Beney Zsuzsa költő, tüdőgyógyász 2006-ban beszélt a „saját halál” megéléséről, a lét nagy kérdéseiről. Ez volt a halála előtti utolsó interjúja. – Egy kulturális műsorban Eörsi Istvánnal, Babarczy Eszterrel a halálról és a betegségről beszélgettek. Máshogy közelít a halálhoz a költő, mint az orvos? Valamelyest két dolognak kéne lennie, vagy ez egy? – Amikor a halálról beszélek vagy írok, azt nem az orvosi tapasztalataim alapján teszem. Kezdetben, mint minden fiatal orvosnak, nekem is igen nehéz volt szembesülni a halállal, és azzal, hogy vannak, akiken nem lehet segíteni, csak végigkísérni lehet betegségüket. Megviselt a halálfélelmük. Költőként mindig foglalkoztatott a létezés és az elmúlás, de ezek az írások, melyek mostanában a halálról szólnak, leginkább a szenvedő én szempontjából közelítik meg a kérdést. Sokat voltam beteg, és 2000-ben félig-meddig meg is haltam. – Ön arról beszélt, hogy azért kellett majdnem meghalnia, hogy megtanulja, mi a halál. – Akkor már megjelent Nádas Péter Saját halál című könyve, amely után írtam egy rövid reflexiót azzal, hogy nem minden halál olyan szép, ahogy ő leírta: alagútélmény, fényesség stb… Az én élményem egészen más jellegűek. Rettenetes volt, amikor megpróbáltak reanimálni. Utána hosszú ideig küszködtem a halálfélelemmel. Úgy gondoltam, később talán még nem volt ideje a végnek, s ha itt lesz valóban, gondoltam, akkor talán nem lis esz majd annyira rettenetes… Amikor egy pillanatra magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha mélyről haladnék fölfelé, de amit lent hagyok, az a sűrű feketeség. Nem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy a lélek nélküli anyag. Rémisztő és szörnyű képzet volt.

Beney Zsuzsa (fotó: Spilák Zsuzsa)

– Lélek nélküli anyag marad? Ennyire élesen elválik egymástól az anyag és a lélek? – Ez olyan élmény, ami a mi gondolkozásrendszerünk számára pillanatnyilag felfoghatatlan. A Semmi maga. Azt hiszem, a Semmi marad utánunk. – Csak szelídíteni próbáljuk ezeket a viszonyokat? – Hát, igen. – Akkor miért van az, hogy olyan sok helyütt lehet olvasni a halálközeli élményekről, s azok mind gyönyörforrásként nevezik meg... – Nem tudom. Ám ha azt mondják, akkor úgy van. Azt belénk oltották az egyetemen, hogy a betegnek mindig igaza van. Én ellenben másként érzem. Nem lehet egyértelműen eldönteni. – Ez nem a mi fennhatóságunk alá tartozik. – Könnyen lehet, hogy most olyan áramlat az uralkodó, amelyben inkább azok írják meg az élményeiket, akik jól érezték magukat. Ha orvos gondol a halálra, akkor egy bizonyos határig el tud jutni, leképezheti magának, hogy pontosan mi történik. Ha azt mondom, hogy leállt a szívműködés, az egyféle kifejezése a dolognak. Vagy azt mondom, hogy a lélek elszállt a testből, ez jelentheti ugyanazt, de egészen más nyelven kifejezve. Nem összevethetők egymással. Az, amit egy orvos a halál beálltával elmond, az igaz, valóságos dolog. Amit az ember arról gondol, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, és milyen létezésformába megyünk át, az másféle igazság. A bizonyíthatatlan igazság kerülgetése. Nem mondom, hogy az egyik többet mond, mint a másik. Azt azonban erőteljesen mondom, hogy összemérhetetlen nyelveken beszél. Lefordíthatatlan egyik a másikra. – Azt írta Balassa Péter esztétának „Az emlékeink sorsa” című írásában, hogy „… valójában az emlékeinkért élünk.” – Igen, ezt a halála után írtam. – Ez azt jelenti, hogy nincs jelen idő? – Nem, ez azt jelenti, hogy az, akik most vagyunk, olyan alapokon lettünk a mai létformánk részesévé, amiben minden összegyűlik abból, amit eddig éltünk – akár tudatosan, akár tudattalanul. Aztán továbbgondoltam, hogy hová lesz, mi marad meg belőle, milyen töredékrészt őrzünk emlékként, és milyen óriási részt elfeledett emlékként. – Néha bevillan valami, amiről nem is tudom, hogy az én emlékem-e, mert olyan ismeretlen… – A múltkor eszembe jutott valami, amire biztos, hogy gyermekkoromban gondoltam. A kérdés, hogy miért éppen most jön elő. - Talán valamit előkészít az az információ. Valamiféle viszonyra figyelmeztet… – Lehet. - A kérdés, hogy létezhetünk-e a jelen időben, és hogy mennyire vagyunk benne az időben, azaz melyik időben vagyunk benne. – Azt hiszem, egyszerre vagyunk benne a folyamatos időben, és vagyunk egy olyan létformában, amelyben nem létezik az idő. El tudom képzelni, hogy a jelen idő, mindig kilépés az időből oda, ahol mást tud a létezés, mint az idő. Ugyanakkor ez mégsem elválasztható egymástól, mert mindig érezzük az idő múlását. A legfontosabb, hogy érzelmi struktúránk állandóan „ketyeg bennünk”, mint egy óra. De én azt hiszem, hogy ez az „időben lét” és az „időtlenségben lét” olyan kettősség az emberben, ami csak látszatként tud megjelenni. – De határozottan vannak olyan létélményeink, amelyekben nincs idő. – Vannak, igen. – Nem is tudjuk elhelyezni őket mint mégis legfontosabb emléknyomokat. – Abban a pillanatban nem éreztük azt, hogy időtlenek. Ezek életünk nagy pillanatai. - Gyakorlatilag a művészetnek is az a célja, amennyiben lehet célról beszélni, hogy kiszakítson az időből, és átvigyen egy másik dimenzióba. – Nem tudom megmondani, hogy mi a művészet célja. Elég sokat foglalkoztam ezzel, és azt kell mondanom, hogy abban is kételkedem, hogy a művészet és a „szép” besorolható-e a „miért-azért” fogalomkörbe. Mert attól függ, mit nevezünk szépnek, mert időnként az ember előtt felvillan egy darázs vagy egy fűszál szépsége is. Ami a szép láttán elragad bennünket, elfoghat egy egészen kicsi apróságnak, például egy vonal ívének a látványától. – Meg kell szereznünk itt a tudást? – Én már idős vagyok, és egyre kevesebbet tudok. Amit azelőtt még nyugodtan kimondtam, most már nehezen mondom ki, mert egy állítással egyidőben más ellentétes állításokra is gondolok. Megtanultam, és ez az öregség nagy áldása, hogy az ember megtanulja, hogy nem egyértelmű az igazság. A dolgokhoz sokfelől lehet közelíteni, s minden közelítésnek van érvényessége. Ami még nagyobb öröm az öregségben, hogy az ember már nem érzi azt a kötelezettséget, amit fiatal korában érzett, nevezetesen, hogy egyértelműen fogalmazza meg a világot. Gyimesi Ágnes Andrea