Nem értettem semmit – mondja a legtöbb beteg, miután kilép a rendelőből, megállapítva, hogy orvosa oda sem figyelt rá. A következő találkozásnál aztán kiderül, nem szedte rendesen a tablettáit, és fittyet hányt az életmódtanácsokra. Közben a gyógyítás futószalagján már érkezik is a következő páciens, az osztályok mindennapjaiban pedig a korábbi évtizedek berögzült szokásai felülírják mindazt, amit az orvosegyetemeken a megfelelő kommunikációról egykor tanultak a medikusok. Mindezekről a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársai beszéltek a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) nyolcadik alkalommal megrendezett, háromnapos Nemzeti Kongresszusán csütörtökön, Budapesten. A betegek húsz százaléka ki sem váltja a felírt receptet. Tíz százalékuk ugyan elhozza a patikából a gyógyszert, de soha nem szedi be. A páciensek több mint fele maga dönti el, hogy megfelelő-e az orvos rendelte mennyiség, és az előírttól eltérően túladagolja, vagy aluldozírozza a szereket. Még rosszabb a helyzet az életmódtanácsok megtartásánál, ezeket a páciensek 80-90 százaléka nem fogadja meg – hívta fel a figyelmet előadásában dr. Pilling János, hozzátéve, hogy a gyógyítás betegegyüttműködésből eredő hatékonysága a megfelelő orvos-beteg kommunikációval nagymértékben javítható lenne. A kategorikus kijelentések helyett kérdezzünk – javasolta szomatikus kollégáinak a pszichiáter. Amikor a beteg azt firtatja, nincs-e a gyógyszerek, hagyományos eljárások helyett természetes kezelési mód, az idegeskedés és az ellentmondást nem tűrő „nincs!” helyett ki kell deríteni, mi a páciens aggodalmainak oka, ezzel csitíthatóak a félelmek, és az ezekből eredő rossz együttműködés. A hipnoterápián alapuló szuggesztív kommunikációval – amely egyre nagyobb teret hódít az orvos-beteg kommunikáción belül – a kezelések pozitív hatásai erősíthetőek. Kioktatás helyett Gyógyítson meg az orvos! - ezzel a kívánalommal érkezik a betegek többsége a rendelőkbe. Hogy a jobbulás érdekében önmagának is tennie kellene, ez sokakban fel sem merül. Ez a hozzáállás javítható motivációs interjúval, segítségével kiselőadások és kioktatás helyett a páciens belső ösztönzőit tárhatja fel a gyógyító, ezekre támaszkodva a kezelésben. Ha a beteg eljut a felismerésig és cselekvésig, ám visszaesik, s újra dohányzik, vagy nem tudja tartani az előírt diétát, az orvosnak megszégyenítés helyett tanácsokkal kell segítenie betegét a tanulási folyamatban. Az egyénre szabott, hatékony kommunikáció Pilling János szerint rövidebb időt vesz igénybe, mint a hétköznapi, megszokott gyakorlat. A pszichiátriában régóta alkalmazott módszerek átadása a szomatikus kollégáknak segít felkészülni az olyan, nem mindennapi helyzetek megfelelő kommunikációs kezelésére, mint az agresszív, ordibáló beteggel történő együttműködés, a szenvedélybetegek kezelése, vagy a szomatizáló páciensek ellátása. Mint a pszichiáter elmondta, a hazai háziorvosi gyakorlatban minden harmadik, a szakorvosi rendeléseken pedig minden második páciens szomatizáló beteg. Halálosan rossz kommunikáció Az etikátlan kommunikáció szakadékot teremt ember és ember, orvos és betege között. A jó kommunikáció etika nélkül veszélyes, míg az etika jó kommunikáció nélkül erőtlen – kezdte előadását dr. Kovács József, a Magatartástudományi Intézet Bioetika Részlegének vezetője. A gyógyítás nem matematika, itt élni kell a bizonytalanság lehetőségével – mondta a bioetikus, aki szerint hangot kell adni a kétségeknek, ha hibát észlel egy orvos a beteg ellátásánál. Véleményüket sokan azért nem jelzik kollégáiknak, mert félnek, megromlik a kettejük közötti jó viszony. A hallgatást azonban a legtöbben beleegyezésnek gondolják, az