Népegészségügyi fókuszú egészségügyi stratégiát dolgozott ki az egészségügyért felelős államtitkárság az év elején, amelyet a kormány el is fogadott, ennek ellenére hazánkban mindössze az egészségügyi közkiadások egy százalékát fordítják a népegészségügyre, ugyanez a részesedés az uniós országokban átlagosan 3 százalék – derült ki többek között az IME egészségügyi szaklap és a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság (META) szerdai konferenciáján. Az Európai Unió Egészség 2020 programjával – amelynek főbb célkitűzései között található az egészségi állapotban fennálló különbségek mérséklése, a megfelelő szintű közfinanszírozás biztosítása, és a betegek védelme a betegségek költségterhei ellen –, valamennyi tagállam igyekszik szinkronba hozni saját egészségpolitikáját, ami talán Magyarországnak is sikerülhet – fogalmazott előadásában Jakab Zsuzsanna, WHO európai regionális igazgatója. Az uniós országok 2012-ben együttesen döntöttek arról, hogy évente 1,5 százalékkal csökkentik a szív- érrendszeri, daganatos, és krónikus légzőszervi betegségek, valamint a diabétesz okozta korai halálozást a következő nyolc évben. A konvenció megvalósításában az Unió összességében jól áll, a magyar helyzet azonban egyelőre nem pozitív: a négy nem fertőző betegség okozta korai halálozási statisztikákban hazánk az utolsók között, a születéskor várható élettartam a legalacsonyabbak között van az EU-ban. Mindez arra utal, hogy az egészséget meghatározó tényezőkben számos teendője van még a szakpolitikának, annak ellenére, hogy számos jó kezdeményezés indult, így például a dohányzásról leszoktató, vagy a helyes táplálkozási szokások kialakítását célzó projektek. Az egészség iránt azonban magasabb szintű elköteleződésre volna szükség a kormányzat részéről is – magyarázta Jakab Zsuzsanna, hozzátéve azt is, hogy az egészség társadalmi meghatározóinak kezelése nagy egészségnyereséget jelenthet. Az egészségi állapotban nem csak a tagállamok, hanem az egyes országok különböző régióiban is szignifikáns különbségek tapasztalhatóak. Így például egy magasabb végzettségű magyar férfi, aki a legjobb helyzetű megyében él, több mint 13 évvel hosszabb életre számíthat, mint a legrosszabb helyzetű területen élő, alacsony végzettségű. Azonban a szakember arra is figyelmeztetett, hogy az adatokból levont átlagértékek elfedhetik a növekvő egyenlőtlenségeket, amelyek az életkörülmények és lehetőségek különbségét tükrözik. Ezért különösen fontos az adatok lebontása az egészségpolitikai célkitűzések meghatározásakor. A magyar háztartások közel fele nem tudta kiváltani a felírt gyógyszereket 2011-ben, ebből a nem romák aránya elérte a 20 százalékot – derült ki az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) felméréséből. Ugyancsak itt mutattak rá arra, hogy a háztartások közel negyedét jelentős egészségügyi kiadások terhelik, 900 ezer család, miután megvásárolta a szükséges élelmiszereket, maradék jövedelmének 10 százalékát fordítja egészségügyi kiadásokra. Bár a 2008-as gazdasági válság rontotta a helyzetet, az már korábban eszkalálódott. Mindeközben a magyar kormány stabilizációs törekvései az egészségügyi közkiadások lefaragásával, a szegénység növekedésével jártak, a magánkiadások aránya az ágazatban ma már meghaladja a kritikus 15 százalékot, a harminchoz közelít. Ahogyan az EU-ban, úgy Magyarországon is kiemelt prioritásként kellene tekintenie az egészségügyre a politikának, mint a gazdaságba történő befektetésre – vélekedett az igazgató, aki az egészségre fordított kiadások növelését tartaná célszerűnek. A nem fertőző betegségeket többnyire későn fedezik fel, a betegek tájékozatlanok, hiányzik a koordináció, és rosszak az ösztönzők, amelyek alul- vagy túlkezelésre sarkallják a minőségi ellátás biztosításában nem érdekelt ellátókat. Ezért olyan alapellátási központok kialakítása is