Londonban az Egyesült Királyság Általános Orvosi Tanácsa (General Medical Council – GMC) előtt jelent meg Richard Horton, a Lancet szerkesztője, és három megvádolt orvos, Simon Murch, John Walker-Smith és Andrew Wakefield, akik praktizálási joguk megtartása céljából készültek bizonyítékokkal. Ez a négy ember utoljára a Lancet pár mérfölddel északabbra lévő irodájában találkozott utoljára három és fél évvel ezelőtt. Akkor kezdődött a történet, ami miatt most újra találkoztak, és ami mindezidáig a leghosszabb egészségügyi fegyelmi vizsgálatról szól. 2007.júliusa és 2010.májusa között, 217 napig zajló vizsgálat alaposan átvilágította a kutatást és az MMR vakcina-pánikot keltő lapot, és elképzelhető, hogy Wakefield és Walker-Smith eltiltásához vezet. Az első találkozásukra egy február 18-i délutánon került sor 2004-ben. Horton irodájában gyűltek össze, hogy Brian Deer egy négy hónapos Sunday Times kutatásával kapcsolatos észrevételeit megvitassák. Azon a délelőttön Deer a Lancet vezetőségének 5 órán keresztül foglalta össze egy mára közismertté vált 1998-as kiadást. Ez 12 gyerek esetéről szólt, a Szabad Királyi Kórházból, észak-Londonból, akiknél egy lehetséges új tünet együttest állapítottak meg, melyben közös a folyamatosan rosszabbodó autizmus, a gyulladásos bélbetegség és az MMR. A megbeszélés során Deer elmondta a jegyzetelő Horton és öt szerkesztő előtt, hogy a kiadás első szerzőjét Wakefield-et egy ügyvéd bízta meg és lefizette, hogy segítsen a vakcina gyártókat beperelni. A vizsgálat beválasztási feltételeit manipulálták és etikai normáit megsértették. Fejlődési rendellenességgel küzdő gyerekek szüleinek egy csoportját a kórházba rendelték, hogy a vakcina elleni pert megalkossák. Akkor mondta azt Deer, hogy a vizsgálat „kreált”. Deer felrajzolt egy sor autizmust a vakcinával összekapcsoló panasz alapján készített diagrammot, és az összehívott szerkesztőségi hallgatóságnak felidézte, hogy „a lapban 12 gyerek nyolc szülője egyértelműen kinyilvánította, hogy ’Doktor Úr, ez az MMR miatt történt’ ”.” Viszont, amikor a vizsgálatot kiterjesztették 30 gyerekre, csak 3-mal több gyerek szülője mondta ugyanezt. Tehát miért gyűjtötték össze egyáltalán a kezdetekkor ezeket az állításokat?” Deer azt gondolta, hogy ahogy befejezi mondandóját, Horton kezdeményezi egy vizsgálóbizottság felállítását, hogy ezt a komplex kérdést tisztázza. Legalább három szálról beszélhetünk: egy lehetséges kutatási csalásról, ártatlan gyerekek etikátlan kezeléséről, és Wakefield az ügyvéd miatti összeférhetetlenségéről. Mindezek ellenére 48 órán belül, és három vezető szerkesztővel való munka után a lap kiadott egy 5000 szavas cáfolatáradatot állítások formájában, amit a döntés napjáig nem vont vissza. Évekkel később, Horton a GMC meghallgatása során a tanúk padján felidézte azt a délelőttöt és Sally Smith-nek, az orvosokat szabályozó Királynő Tanácsának tagjának, 2007. Augusztus 7-én a következőket mondta: „ A három állítás a lap hitelességét jócskán aláásta, és a kutatási szabályozás hiányosságára világítanak rá. Felvettük Dr. Wakefield-del, Professor Walker-Smith-szel és Dr. Murch-csel a kapcsolatot annak érdekében, hogy ezeket az állításokat a Lancet irodájában megvitassuk.” Deer, a GMC folyamatait követve szintén felidézi azt a napot, amikor Wakefield azelőtt érkezett a Lancet irodájában, mielőtt ő elment volna. Mindhárom