Az őszi egészségpolitikai szezon nyitánya lehetett volna az Önkormányzati Egészségügyi Napok XVII. Konferenciája, ahol az ágazatért felelős államtitkár értékelhette volna az elmúlt három év munkáját, és az intézményeket fenntartó Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) főigazgatója is beszámolhatott volna azt intézményrendszer átalakításáról. Ám a nyári szabadságolások után információra vágyó közönség hiába gyűlt össze a budapesti rendezvényen, dr. Szócska Miklós végül egyéb fontos teendőire hivatkozva lemondta a korábban egyeztetett és vállalt szereplést, és dr. Török Krisztina is távol maradt. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) képviseletében megjelent Dublinszki-Boda Péter általános finanszírozási főosztályvezető tavalyi és idei, korábban már ismertetett „változásokról” beszélt, ahelyett, hogy a szervezők felkérésének megfelelően elmondta volna, mennyiből és hogyan gazdálkodhat jövőre az ellátórendszer, és lesz-e többletforrás a bérek emelésére az alapellátásban? Az OEP egyébként – mint arról dr. Kovács Zoltán, a konferencia szervezőbizottságának elnöke beszámolt – azt is „megüzente”, kifogásolja az előadás szervezők által megadott címét: „Megtakarítás a kasszában, kifizetetlen számlahegyek a kórházakban”. Ezért a Pénztárnál úgy döntöttek, nem erről, hanem a finanszírozás „aktuális” kérdéseiről kívánnak tájékoztatni – bár ezeket az ágazati szereplők már jól ismerik, hiszen azokat több hónapja a gyakorlatban is alkalmazzák. Máshogy kellett volna? Mi valósult meg a Semmelweis Tervből az elmúlt három évben? – tették fel az ágazatért felelős államtitkár távollétében a kérdést az egyetlen „kabinetközeli” szereplőnek, dr. Gaál Péternek, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ igazgatójának, ám az értékelésre ő sem vállalkozott. Ehelyett arról beszélt, talán jobb lett volna az alap- és járóbeteg-ellátás átalakításával kezdeni a rendszer reformját. Mint minden eddigi, a mostani kormányzat is abba a hibába esett, hogy a legtöbb pénzt felemésztő kórházak átalakításával kezdte a munkát, azt remélve, hogy itt a legnagyobb az esély a megtakarításra. Eközben az államosítással energiákat vontak el a valóban kulcsfontosságú feladatok megvalósításától. Az ellátórendszer jobb működésének érdekében érdemes decentralizációban is gondolkodni a központosítás helyett – mondta Szócska kabinetjének tagja, hozzátéve, a finanszírozási ösztönzők továbbra is a magasabb ellátási szintek felé terelik a beteget, ahelyett, hogy az alap- vagy a járóbeteg-ellátásban biztosítanának definitív ellátást, ahogyan azt a Semmelweis Tervben is megfogalmazták. Ami biztos: adósság lesz Ahogy minden évben, idén is konszolidációra szorulnak majd a kórházak, dr. Rácz Jenő, a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház főigazgatója úgy becsülte, mintegy nyolcvan milliárd forintos lejárt határidejű tartozása lesz az intézményeknek az év végére. Ugyanakkor nem csak a kórházaknak, de a betegeknek is biztosítani kell a túlélést, olyan százéves épületekben, ahol az amortizációt soha nem finanszírozták, s bár számos intézmény megújult, nincs olyan, amely maradéktalanul megfelelne a minimumfeltételeknek. A betegek egy olyan rendszerben remélnek csodát a gyógyítóktól, amelyben – a pozitív változások mellett is – megállíthatatlannak tűnik az orvosok és szakdolgozók elvándorlása. Míg a Nemzeti Együttműködés Programja rózsaszín jövőképet festett az ágazat számára, a Semmelweis Terv valamivel reálisabb képet mutatott, ám ezt felmorzsolta a Széll Kálmán Terv. Az ágazati vezetés számára nehézségeket jelentett a kórházak államosítása, miközben a GYEMSZI sem nőtt még fel a neki szánt feladatokhoz. A háziorvos magányossága Magukra hagyták az alapellátókat – derült ki dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnökének előadásából, aki saját háziorvosi