Az alapító Ernst Lajos előtt kíván tisztelegni az Ernst Múzeum Tükör által homályosan - Arcok tegnap és ma című centenáriumi kiállítása, amelyen 42 művész, köztük Christian Boltanski, Erdély Miklós, Maurer Dóra és Cindy Sherman portréi láthatók.

Az emberi arc megjelenítése, a portré a nyugati művészet egyik legfontosabb műfaja, amely azonban a 20. század végére átalakult, sőt, problematikussá vált. Az elmúlt évtizedekben kevés jelentős műalkotás született a műfajban, mintha a portré kívül esne a kortárs képzőművészet körén.

A tárlattal a Nagymező utcai múzeumot száz évvel ezelőtt megalapító Ernst Lajos előtt kívántak tisztelegni, akinek halála után szétszóródott gyűjteménye elsősorban portrékra épült, bár természetesen egészen más rendezőelv szerint, mint a centenáriumi kiállítás.


A portré

Dürer Melancolia I. című metszetéről szóló híres dolgozatában írta azt Erwin Panofsky, hogy ez Dürer szellemi arcképe, s a metszeten egy női alak volt található ábrázol a legteljesebb kétségbeesésben.

A portré a XX. században igazán kérdéses műfajjá vált. Ilyen jellegű alkotás ritkán született, portrét még csak-csak találunk, önarcképet azonban kevesebbet.
A felismerhetőség kérdését megoldotta és szerepét átvette már a XIX. században átvette a fénykép, a karakterisztikusság iránti igényt pedig elmosta a korszellem, melyre a legjobb példa Musil könyve, A tulajdonságok nélküli ember.

A jelenlegi kiállítást Joseph Beuys egy kevésbé ismert alkotása nyitja: az Incontro con Beuys című önarcképen a művész összetört tükörre emlékeztető felületen jeleníti meg magát. Erdély Miklós Időutazás című sorozatában régi fotográfiákba montírozva jelenik meg, ahogy Urs Lüthi kiállított képei is magát a művészt ábrázolják. Nem úgy, mint Hajas Tibor mára legendássá vált 1976-os videomunkája, az Öndivatbemutató, amelyen hétköznapi emberek hétköznapi ruháikban pózolnak sztárokként.

A következő egység filozófiai utalásokkal megkomponált műveket vonultat fel: Kelemen Károly radírképén például egy Heidegger-portrét rekonstruál, Fehér László Sorozat önarcképén az idő múlására reflektál, míg Bill Viola különböző érzelmi állapotokat megjelenítő, Hat fej című munkája Descartes-ra utal.

Birgit Jürgenssen a női reprezentáció rejtett mechanizmusait kutatja: a portréján megjelenő decens lány a "Ki szeretnék menni" mondatot írja az őt elzáró üvegfalra. Cindy Sherman nevét önmagáról különböző női típusokba bújva készített képei tették világszerte ismertté; az amerikai alkotó az Ernst falain többek között Marilyn Monroe-ként vagy állapotos asszonyként tűnik fel.

Esterházy Marcell nagyapja alakját idézi meg díszmagyarban, majd kitelepített osztályellenségként is. A kortárs francia képzőművészet egyik doyenje, Christian Boltansky installációjában 7 és 58 éves kora között készült arcképei láthatók.

A Műcsarnokban 2008-ban külön kiállítással bemutatkozó Thomas Ruff portréin különböző emberek arcait fényképezi egymásra alig észrevehető módon, míg az amerikai videoművészet egyik legismertebb alkotója, Gary Hill videóján egyetlen tekintet változásai követhetők nyomon két nézőpontból.

Marina Abramovic és Ulay A hasonlóságról szólva című, videón megörökített performansza során a művészpáros férfitagja bevarrja saját száját, majd helyette is Abramovic beszél a címben megjelölt témáról, míg Maurer Dóra Megtanult önkéntelen mozdulatok című kísérleti kisfilmje az ismétlődésre épül. Egész arcképsorozatokkal van jelen Gaál József és a női képzőművészek mezőnyének jelenlegi eladási csúcsát tartó Marlene Dumas is.

A kiállítás végén a bomlás képei kaptak helyet: Hermann Nitsch például belek ábrájára rajzolt anatómiai pontosságú portrékat, míg Arnulf Rainer Halotti maszkján a maga fizikai valójában is megjelenik az elmúlás.


NZS
2013. január. 25.