szerző, csakúgy, mint Horton a 80-as évek végében, a Szabad Királyi Akadémia hajdani tagjai voltak. Egy évtizeddel Wakefield publikációja előtt, Horton a hepatológia területén kutatott ugyanazon az irányvonalon, ahol Wakefield a gastroenterológia területén. A 2004-es Deer-rel és a többi szerzővel folytatott megbeszélések során Hortont sarokba szorították. Éveken át tartó MMR-rel kapcsolatos nyilvános aggodalommal és szakmai szkepticizmussal szembesülve síkra szállt egykori kollégájával. Az Egyesült Királyságban (EK) zajló ijedelem csúcspontján, 2003-ban kiadott jegyzetében a következőt nyilatkozta: „Nem bántam meg, hogy megjelentettem az eredeti Wakefield írást. Az orvostudomány fejlődése az új ötletek szabad kifejezésén múlik. A tudományban a szabad ötletek iránti elkötelezettségünk képes csak felszabadítani azt a vágyat, hogy a bennünket körülvevő világot megértsük.” Galileo szellemét megidézve, Horton nem tudhatta, hogy Wakefield kutatása mennyire volt szabad kifejezése az ötleteknek. Deer két héttel ezelőtti írásában felfedte, hogy a mostanra visszavont kiadásban szereplő 12 gyerek esetéből egy sem vágott egybe a Nemzeti Egészségügyi Szervezet adataival. Ezen kívül előző héten Deer leleplezte Wakefield titkos üzleti mesterkedését, mellyel milliókat akart kaszálni a botrány kapcsán. Horton ezen kívül a feddhetetlenség élharcosa volt, és kitartóan szorgalmazta, hogy kutatási csalások ellen keményen fellépjenek. Az Orvosi Lapok Szerkesztőinek Nemzetközi Bizottsága és az Etikus Publikációk Bizottsága mögött mintegy hajtóerőként Horton, Richard Smith-szel, a BMJ akkori szerkesztőjével karöltve azért kampányolt, hogy a kutatások szabályozási hiányosságait törvényes keretek közt nyomon lehessen követni. Erőfeszítéseik ellenére azonban semmi nem valósult meg ezekből és Horton ezután másféleképpen közelítette meg a problémát. Helytelen tagadás Horton a GMC előtt elmondta, hogy ezzel az ominózus üggyel kapcsolatban a Szabad Királyi Akadémia dékán helyettesét felkérték, hogy a probléma ismeretében vizsgálja ki az ügyet és döntsön arról, hogy az állítások igazak vagy sem. Ezen felül a kiadó nevében vállalta, hogy ők is áttekintik a dokumentációt. Ez volt a leghelyesebb, amit tehetett 2010. májusában, amikor az esküdtszék jóváhagyta Deer állításait. A Press Gazette magazinban írásban nyilatkozott, arról, hogy a kutatást végző intézményt vizsgálat lefolyatására kérték és az megállapította Wakefield bűnösségét. Az Információ Szabad Áramlásáról szóló rendelet segítségével feltárt dokumentáció alapján, nem volt hivatalos vizsgálat. Leginkább arra ment ki a játék, hogy 48 órával miután Deer felfedte állításait, kétségbe vonják azokat. Felvonultatták a lap szerkesztőjét, rangidős szerzőket és a Szabad Királyi Akadémia Orvosi Osztályát, hogy Deer ellen nyilatkozzanak. Ha ez nem egy GMC ügy lett volna, ami állítólagosan 6 millió fontba (€7m; $9m) került, egy olyan csalás, amit Wakefield agyalt ki, hogy félelmet keltsen az MMR-ról, akkor ezt mindig is cáfolták volna, és felfedték volna az igazságot. A cáfolat-hadjárat, amint Deer elhagyta a Lancet szerkesztőségét azon a 2004-es februári szerdai napon elkezdődött. Horton privát irodájában a négy orvos kigondolta a stratégiát, mégpedig, hogy Wakefield csak azt ismeri el, hogy a per kapcsán kapott díjazást, de maga nem kapott pénzt, és hogy a hivatalos feladata egy teljesen más virológiai kutatás volt, nem az a klinikai vizsgálat, ami a sajtóban megjelent. Hazudott, hiszen a később kiderített személyes számláira több mint £435.000.