tapasztalatait megosztva hiányolta a szakfelügyelő-, és kórházi orvosokkal folytatott konzíliumokat, a közös betegdemonstrációkat, a praxisban végezhető tudományos tevékenységek ösztönzését, a háziorvosok önsegítő köreit, a Bálint-csoportokat. Ma már ezeknek a kapcsolatoknak az újjáépítésére sincs inspiráció, ehelyett felülről, a Svájci Alapból támogatva a csoportpraxisok kialakítására bíztatják a háziorvosokat, miközben ennek fogalma sem tisztázott még. Ráadásul hiába működnének együtt akár egymással, akár szakellátókkal ilyen formában, ezzel a fokozódó orvoshiány, a praxisokban különösen jellemző elöregedés nem kezelhető. Vonzóvá lehetne tenni a pályát akár a fiatalok számára is, ha nem olyan könyöradományokkal próbálnák rendezni a forráshiányt, mint a tavalyi, mintegy hetvenezer forintos többlet – amiből végül 20-25 ezer forint jutott csupán béremelésre –, hanem megdupláznák a finanszírozást. Néhány jogszabály rendezése is égető volna, így a duális finanszírozás anomáliáinak megszüntetése a praxistörvény és az önkormányzati törvény módosításával, valamint állami garanciavállalás biztosításával a praxisvásárláshoz igénybevett banki hitelekhez. A belső minőségellenőrzési rendszer kialakítása minden háziorvos jogszabályi kötelezettsége, s bár sok munkával jár, ám „sziklaszilárdságú rendszert” eredményez a praxisokban. A MOK mind a tízezer, az alapellátásban dolgozó tagja számára biztosítja a rendszert, amelynek bevezetésére az évvégéig kaptak türelmi időt a háziorvosok. Rezidens van, de ki tanítja? A tavalyi 30 milliárd forintos, és az idei 23 milliárd forintos béremelés a Magyar Rezidens Szövetség „Élhető Magyar Egészségügyet” mozgalmának köszönhető – nyitotta előadását a Szövetség nyár elején debütáló új elnöke. Dr. Dénes Tamás úgy vélte, a fizetések érezhető emelkedése, valamint a rezidensek számára kidolgozott ösztöndíjprogramok egyértelműen éreztetik hatásukat: a 30 év alatti orvosok körében csökkent az elvándorlás mértéke, ugyanakkor a szakorvosok továbbra is a külföldi munkavállalásban látnak perspektívát. Ez azonban a fiatal orvosok szempontjából sem jó, mert bizonytalanságot okoz a szakképzésben. „A hálát a betegtől, a pénzt az államtól várjuk!” – fogalmazta meg a MRSZ néhány hónapja, hangsúlyozva ezzel, hogy a fiatal orvosoknak elege van a paraszolvenciából. Felmérésük szerint az államvizsgázó orvostanhallgatók 62 százaléka elutasítja, de szükségesnek tartja a hálapénzt a jelenlegi rendszerben. Az ágazati szereplők, és a kormány együttműködésében bízva tűzte ki célul a paraszolvencia „tabuk nélküli” felszámolását a MRSZ. Aki szegény az a legbetegebb Miközben a gazdasági válságot követően az OECD országok arra törekedtek, hogy az egészségügyi közkiadások ne csökkenjenek, addig Magyarországon folyamatos volt a forráskivonás az ágazatból mind a válságot megelőző, mind pedig az azt követő három évben – mondta előadásában dr. Orosz Éva, az ELTE TáTK Egészség-gazdaságtani Kutatóintézet professzora arról a jelentésről szólva, amely négy hazai egyetem szakértőinek együttműködésével készült el. Ebben rámutatnak arra, hogy az egyén gazdasági teljesítőképessége és iskolázottsága szorosan összefügg egészségi állapotával. Az alacsonyabb végzettségűek alig profitáltak a rohamléptekkel fejlődő egészségügyi technika vívmányaiból, míg a kétezres években a legmagasabb és a középfokú végzettségűek egészségi állapota érezhetően javult. A kedvezőtlen társadalmi folyamatok, mint a családból hozott rossz példák, a durva forráskivonás, az alacsony foglalkoztatás, az instabil politikai környezet, és a bizalomvesztés miatt a társadalom egyre nagyobb része érzi rosszul magát, s ez kihat egészségi állapotára is, ugyanakkor az egyén drámai egészségügyi helyzete visszahat a társadalomra is – figyelmeztetett Orosz Éva. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2013-09-04