Kilencedik emelet, Recsk, A mi gólyánk, Ismeri a szandi mandit?, Szökés - dokumentumfilmek, rövidfilmek és játékfilmek sorakoznak több mint negyven évet felölelő filmes pályafutásában. Alkotásai számos díjat nyertek el hazai és külföldi rangos filmfesztiválokon. Mint az idén nyolcvan éves Gyarmathy Lívia mondja: kezdettől tisztában volt azzal, hogy "ezt a pályát nem lehet hazugságra fölépíteni", soha nem forgatott rákényszerített témát, és becsületbeli ügynek tartotta, hogy soha ne éljen vissza dokumentumfilmjeiben a szereplők bizalmával.


- Herskó János kísérleti filmrendezői osztályában végzett. Diplomafilmje, az 58 másodperc a versenyúszók világában játszódik. Miért ezt a témát választotta?
- Azt, hogy egy film hogyan születik meg, nagyon nehéz megfogalmazni. Bonyolult, alig utolérhető folyamat, mi játszódik le az emberben, hogy a gondolatsor végén azt mondja: ebből szeretnék filmet csinálni. Az embert éri valamilyen érzelmi hatás, valami felkelti az érdeklődését. Aztán rájön, hogy azt a valamit nem tudja kiverni a fejéből, azzal ébred, azzal fekszik. Sok döntés gondolatban már menetközben megszületik. Persze ezek nem pusztán elméleti dolgok. Kijártam az uszodába a Margit-szigetre. Néztem az úszókat, beszélgettem velük. Ismertem a kor nagy klasszisait, Sebő Ágit, talán Gyenge Valit is, de nem sztárúszóval akartam a filmet megcsinálni. Előbb elhatároztam, hogy általában akarok az úszásról forgatni, aztán az is eldőlt, hogy arról, hogy mi folyik le az emberben 58 másodperc alatt.
- Filmjei mind mély empátiáról és emberismeretről tanúskodnak. Szerepet játszott ebben, hogy már diplomás fővel került a filmfőiskolára?
- Herskó azt akarta, hogy ne 18 évesek csináljanak filmet a könyvespolcról levett könyvekből. Az osztálytársaim között volt orvos, mérnök, tanár. Hamar elérkeztem oda, hogy ha már teljes pályakorrekciót hajtottam végre, hiszen korábban diplomás vegyészmérnökként dolgoztam, akkor ezt a pályát nem lehet hazugságra felépíteni. Még akkor sem, ha a kimondott szavak vagy a sugallatok, amelyek a filmből jönnek, kényelmetlenek a társadalomnak, sokszor még nekem is. Nem bánom, mert úgy tűnik, hogy így vagy úgy, ezek a filmek még ma is élnek.
- Milyen "kényelmetlenségekkel" kellett szembenéznie? Említette, hogy sokat tépelődött a Hol zsarnokság van… című dokumentumfilmen, amelyet Sárközy Endréről, az ötvenes években halálos ítéleteket hozó bíróról forgatott.
- A film 21 évig állt a dobozban, mert a bíró az 1990-es filmszemlés bemutató után visszavonta korábbi hozzájárulását, hogy levetíthetjük. Elfogadtam, mert a magam számára becsületbeli ügynek tartottam. Az utóbbi években nagyon sok gesztust tettünk, hogy megértse, neki is jobb, ha megmutatjuk a filmet, mielőtt elérkezik egy olyan helyzet, hogy úgy is bemutatják. Tavaly novemberben aztán nagy érdeklődés mellett sor került egy vetítésre a ciszterci Szent Imre Gimnáziumban. Kritikusan néztem: vajon a kérdések, amelyeket neki feltettem, bántóak, arrogánsak, leleplezőek, bíráskodóak voltak-e? Úgy érzem, és nagyon sokan megerősítettek ebben, hogy borzasztóan szerények és megértőek voltak. A vetítés után a bíró felesége odajött hozzám. Nem haragudott rám, elmondta, hogy megértette, nekem így kellett ezt a filmet leforgatnom. Egyébként annak idején a bíró üzent nekem egy történészen keresztül, aki tanulmányt írt róla. Azt mondta neki, egy valakit tud elképzelni, aki filmet készíthetne vele, és engem nevezett meg. Nem én jelentkeztem, és ezzel nem éltem vissza.
- Sok kényes témával foglalkozott. Más filmjével kapcsolatban is érezte, hogy pengeélen táncol?
- Amikor ez fontos volt, az elkészült dokumentumfilmet mindig megmutattam azoknak, akikről készült. Pedig jó ideig ez nem volt divat. Nem emlékszem, hogy botrány lett volna bármelyik munkámból. Faludy (György) miattunk jött Kanadából Dubrovnikba, hogy titokban leforgassuk vele a filmet. A Recsknél egy jogász tanácsára megkértem a szereplőket, írják alá, hogy hozzájárulnak a film vetítéséhez. Az Együttélés díszbemutatójára meghívtam a főhősöket, a fiút és a lányt, akikkel a kisebbségi együttélésről készítettem dokumentumfilmet.
- Hogyan sikerült Faludy Györgyöt kamera elé állítani 1988-ban?
- A férjem telefonált Kanadába, hogy szeretnénk vele, aki maga is Recsken raboskodott, egy külön portréfilmet készíteni. Magyarországra nem engedték be, ezért mikor Dubrovnikba jött nyaralni, odautaztunk. Volt kameránk és engedélyünk, hogy akár Bécsbe is kimenjünk megszólaltatni az egykori recski tábor foglyait. Mi viszont egy kanyarral nem Bécsbe, hanem Dubrovnikba mentünk. Találkoztunk, és egy nap alatt megcsináltuk a riportot. Amikor visszafelé a jugoszláv-magyar határra értünk, a stáb férfitagjait gatyára vetkőztették, ugyanis akkoriban kezdődött a számítógépek világa, mindenki külföldről hozta be az alkatrészeket, azokat keresték. Csak arra nem gondoltak, hogy az igazi érték egy filmes dobozban van. Az utazás miatt kaptunk egy hivatali rosszallást a minisztériumból, de fel sem merült, hogy a filmet nem mutathatjuk be. Ki kell mondani, hogy a Recsket nem a saját zsebünkből forgattunk, hanem már akkor voltak olyan erők, akik ezt támogatták a Film-főigazgatóságon. Persze nagyon olcsón dolgoztunk, de a csepegtetett pénzekből meg tudtuk csinálni.

MTI