- érkezett és ugyanazokkal a szerzőkkel és protokollokkal egybevágó „tudományos klinikai vizsgálat” került beadásra az EK Jogsegély Bizottsága felé, még mielőtt az első 12 gyerek bekerült volna a vizsgálatba. Egyértelműen kiárusította magát, hogy a vakcina ellen lépjen fel, amint annak engedélyezési folyamata elindul. Ügyvédjével a hatóság felé a beadványban leírták, hogy célkitűzésük, azon kompenzációt igénylő családok esetén, ahol jelentős számban fordultak elő bizonyos egészségügyi állapotok, ezek és a mumpsz-, kanyaró-, rubeola-oltás, illetve a kanyaró/rubeola-oltás okozati kapcsolatára törvény előtt elfogadható bizonyítékot szolgáltassanak. A Horton-nal való megbeszélésen a gyerek gasztroenterológus Walker-Smith és Murch is tagadta az inkorrektséget és abban egyeztek meg, hogy Wakefield összeférhetetlenségét a sajtónyilatkozatokkal tisztázzák. Walker-Smith aznap este izgatott e-mailben a megbeszélésükre hivatkozva leosztotta a feladatokat, hogy ő a Lancet felé ír egy összefoglalót az álláspontjukról, Simon Murch az Etikai Bizottság felé válaszolja meg a legkomolyabb vádakra vonatkozó kérdéseket, és Andy Wakefield a jogi ügyekkel foglalkozik majd. Időközben egyéb események is kibontakoztak és rövidesen Horton megrögzöttségéhez adalékot szolgáltattak. A megbeszélés előtti napon Deer meglátogatta Evan Harris-t, aki akkor Nyugat-Oxford és Abingdon parlamenti képviselője volt, egyben orvos és a Brit Orvosi Társaság Etikai Bizottságának tagja, és aki érdeklődött az MMR vita után. Átlapozta Deer Lancet felé készített beszámolóját és másolatot kért a dokumentumairól. Harris csütörtökön a Deer által elküldött dokumentumokat továbbküldte a kiadónak, Hortont pedig arra kérte, hogy Deer kutatási etikára vonatkozó anyagait, remélve, hogy ugyanabból a forrásanyagból dolgoznak, küldje, vagy küldesse haladéktalanul el, hogy véleményezni tudja az esetet. Mindeközben a megvádolt orvosok és Humphrey Hodgson, dékán-helyettes maguk nyomoztak a Szabad Királyi Akadémia irodájában és kutatási részlegén, hogy Wakefield-t tisztázzák. Walker-Smith és Murch együtt nézte át az esettanulmányokat, de Horton nem tudta megmondani, hogy Wakefield vajon látta-e azokat. Valójában Wakefield-et nem hívták az akadémiára, mert 2 évvel korábban onnan őt elbocsájtották, viszont ő tudta egyedül az anonim 12 gyerek nevét, amit át is faxolt a többieknek. Horton, ahogy azon a csütörtök délután visszatért irodájába a képviselő kérésének eleget téve lemásolta Deer és Harris levelezését, és az orvosi intézet dékán-helyettesének, Humphrey Hodgson-nak, egy kézzel írt jegyzettel ellátva átfaxolta azzal a megjegyzéssel, hogy az időrendben összeszedett e-mailek egyértelműen tükrözik, hogy Harris és Deer összejátszik, és nem küldte, de nem is fogja elküldeni Harris-nek a kért dokumentumokat. Orvost nem hallgattak meg A Harris-levelezést nem olvasták fel az esküdtszéknek, de tagjai Horton bizonyítékát érdeklődéssel fogadták. A Királyi Pszichiátriai Társaság Tanácsának egy tagja, Parimala Moodley megkérdezte, hogy a bevett szokás-e, hogy olyanok folyatnak le egy lehetséges súlyos kutatási szabályszegéssel kapcsolatos vizsgálatot, akiket valójában vádolnak azzal? Horton gondolatait összeszedve azt válaszolta, hogy