javasolható volna, ahol a háziorvosi teamek a szakorvosokkal és a kórházakkal együttműködve tudnak dolgozni. Bizonyítékokon alapuló politikai döntéshozatal? A politikai és az akadémiai szféra bizalmon alapú együttműködésére volna szükség ahhoz, hogy evidence based döntések születhessenek az egészségpolitikában is – vélekedett dr. Vokó Zoltán, az ELTE TáTK Egészségpolitikai és Egészség-gazdaságtan Tanszékének vezetője. Filozofikus előadásában úgy fogalmazott, sokszor sem a kutatókban, sem a döntéshozókban nem tudatosul, hogy a tudományos bizonyítékok felhasználhatóak a döntéshozatalban. Miközben az egészségpolitika egyszerű üzenetekkel kommunikálna, és nagy tehetetlenségű rendszerek megváltoztatására csak lassan képes, addig a tudomány gyorsan változik, az orvosi, egészségügyi kutatások eredményeit nem biztos, hogy képes a társadalom felé közvetíteni. Míg az egészségpolitikai döntések hatásai évtizedekre vonatkoznak, a tudományos bizonyítékok gyorsan érvényüket veszíthetik. Mindezt az emlőszűrés eredményessége körüli viták elemzésével támasztotta alá Vokó Zoltán, hiszen míg húsz évvel ezelőtt úgy tűnt, konszenzusra jutott a szakma azt illetően, hogy a szervezett, mammográfiás szűrés hatékony, ma már kételyeket fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban, hiszen a kutatások igazolták: az előrehaladott emlődaganatok incidenciája nem csökkent a szervezett szűrések bevezetését követő években. Míg akadémiai körökben már korábban felmerültek kételyek, az egészségpolitika szintjén nem kérdőjeleződött meg a hatékonyság, és politikai diskurzus sem alakult ki. A hasonló társadalmi viták lefolytatásához javítani kellene a lakosság egészségműveltségét és az egészségkommunikációt. Ha társadalom nem kap kielégítő válaszokat, rossz forrásokból hamis információkat szerez. Marad a torta hab nélkül Az egészségügy mára a politika csapdájába szorult – állapította meg Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézetének igazgatója, aki arról beszélt, hogy az elmúlt 25 év tanulságaként sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a piacgazdaság nem hozott jobb gazdasági viszonyokat mint a szocializmus – holott nem a piacgazdaság vagy a demokrácia rossz. A félresiklás okát magunkban kell keresnünk. A valós problémákra rossz válaszok születtek, a most hivatalban lévő kormány 2010-ben jó kérdéseket vetett fel, de rossz válaszokat adott rájuk. Az egészségügyből és az oktatásból a 2008-as gazdasági válságot követően jelentős forrásokat vontak ki, pedig ezek az ágazatok a gazdaság teljesítőképességének szempontjából fontosak lennének. Az egészségügyi rendszer fenntartása komoly kihívást jelent a kormányok számára, a magyar ellátórendszer GDP arányos részesedése a Visegrádi Országok összevetésében is nagyon alacsony, a tendencia pedig tovább romlik. Az egészségügy 2007-es magánosítását a mostani kormányzóerő népszavazással akadályozta meg, és már 2008-ban állást foglalt az állami ellátórendszer mellett, ám valódi reformelképzelései nem voltak. Egészségügyi koncepció most sincs, ahogyan többletforrás sem, így meglepő gyorsasággal alakul ki egy magánellátási rendszer, amely leszedi a habot a tortáról, míg a közellátásnak a kevésbé attraktív szeletek maradnak. Az egészségügy helyzete rosszabb annál, mint amit az ország gazdasági teljesítménye indokol - mutatják a számok, emellett a rendelkezésre álló kevés pénzt sem hatékonyan használjuk fel. A közgazdász szerint a problémákat széles körű szakmai és társadalmi vitával lehet csak megoldani, és politikai konszenzus is szükséges a jobb és a baloldal között arról, hogy milyen egészségügyi rendszert alakítanának ki. Ennek bevezetése után már csak 20 nyugodt esztendőre van szükség ellentétben a most megszokott metódussal, amikor is négyévente felszántják a magyar ugart. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2015-06-25