A co-payment elfogadható a magyarok számára, ha cserébe jobb, gyorsabb ellátást kapnak a maguk választotta orvostól. A hálapénz fizetési hajlandóság nagy, a szakértők szerint a szolgáltatás minőségének javítása mellett a zsebbe kerülő pénzt be kellene csatornázni az egészségügyi ellátórendszerbe. Igaz, a múlt hétvégén megrendezett Magánpraxis 2013 konferencián olyan vélemény is elhangzott, hogy ha javítanák az ellátás színvonalát, a betegek az annál is jobb gyógyítás reményében továbbra is paraszolvenciát adna az orvosoknak. A magyarok átlagosan huszonkétezer ezer forint hálapénzt adnak az orvosnak, a kórházi ellátásért a páciensek fele átlagosan negyvenezer forinttal „fejezi ki háláját” a műtétért, míg a járóbeteg-ellátsában a páciensek húsz százaléka csúsztat borítékot orvosa zsebébe, átlagosan tizenegyezer forinttal – számolt be egy öt éves kutatás eredményeiről Baji Petra. A magasabb végzettségűek és az idősebbek inkább adnak paraszolvenciát, a budapestiek közül kevesebben, de többet fizetnek. A lakosság fele – negyven nyolc százaléka – elítéli a hálapénzt, a többiek pozitívan, vagy közömbösen viszonyulnak hozzá. Egyetértene a hivatalos díjfizetéssel lakosság nagy része, hatvanhat százalékuk adna pénzt a vizitekért, ötvenhat százalékuk a műtétekért, és mindössze tizenhárom százalék ellenezné a díjszabást. Míg az ellátók és a szakpolitikusok többsége szerint szükséges lenne a hozzájárulás, addig az orvosok pártolják a legkevésbé, hogy a betegek fizessenek az ellátásokért. A kérdésekre választ adók több mint negyede azonban nem tudna erre költeni a családi büdzséből. A fizetési hajlandóságot az orvos hírneve, szakértelme és a személyzet viselkedése növeli a leginkább, a pénzükért cserébe a legtöbben a kezelésekre, diagnosztikára való várakozási idő csökkentését szeretnék, és leginkább az egészségügyi ellátás minőségével elégedetlenek, ami szerintük azért nem megfelelő, mert nincsen rá elegendő forrás. Program ciklusokon át A hálapénz önmagában még nem lenne baj, ha annak adását valóban a hála motiválja – vélekedett a kutatás eredményeinek bemutatása után dr. Gaál Péter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának igazgatója, aki azt mondta, a paraszolvencia akkor probléma, ha ténylegesen kimutatható, hogy a jobb hozzáférés és ellátás reményében fizetik a betegek. Ez utóbbi állásponton van szerinte a Magyar Orvosi Kamara is, hiszen szerintük azt köszönetként, utólag adják a páciensek, ezért nem befolyásolja az ellátást. Erre később a Kamara alelnöke, Banai János a konferencián úgy reagált, hogy a MOK elítéli a paraszolvenciát, helyette a tisztességes fizetésért küzd, azonban Gaál azt is hozzátette, a kutatások rámutattak arra is, hogy a hálának vallott paraszolvencia esetén is kényszerítő tényezőket fedeztek fel a háttérben, márpedig ha kényszerből fizet a beteg, akkor a hálapénz káros hatással van az ellátórendszerre. Az egészségügyi források 1,5-4,5 százaléka a hálapénzen keresztül folyik be a rendszerbe – hivatkozott egy 2001-es felmérés adataira az előadó. A plusz juttatás elosztása az orvostársadalmon belül is igen heterogén, egyes szakmák képviselői soha nem kapnak hálapénzt. Első sorban a klasszikusan jól fizető szakterületeken, a fővárosban magas pozícióban lévő orvosokhoz jut el a paraszolvencia, mindössze tíz százalékát kapják a szakdolgozók. A szolgáltatáscsomag reális, világos meghatározásával, a hatékonysági nyereségek rendszerbe történő visszaforgatásával kiszorítható lenne a hálapénz, azonban az elmúlt huszonöt évben nem sikerült érdemben tenni ellene. Az egészségügyben az aktuális kormányok csak a forráskivonás lehetőségét látták, ez