bevett szokás szerint az intézmény vezeti a vizsgálatot, gyűjti össze az adatokat, melyek elkerülhetetlenül fogják az érintettek adatait is tartalmazni. Ezután az intézmény felelőssége, hogy valamiféleképpen külön kezelje a többitől az érintettek felől érkező következtetéseket, és ezután lehet továbblépni. Tehát mindenféleképpen el kell választani ezt a két dolgot. Pontosan ezért kérte Horton Dr. Wakefield, Prof. Walker-Smith és Dr. Murch véleményét, és ezután kötelessége szerint az intézmény vezetőjének, ez esetben Prof. Hodgson-nak továbbította az anyagot. Később a kórház és az akadémia is megerősítette, hogy nem volt elkülönítés és független vizsgálat. Nem hallgattak meg egyetlen orvost sem és jegyzőkönyvek sem készültek. Mindösszesen a „nem-hivatalos” eljárást írták le. Ez, ahogy azt Deer-nek elmondták magába foglalta a „klinikusokkal való megbeszélést”, az „odavágó klinikai lapok áttekintését” és az etikai bizottság aktájának tanulmányozását. Ennek a folyamatnak a végeredménye egy érdekelt klinikusok által megírt nyilatkozat lett, amit az Akadémia publikált a Lancet-ben. Ennek a folyamatnak a felszínessége kiütközött a GMC meghallgatáson, ahol az esküdtek elolvasták a gyerekkórház jegyzőkönyveit, mely hosszú oldalakon át írta le a feldolgozott beszámolókkal és indikációkkal kapcsolatos bizonyítékokat, miszerint azok kutatási célt szolgáltak. Az egyik gyerek jegyzeteiben egy jogsegéllyel kapcsolatos levél is volt, az etikai bizottság aktája pedig óriási volt. Egy tárgyilagos kivizsgálót is arra sarkallják a betegek beszámolóinak körülményei, hogy mélyebbre ásson az ügyben. Az esküdtszéknek észre kell vennie, hogy a lapban szereplő 2-es és 9-es számú gyereket Wakefield parancsára vette ki a vizsgálatból Walker-Smith. Az 1,5,9 és 10-es számú gyereket a Szabad Királyi Kórház gasztroenterológiájára irányították anélkül, hogy bármilyen bélprobléma szerepelt volna a kórtörténetükben. A 4-es és 8-as számú gyereket pedig közvetlenül Wakefield-hez irányítottak, akinek a szerződése viszont tiltotta a klinikai munkát. A gyermekek beszámolóiban egyértelműek a vizsgáló orvosokkal való kapcsolatok. Időközben az etikai dokumentáció, amit Hodgson átnézett, nem vágott egybe azzal, ami a sajtóban megjelent. A kórház aktája 25 gyerekről számolt be, akiknél hanyatlásos, nagyon ritka és súlyos degeneratív agyi zavart írtak le, ami iskoláskorú gyerekekre jellemző. Erről Walker-Smith azt mondta az etikai bizottságnak, hogy az ilyen betegek kilátásai „reménytelenek”. Viszont a 12 vizsgált gyermekből egyet sem diagnosztizáltak ilyen problémával. Az ő csoportjuk egy vegyes, legtöbb esetben autizmusról beszámoló csoport volt, és 1 gyermeknél (7-es számú) nem is volt fejlődési zavar. Az etikai dokumentációban, amit Deer is látott, benne volt az a levelezés, ami a Lancet publikáció után keletkezett. David Hull a Brit Gyermekorvosok Társaságának egykori elnöke megemlíti azt a hatalmas mennyiségű vizsgálatot,amit a gyerekeken elvégeztek köztük ileokolonoszkópia, MR, EEG és provokált potenciál, lumbálpunkciós és bárium kásás átvilágításos vizsgálatok. A lap szerint ezeket a vizsgálatokat az etikai bizottság „jóváhagyta”, amiről Hull azt gondolta, hogy ez ellentmond a kódex alapján előírt klinikai vizsgálatba való beválasztási feltételeknek gyerekek esetén. Hull álláspontja miatt az Etikai Bizottság elnökének, Michael Pegg-nek a