akadályozott kommunikációba pedig akár bele is halhatnak a betegek. Melyik medikus meri figyelmeztetni a tanársegédet, hogy mosson kezet két páciens ellátása között, miközben köztudott, hogy az iatrogén fertőzések száma jelentősen csökkenthető a megfelelő kézhigiéniával? – hozott példákat Kovács József arra, hogyan rombolja a túlméretezett hierarchia a kommunikációt. Bár az engedelmesség fontos a medicinában, a magyar egészségügyben túlzó mértékben van jelen. Míg az orvos-beteg viszonyban eltűnőben van a paternalisztikus kapcsolat, a hierarchia az orvos-orvos kapcsolatokban továbbra is meghatározó, és egészségtelen mértékben hatja át a képzést is. Az egyetemeken tanult kommunikációs technikák a hétköznapokban, a mindennapi gyakorlatban, a fiatal orvosok szocializációja során elkopnak. Helyükbe lép az évtizedek óta kialakult szokások elfogadása, a túlzott tekintélytiszteletből eredő engedelmesség, amely magával hozhatja akár a saját morális elvekkel ellentétes cselekedetek végrehajtását is. Rossz a híre Magyarországon a közérdekű bejelentőknek, pedig Kovács József szerint fontos lenne mindaz, amit elmondanak. Hiszen ahol az etikátlanság felüti a fejét, s nem irtják ki, ott hamarosan ellepi az egész intézményt, és meghatározó lesz az ellátó morális ökonómiájában. A betegek leggyakrabban a nem megfelelő hangnemre panaszkodnak, a leereszkedő, ezáltal az emberi méltóságot csorbító hangvételről szólt a legtöbb jelezés a betegjogi képviselők és az egykori Egészségbiztosítási Felügyelet felé is. Hazudni, vagy nem hazudni? Az utóbbi húsz év gyakorlatából hozott példákat a rossz kommunikációra dr. Hegedűs Katalin, az SE docense, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetőségi tagja. Etikai, kommunikációs és jogi vetületei is voltak annak a hét évvel ezelőtti eseménynek, amelynek főszereplője egy nyolcvan esztendős, kompetens nőbeteg volt, aki hasi panaszokkal érkezett a kórházba. Háromheti, infúziós kezelést követően az osztály adminisztrátora közölte vele: mint daganatos betegnek, nem kell kórházi napidíjat fizetnie. A tájékoztatás elmaradásának indokai voltak az időhiány, a beteg kora, és a kegyes hazugság. Utóbbi gyakorlatot leginkább a félelem szüli, amikor az orvos tart attól, hogyan reagál a beteg a rossz hírre. A felvilágosítási kötelezettség nem csak azért fontos, mert azt elrendeli az egészségügyi törvény, hanem azért is, mert meg kell adni a betegnek a méltó búcsú lehetőségét. Emellett a legtöbb haldokló megérzi állapota súlyosságát, ám magára marad a problémájával, és izolálódik. A hazugság mérgezi az orvos beteg kapcsolatot, igaz, a gyógyítók nincsenek felkészítve arra, hogyan kezeljék a hasonló helyzeteket. Az orvosképzésben mindössze 34, az ápolók oktatására szánt 4600 órából pedig harminchárom órában foglalkoznak a fájdalomcsillapítással, a halállal és haldoklással, és az ehhez kapcsolódó témakörökkel. A betegjogokat kívülről fújják a hallgatók, ám később, a gyakorlatban mégsem tudják alkalmazni azokat – folytatta Hegedűs Zsuzsanna egy tüdődaganatos, falusi, agresszív férfibeteg történetével, aki azzal a reménnyel ment haza a kórházból, hogy hamarosan járni, kertészkedni fog. Az elmaradt, nem megfelelő felvilágosítás hátterében a bizonytalanság állt: ki és mikor mondja el a betegnek mindazt, amit tudnia kell? Az tájékoztat, aki az adott beavatkozást elvégzi, illetve a kezelőorvos, aki a beteg ellátást irányítja – adta meg a választ a szakember, hozzátéve, hasznos lehet a hasonló esetekben olyan multidiszciplináris team felállítása, amelyben ápoló, pszichológus és szociális munkás is segíti az orvosok munkáját és a beteget. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2014-01-24