A klinikai szakirodalomban auditoros hallucinációnak nevezett hanghallás gyakori tapasztalat a szkizofrénia és egyéb pszichiátriai betegségek kontextusában, továbbá az általános populáció tagjainak körében is. A hanghallásos tapasztalat erősen stigmatizált, és rossz mentális egészséggel, distresszel és izolációval jár együtt. Pszichiátriai diagnózis kontextusában a distresszt jelentő hangok kezelésének domináns megközelítési módja a biomedikális modellen alapul, és célja a tünetek megszüntetése, elsődlegesen antipszichotikus medikáció révén. Ám a gyógyulást az átélők tapasztalataira fókuszáló modell. A „klinikai gyógyulás” az előbbi szerint a tünetek megszűnte és a funkciók korábbi szintre való visszatérése, míg az utóbbi szerinti „személyes gyógyulás”, ami azt jelenti, hogy az illető beteljesülést nyújtó és kielégítő életet él tünetek megléte mellett vagy azok hiányában. A medikális modellt számos kritika érte a gyógyulás szűk definíciója és a prognózissal kapcsolatos pesszimizmusa miatt. Felmérések igazolják, hogy a hanghallók egy része számára a hangok nem jelentenek negatív tapasztalatot, azaz önmagában a hanghallás nem feltétlenül okoz distresszt. Bár az egységes kritériumokon alapuló klinikai gyógyulással szemben a személyes gyógyulás mélységesen személyes folyamat, aminek kritériumai minden ember esetében mások, lehetséges közös irányvonalakat találni a felépülési folyamatban és azonosítani olyan közös faktorokat, amik elősegítik a jóllétet. A felépülés ebben a szélesebb értelemben magába foglalja a következőket: pozitív énkép kialakítása vagy visszaszerzése, saját érdekek képviselete, reményteli állapot (a felépülés-orientált megközelítések alapvető sajátossága, hogy lehetségesnek tartják a gyógyulást), értelmes munka, az élmények értelmezése vagy újrastrukturálása, a betegséggel együttjáró korlátok elfogadása és azokon belül kielégítő élet kialakítása, javuló életminőség. Az átélők tapasztalataira fókuszáló modell egyik legfontosabb eredménye a hanghalló mozgalom kialakulása, amelyben csoportokba, illetve hálózatba szerveződött saját élménnyel rendelkezők támogatják egymást a felépülésben. A hanghallók önsegítő csoportjaiban úgy értelmezik a distresszt jelentő hangokat, hogy azok érzelmi problémák megoldható manifesztációi, amelyek szimbolikus vagy szó szerinti értelemben szólnak a hanghalló egyénhez. A hanghallók első nagyobb konferenciáján, 1987-ben összegyűlt tapasztalatok alapján a felépülést három nagyobb szakaszra osztották: a kezdeti szakaszban sokkot él át a hanghalló, amikor az élmények elemi erővel zúdulnak rá, és igyekszik azokat eltolni magától; az organizálás szakaszában a személy határt szab és különböző stratégiákat kezd használni a hangokkal kapcsolatban; az integrációs szakban a hanghalló felismeri, hogy a hangok énje részét képezik, integrálja azokat életébe, és már nem akar tőlük megszabadulni. Habár a bizonyítékok szerint lehetséges a felépülés a distresszt jelentő hangok tapasztalatából, kevés kutatás vizsgálja a felépülési folyamatot. Jager és munkatársainak vizsgálata kvalitatív módszerekkel elemzi ennek az időbeli folyamatnak a narratívák szintjén megjelenő típusait. 11 vizsgálati alanyt választottak be a kutatásba (7 nő, átlagos életkor 47 év), 6 főt a hanghalló csoportok ausztráliai hálózatából, 5 főt az Ausztrál Szkizofrénia Kutatási Bankból. A beválasztás kritériuma a jelenlegi vagy korábbi, distresszt jelentő hanghallás volt, továbbá az, hogy az illető gyógyulófélben lévőnek vagy gyógyultnak definiálja magát. A foglalkoztatottsági viszonyokat tekintve a 11-ből 6 fő fizetett munkát végzett, 3 nyugdíjas, 2 fő rokkantnyugdíjas volt. A családi állapot szerint 3 házasságban élt, 8 fő egyedül élt, közülük 1 fő volt elvált. A vizsgálati alanyok félig-strukturált interjúban vettek részt, ezek átiratát narratív analízis révén elemezték. A narratív analízis módszere a jelentés létrehozásának folyamatára fókuszál, azaz nemcsak azt igyekszik kideríteni, hogy mi történt, hanem azt is, hogy az eseményeket hogyan értelmezi a narrátor, jelen esetben azt, hogy a hanghalló milyen tudást szerzett személyes élményeiből. Mivel az objektív hozzáállás nem lehetséges, a kutatók eközben arra is figyeltek, hogy megállapítsák, ők maguk hogyan értelmezték a hanghallók értelmezéseit. A vizsgálati alanyok számos tesztet is kitöltöttek (Stages of Recovery Instrument, Manchester Short Assessment of Quality of Life, Kessler Psychological Distress Scale). Mivel fontos tudni, hogy a gyógyulás klinikailag szignifikáns distressz állapotából történt-e, diagnosztikus interjú révén megállapították a vizsgálati alanyok DSM-IV és ICD szerinti diagnózisát (Diagnostic Interview for Psychoses). 