véleményét kérték, aki a lapot tartotta hibásnak. Feljegyzésében, amit Hodgson tanulmányozott leírta, hogy a bizottság nem hagyta jóvá a vizsgálatokat, kizárólag klinikai indikációkkal kapcsolatos vizsgálatokról szóló adatgyűjtést hagytak jóvá. Mai álláspont szerint nem az etikai bizottság hatásköre kétségbe vonni, hogy a klinikus mit tart klinikai indikációkkal kapcsolatos vizsgálatnak. Hogy Deer-rel kapcsolatba hozzuk az eseményeket, mindemellett leszögezhetjük, hogy az ekkorra öt orvossá bővült csoport, az álláspontjaik kidolgozásával bíbelődött. Wakefield, Walker-Smith és Murch a nekik kiosztott feladatokkal voltak elfoglalva, míg Hodgson kizárólag az etikai vonzatával foglalkozott az ügynek. Hortonra volt bízva, hogy átnézve az anyagot megfogalmazza az álláspontot és a lapjukon keresztül tolmácsolja azt a nyilvánosságnak, amit azon a péntek délutánon közölnek a sajtóval. Azon voltak, hogy tagadják, amit a GMC később bebizonyított. A meghallgatás során Sally Smith megkérdezte Horton-t, hogy előfordult-e máskor is, hogy egy kutatást és annak szabályszerűségéről tett állításokat ki kellett vizsgálni. A válasz az volt, hogy sűrűn előfordul. Arra a kérdésre is pozitív válasz született, hogy szokásos-e megvitatni és elfogadni azok véleményét, akik ellen az állításokat tették. Arra a 2004-es februári péntekre visszatérve a 3 orvos, Horton és egy újságíró között sűrű e-mailváltások zajlottak, aminek eredményeképpen Horton a helyettes dékánnak, Hodgson-nak több oldalnyi vázlatos szöveget faxolt át az állásfoglalásukról, amit a GMC esküdtszékének fel is olvastak. Lényege a következő volt Horton összefoglalásában: 2004. Február 18-án a Lancet főszerkesztőségének figyelmét felkeltették, egy 1998. februárjában ebben a lapban Dr. Wakefield és kollégái által publikált cikket súlyos kutatási szabályszegéssel illető vádak. Ezeket a vádakat a vezető szerzők tisztázták. Nem tisztje a lapnak eldönteni, hogy volt-e bármi szándék arra, hogy információkat titkoljanak el, vagy szerkesztőket, olvasókat tévesszenek meg ennek a munkának etikai minőségét vagy a betegbeszámolók természetét illetően. Hodgson hozzátette, hogy teljes mértékben elégedettek az ügyben, hogy a Lancet lapban leírt gyerekekről szóló vizsgálatokat a lehető legszigorúbb etikai normák alapján végezték. Média-vihar Deer ezeket az állításokat hallgatva felidézi az évekkel ezelőtt történteket. Az Sunday Times szerkesztőjének, John Witherow tanácsára úgy közelítette meg a Lancet-et, mintha „Istennel” beszélne az adott üggyel kapcsolatban, annak érdekében, hogy hiteles válaszokat kapjon. Első kísérlete során a BMJ egykori szerkesztőjét, Richard Smith-t szerette volna elérni, aki szabadságon volt. Így jutott el Horton-hoz. A szerdai megbeszélésre bizalommal ment, és azt várta Horton-tól, hogy némi iránymutatást kap tőle, illetve, hogy Horton vizsgálatot fog kérni, amire úgy számította Deer, hogy némi időre lesz szükség. Addigra Deer már túl volt 4 hónap kutatómunkán, ami 5 rétű kulcsdokumentációt eredményezett, aminek bemutatása 9-től 14 óráig tartott. Viszont Horton nem mondott semmit, csak elhagyta a termet, hogy a szerzőkkel beszéljen, és elküldte a közleményt ráadásul mindenkinek, csak Deer-nek nem. A helyettes dékán elmondta, miért történt ez. Elmondta egy feljegyzésében az UCL feljebbvalóinak azon a pénteki napon, hogy a Lancet kiadójának lépései azzal