspecializálódottá tett, hogy környezeti alkalmazkodásunk, fajunk fennmaradása veszélybe került. A struktúráink foglyai lettünk. Ezek lebontása viszont szintén energiát igényel. Energiaigényünk kiszolgáltatottá tesz. Egy ember naponta 1 kwh energiát képes megtermelni, jelenleg viszont hazánkban 82,5 kwh a napi energiaigény fejenként (Indiában 11, Kanadában 350). Az energiafelhasználás egy részét a népesség gyarapodása generálja (30%), nagyobb részét azonban a fogyasztási igény növekedése (70%). A Föld lakosságának nagyságát befolyásolta, hogy milyen energiát vett igénybe. A biomassza 1 mrd főben, a szén 3 mrd főben stabilizálta a lakosságszámot. A kőolaj és földgáz korszaka népességrobbanást idézett elő. Közben a környezeti problémák sokasodnak, de vajon honnan vesszük majd az energiát megoldásukhoz? Most a biomassza felhasználására terelődött a figyelem, ennek kivétele azonban a rendszerből kész „öngyilkosság”, mivel a táplálékhálózatban az alapok csökkenését eredményezi, tehát saját életünk alapjait égetjük el. Kiútként a technológia oldaláról kínálkozik az energiatakarékosság, a hatékonyság és a helyettesíthetőség, míg az erkölcsi oldalon a „miért?” és a „mennyi az elég?” kérdések feltevése nem várathat magára. Dzubay László, az MGYOSZ környezetvédelmi igazgatója korreferátumában az energia-környezet-ember kapcsolatot elemezte. Az energia a biológiai igények kielégítésén túl a teljesítmények fokozását segítette elő. Jelen kor energiaigénye valóban fenntarthatatlan, növekedési kényszerünk azonban, mely az ipari forradalommal vette kezdetét, a népesség fejlődését és az önmegvalósítás kibontakozását hozta magával. Vajon hogyan lehet szabályokat alkotni a lemondás elérésére? A szakirodalomban komoly vita folyik arról, hogy elértük-e már az olajcsúcsot, de ennek ellenére fel kell készülni a továbbiakra. Az életszínvonaltól való megfosztás azonban elfogadhatatlan célkitűzés, tehát a reformok nem járhatnak a fejlettek életszínvonalának csökkenésével és a fejlődők felzárkózási esélyeinek romlásával. Valójában az ember eredendően önző és jó kérdés, hogy miként lehet önzetlenségre bírni. Milyen energiaforrást találunk a jövőre? A hozzászólók részéről elhangzott, hogy az emberiség a zöldfelületek megváltoztatásával, illetve a mezőgazdaság és állattenyésztés révén is befolyásolta az energiaciklusokat. Az olajcsúcs minden bizonytalansága ellenére tény, hogy az olaj korlátos erőforrás és kitermelésének energiaigénye egyre többet von el a kitermelt mennyiségből (az USA-ban régen ez az arány 1/100 volt, ma 1/10, Szaúd-Arábiában 1/20), ami rávilágít arra, hogy a kitermelt energia folyamatosan csökken. A növekedés energiaigénye kapcsán elgondolkodtató Tom Murphy fizikus ( https://physics.ucsd.edu/do-the-math/2012/04/economist-meets-physicist/ ) számítása, mely szerint ha lesz is megfelelő energiaforrásunk, a felhasznált energia révén felszabaduló hő következtében 2-300 év múlva felforr az óceán. Ezt a limitet nem ártana figyelembe venni! Az életszínvonaltól való megfosztás kapcsán hangzott el megjegyzésként, hogy a termodinamika esetén a kijelentés értelmezhetetlen, egyebekben pedig gazdasági szükségszerűség esetén sem állja meg a helyét (gondoljunk csak Ciprusra, Görögországra stb.). Emellett az életszínvonalnak nem pusztán anyagi része van, hanem környezeti is – ami viszont jelenleg romlik, ha a gazdasági esetleg még nem is. A korreferátor részéről elhangzott, hogy az ipar, csak a társadalom által gerjesztett igényeket igyekszik kiszolgálni (Vajon miért is kellenek a reklámok?) Az igény kapcsán elhangzott a felvetés, hogy vajon kiéről van szó: a társadaloméról, a fogyasztóéról, vagy a termelőéről? A kapitalizmusban szabad piac van és a pénz hatalma, tehát valójában igénye csak a termelőnek van. A nyereség maximalizálása érvényesül, a fogyasztó érdekei nem. Nem azt kapjuk, amit szeretnénk. Valós vágyunk, hogy unokáink is boldogan éljenek, de ezt az igényt a nyereségmaximalizálás vágya felülírja. A társadalom szó eredeti jelentése társak összessége, de ma nem társak, hanem verseny van. Minden eltorzult és egyre nehezebbé válnak a dolgok: génmanipuláció, klímaváltozás, multirezisztens baktériumok, adalékanyagok az élelmiszerekben stb. A kiút addig nem várható, míg a társadalom érték nélküli marad. Emellett nem környezetvédelemben kell már gondolkodni, hanem embervédelemben – rendszerben kell gondolkodni. Vida Gábor professzor olvasnivalóként ajánlotta Eisenstein: Sacred economics