pedig a növekvő korrupciót ösztönözte. Nem hatott a paraszolvencia ellen a vizitdíj, kórházi napidíj bevezetése sem, mert ezek összege nem a kórházhoz és nem az orvoshoz került. A szabad orvosválasztás megfizettetése jó kezdeményezés, és ezzel sikeresen lehetne felvenni a harcot a hálapénz ellen. Ám a jelenlegi díj, amely maximum százezer forint lehet, túl magas. Negyvenezer forint körül – amennyit a lakosság a műtétekért önszántából kifizet – lenne a megfelelő összeg. Az ebből származó bevételt nem szabad elvonni az intézményekből, vagy ennek arányában csökkenteni az OEP finanszírozást – mint történt az a vizitdíj esetében –, a pénz adómentesen vagy kedvezményes adóval terhelten jusson el ahhoz az orvoshoz, aki a beteget ellátta. A hálapénz ellenes program elindítására és végig vitelére megegyezésre kellene jutniuk a pártoknak, amelyet attól függetlenül megvalósítanak, hogy ki nyeri a választásokat. Példaként a HBCS-n alapuló finanszírozási rendszer kidolgozását hozta fel Gaál Péter, amelyet még a nyolcvanas években indították el, kialakítása három kormányzati cikluson ívelt át, míg 1998-ban befejeződött. Hálapénz nélkül nem megy? Ha a magánbiztosítókat szeretnénk bevonni az egészségügyi ellátás finanszírozásába, a hálapénz fizetési hajlandóság mellett azt is fel kell mérnünk, mennyit fordít a lakosság a gyógyszerekre, ami Mihályi Péter, a Pannon Egyetem Gazdaságtudományi Karának tanára szerint meghatározóan nagy tétel. Úgy vélte, a magánbiztosítás a gazdagoknak szól, mindössze a lakosság tíz százaléka lehet érintett a kérdésben. Ráadásul a felmérés szerint a betegek húsz-negyvenezer forintos paraszolvenciát fizetnek ez átlagosan havi 16 eurónak felel meg, s erre az összegre nem lehet biztosítást tervezni. Nem lehet meghatározni az alapcsomagot Mihályi szerint, így az sem értelmezhető, mi lenne az, amiért efölött fizetni kell. A hálapénzt azért adják a páciensek, mert az átlagos ellátásnál magasabb színvonalút akarnak kapni. Így hiába emelkedne az ellátás finanszírozása egy esetleges forrásbevonástól, hiszen akkor ennél a színvonalnál akarnának jobbat a betegek, és ennek reményében csúsztatnák a pénzt a köpeny zsebébe. A társadalombiztosítás kikerült az alkotmányos rendszerből, így nincs jogi garancia arra, hogy a járulékért cserébe az állampolgár kap valamit. Mihályi Péter felhívta a figyelmet arra, Szócska Miklós egészségügyért felelős államtitkár az utóbbi időkben nem társadalombiztosítási alapokról, hanem nemzeti egészségügyi szolgálatról beszél. A közgazdász egyébként arra számít, hogy tovább fog csökkenni a szolgáltatásvolumen, amelyet olyan eszközökkel érnek el, mint az orvosok kényszernyugdíjazása, hiszen ez újabb kapacitásokat von ki a rendszerből. Vitába szállt Mihályi Péterrel dr. Boncz Imre, a Pécsi Tudományegyetem Egészségbiztosítási Intézetének igazgatója, szerinte ugyanis a kiegészítő biztosítás nem csak a gazdagok biztosítása, mert a konstrukció határozza meg, a lakosság mely köreit érinti. Abban viszont egyetértett, hogy lopakodó technikákat alkalmaz a politika, hiszen a terhek látványosan nem nőnek, ellenben a gyógyszerek társadalombiztosítási finanszírozásba fogadása húzódik. Úgy vélte, a gazdasági világválság, az igazgatási struktúra folyamatban lévő átalakítása jó alkalom a politika számára, hogy az egészségügyben is hozzányúljon a költségmegosztás kérdéséhez. Az egészségpolitikának a kutatás ismeretében két lehetősége van Péteri János szociológus, biztosítási szakértő szerint. Vagy azonnal megszünteti a hálapénzt, vagy továbbra is a rendszerben hagyja, mert „enélkül nem megy”. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2013-01-29