4 fő esetében szkizofrénia, 4 fő esetében szkizoaffektív zavar, 3 fő esetében egyéb módon nem specifikált pszichózis diagnózist állapítottak meg. A legtöbb vizsgálati alany arról számolt be, hogy a hangok jelentkezése előtt gyenge általános mentális egészségi állapotban volt, jelentős stresszhatások érték és szociális kapcsolatai megszakadtak. A hangok jelentkezésekor azokat másoknak nem említették, mert féltek a negatív megítéléstől. Kezdetben igyekeztek ellenállni a hangoknak, elkerülni azokat a szituációkat és embereket, amik kapcsán a hangok jelentkezhettek, azonban ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel, és a hangok egyre hangosabbá és zavaróbbakká váltak. Akiknek voltak kapcsolataik a hangok jelentkezése előtt, azok esetében – gyakran a hangok bíztatására – ezek a kapcsolatok megromlottak, megszakadtak. A hangok elleni kilátástalannak tűnő küzdelem akár évekig is tarthatott, míg a kétségbeesés olyan mértékűvé vált, hogy fordulópont következett be, és elindult a gyógyulás. Bár a résztvevők beszámolói egységesek abban, hogy a felépülés nem lineáris, inkább ciklikus folyamat, a felépüléstörténetekből két különböző gyógyulási típus rajzolódott ki: az odaforduló, illetve az elforduló felépülési típus (6 résztvevő tartozott az odaforduló narrációs típusba, közülük 5 fő, míg az 5 elforduló narrációs típusú felépülő közül 1 érkezett a hanghalló hálózatból). Elforduló narrációs típus Ebben a típusban az jelentette a fordulópontot, amikor a hanghalló úgy értékelte, hatékony gyógyszeres kezelésben részesült, és az képessé tette a tisztább gondolkodásra, jobb kommunikációra, aktívabb életmódra. A medikáció megszüntette a hangokat vagy lehetővé tette, hogy az illető módosítsa a velük kapcsolatos reakcióját, nagyobb távolságot tartson, azonban a felépülés e szerint a narratíva szerint jóval nagyobb erőfeszítést igényelt, mint az odaforduló narratíva szerint. Az elforduló narráció sztoikus hangnemben történt, és alig volt szó benne a hangok jelentéséről. A reflexió hiánya abban is megnyilvánult, hogy az elforduló narrációt gyakorló résztvevők nem tanúsítottak kíváncsiságot a hangok eredete és jelentése iránt. Odaforduló narrációs típus Ezt a narratívát az jellemzi, hogy az illető szembenéz a problémával, aktív kapcsolatba kerül a hangokkal, kíváncsi a jelentésükre, teszteli velük kapcsolatos elképzeléseit, és az idő előrehaladtával a hangokkal való kapcsolata módosul. A hangokkal való szembenézés, amire a végső kétségbeesés kapcsán kerül sor, jelenti a fordulópontot a felépülésben, és a továbbiakban a hangokkal való bánásmód képessége lassan, fokozatosan fejlődik, valamint a hangokkal való kapcsolat az illető életének értékesnek tartott, tanulásra lehetőséget adó részévé válik. Az odaforduló típusba kerülők medikációjukat úgy értékelték, hogy az nem játszott alapvető szerepet gyógyulásukban. Az odaforduló narrációs típusú résztvevők, akik felépülésében alapvető szerepet játszott a hanghalló csoportban való részvételük, arról számoltak be, hogy a hanghallási tapasztalat során az énjük alapvető transzformáción ment keresztül, és - ahhoz hasonló módon, ahogy egy másik emberrel is javulhat a kapcsolat - megtanultak egészségesebb módon kommunikálni a hangokkal. Viszonyuk nemcsak a hangokkal és saját énjükkel javult, de másokkal is empatikusabbá váltak, valamint megtanulták, hogyan lehet fenntartani a jó általános mentális egészségi állapotot. Megbeszélés Az odaforduló típusú résztvevők integrálták pszichotikus élményeiket életükbe, aminek során alapvetően és pozitív irányban megváltozott identitásuk. Az elforduló típusba tartozók is felépültek a tünetek és az életminőség objektív kritériumai alapján, azonban esetükben nem a megértésen és az integráción, hanem a hangok elhagyásán volt a hangsúly. Az elforduló típusba kerültek esetében nem állt rendelkezésre a hanghalló csoportok által nyújtott diszkurzív erőforrás, így az ő felépülésük bizonyos szempontból még inkább figyelemre méltó (ráadásul a résztvevők mind arról számoltak be, hogy az egészségügyi rendszerben kapott ellátás során nem részesültek speciálisan a hangokkal foglalkozó pszichológiai intervencióban). Érdemes megjegyezni, hogy a kutatások szerint a pszichotikus élmények integrálása hosszú távon jobb pszichológiai egészségi állapotot eredményez. Közös sajátosság volt a két típusba kerülők esetén, hogy a felépülésben alapvetően fontosnak értékelték a családi-baráti kapcsolatok helyreállását, javulását, a pozitív énkép kialakulását és az értelmes közösségi aktivitásban való részvételt. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy el kell mozdulni a tradicionális orvoslás egyénre koncentráló szemléletétől a család, a szociális háló és a szélesebb közösség bevonása felé. Eredeti közlemény: Investigating the Lived Experience of Recovery in People Who Hear Voices de Jager A, Rhodes P, Beavan V, Holmes D, McCabe K, Thomas N, McCarthy-Jones S, Lampshire D, Hayward M. Qual Health Res. 2016 Aug;26(10):1409-23. doi: 10.1177/1049732315581602. Szemlézte: dr. Kazai Anita eLitMed.hu 2017.július