művét (https://sacred-economics.com/read-online/sacred-economics-hungarian/ ), mely szerint az ember nem csupán racionális önérdek érvényesítő, hanem társas lény és önzetlen is tud lenni. Gyakorlati megvalósulásaként példaként Mandragon (https://en.wikipedia.org/wiki/Mondragon_Corporation ) hozható fel baszkföldön. Agrárgazdaság és fenntarthatóság Az „Agrárgazdaság és fenntarthatóság” fejezetről szólva a szerző elmondta, hogy a mezőgazdaság diadalútja csupán a bevont plusz energia miatt vált lehetővé (Daniel Quinn – B története erről szól https://hu.wikipedia.org/wiki/B_t%C3%B6rt%C3%A9nete ), azonban a mezőgazdaság ennek során természeti erőforrásait felélte. A legtermékenyebb területeken 90%-os a művelés. A talaj felhasználása is elérte a talajcsúcsot, s ez nem helyettesíthető. Jelenleg a talaj pusztulása gyorsabb, mint megújulása. Emellett kivesszük belőle a vizet, kémiai anyagokkal szennyezzük, rezisztenssé válnak a gyomnövények. Itt is a hatékonyságnövekedés diktál. A helyi piac tönkrement, az agrobiznisz közpénzekből erősödik. A termőföld egyre szűkösebb erőforrássá vált a világon, miközben a népesség és igényei nőnek. Jelenleg egy emberre 0,3 ha terület jut, melyből 0,2 ha a legelő és 0,1 ha a szántó. A mezőgazdaság termékeit energiának használjuk fel (300 kg kukorica elegendő egy ember 1,5 évnyi táplálására, miközben pusztán 1000 km autózáshoz elégséges üzemanyagot szolgáltat). A téma korreferátumát Baintner Ferenc professzor tartotta, aki feltette a kérdést, hogy mit értünk a mezőgazdaságban fenntarthatóság alatt. Az ökológiai deficit növekszik, az igények a megújuló képességet meghaladják, az élelmiszerek exportja tulajdonképpen virtuális vízkereskedelem stb. Érdekes példának említette, hogy Kína népességének növekedése következtében 20 éven belül 200 millió többletgabonát igényel, ami 200 km3 vízigényt képvisel. Összehasonlításképpen, a Balaton vízmennyisége 2 km3. Jelenleg a hazai ökolábnyom is akkora, mintha 1,4 Földet használnánk. Sajnos azonban a fenntarthatóság a piac mechanizmusaival nem kényszeríthető ki, politikai akaratra volna szükség. A növekvő népességet viszont élelemmel kell ellátni, bár a használható földterületek és az ágazat jelentősége csökken, a környezetvédelem pedig elvárásokat támaszt. A növekvő igények kielégítésének a mezőgazdaság igyekezett megfelelni a múltban és meglehetősen jó eredmények mutathatók fel (pl. 4000 évvel ezelőtt az elvetett gabona kétszeresét sikerült csak learatni, jelenleg viszont már több mint ötszörösét). A termelő azt is tudja, hogy a földre vigyázni kell, mert létalapja. A hozzászólók szerint még messze vagyunk a tényleges probléma megoldásától. A vívmányokkal szemben számos probléma is termelődött. Régen körfolyamatban gondolkodtak az emberek, ma lineáris növekedésben. De elértük már a pontot, ahol a növekedés helyett már fejlődni kellene. A körfolyamatokban a növekedést hanyatlás követi. Így van ez az egyes emberek életében, így volt ez a fajok életében, s vélhetően így lesz ez az emberi faj életében is. Összeomlás előtt állunk, mert nem fogjuk fel, hogy mekkora a baj. A jelenlegi folyamatok, helyzetek fenntartása lehetetlen. A szerző zárszavában rámutatott, hogy a kétféle gondolkodás kétféle értékrenden alapul. Ezek között nehéz a párbeszéd. A jövedelmezőség elve a mezőgazdaságban összeegyeztethetetlen a környezeti és szociális célokkal. Utalt arra, hogy jelenleg hazánk területének 46,5%-a szántó, ami erőteljesen befolyásolja az éghajlatot, vízháztartást, a hőmérsékletet és számos más területet. Hargitai Katalin eLitMed.hu 2013.05.08 Irodalom: Gyulai, I (2012) : A fenntartható fejlődés. (Munkatársak: Nagy Dezső, Vigh Andrea, Kiss József) 2012. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc, 105 old. Wates, S (2005): The Aarhus convention: a driving force for environmental democracy. Journal for European Environmental and Planning Law 2 (1): 1–11. Prugh,T (2013): State of the World 2013: Is Sustainability Still Possible? Worldwatch Institute, New York McNeill, R: Valami új a nap alatt -- A 20. század környezettörténete, Budapest, Ursus Libris, Ára: 5500 Ft, 480 oldal Creutz, H (2001) Das Geldsyndrom – Wege zu einer krisenfreien Wirtschaft, München 2001, Econ Verlag, [6th (5th paperback) edition] Daniel, Q (1997). The Story of B. New York: Bantam Books. 1997 pg.305 Goodle, F (2004). Health protection and sustainable development BMJ 2004; 328 doi: https://dx.doi.org/10.1136/bmj.328.7454.1450