magyarázhatók, hogy az állítások miatti vizsgálati eredményeket előzetesen akarták nyilvánosságra hozni, és ő csak a Lancet hírnevét akarta megóvni úgy, hogy először reagál rájuk és kipofozza a történetet. Viszont Horton eme lépése hibának bizonyult, mert egy média-vihart robbantott ki. Azzal együtt, hogy tagadta a Deer által mára egyébként bizonyítást nyert állításokat, elismerte Wakefield összeférhetetlenségét. A BBC a közlemény elküldése után fél órával ráállt a történetre. A Független Hírtelevízió szólt Harris-nek és az egész Fleet Street tudomására jutott a brit piacvezető Sunday Times-t fenyegető botrány. A felhajtás péntektől következő szerdáig és még utána is tartott, központjában a hármas vakcinával. Ezúttal viszont nem Wakefield szülői félelmeket keltő kampánya volt a lényeg, hanem a Sunday Times független rovatában a főoldalon taglalta az összeférhetetlenséggel kapcsolatos kivizsgálást. A Sunday Times főcikkében és a Daily Mail-ben megjelent írásokat óriási közfelháborodás követte. Az egészségügyi államtitkár és az egészségügyi miniszter is adott ki nyilatkozatokat. Tony Blair a reggeli televízióban elmondta, hogy reményei szerint az emberek tudják, hogy más az igazság, mint amit el akartak hitetni velük, és a hármas oltás lényegénél fogva kell, hogy létezzen. Wakefield magabiztosságának jeleként hétfőn azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az ő szerepét ebben az ügyben a GMC-nek ki kell vizsgálni és nemcsak, hogy támogatja ezt, de ragaszkodik hozzá, és a következő héten fel is veszi velük a kapcsolatot. Ezen a napon hívta fel Deer-t egy, az ügyön dolgozó tisztviselő Manchaster-ből érdeklődve újabb fejleményekről, és 2 napra rá Deer elküldött neki minden információt biztosítva a nyilvánosság felé való elkötelezettségéről. Az elkövetkező hetek, hónapok során zajlottak az e-mail-váltások, különösen a Szadad Királyi Akadémián, ahol Arie Zuckermann volt az egykori a dékán. Ő tudott az ügyvéd érintettségéről és az Orvosok Védelmi Szakszervezetével konzultált. Walker-Smith, akit a GMC tisztázni látszott azt mondta, hogy Wakefield „üzleti” ügyeit Deer-től hallotta. Egy sajtótisztviselő, aki 1997-ben a lap sajtókonferenciáját indítványozta, nyilatkozott a kórháznak és az akadémiának, akik Deer-t le akarták szerelni. A vezetőknek, akiket Wakefield támogatói panaszokkal támadtak, amiért Deer-nek hozzáférése volt az etikai aktához, azt tanácsolta, hogy forduljanak a Sajtóügyi Panaszok Biztottságához ha ezzel bármi problémájuk van. Belső dokumentumok áradata is Deert, nem pedig az orvosokat célozta. Mindezek ellenére a botrány alapvető természetében sem intézményi, sem sajtó szinten nem történt változás. Bár további 8 hónapba tellett, míg a GMC elérte a vádlottakat, 3 évvel a hivatalos kivizsgálási felhívás kiadását megelőzve, és miután a lapok ejtették az összes lehetséges vádat, a történet kulcsszereplői, ahogy abban 2004. februárjában megállapodtak, maradtak eredeti pozíciójukban. Végül a maratoni meghallgatás a Deer által felvetett probléma alapjaihoz érkezett. 143 oldalon írták le a három szerző elleni tényállást, és az esküdtszék Surendra Kumar általános orvos elnökletével megállapította, hogy a vizsgálat nem volt etikus és hibásan jelent meg az azt négy nappal később visszavonó Lancet lapban. Murch-t, aki a 2004-es meghallgatás során visszavonta vallomását, nem marasztalták el éleslátásának köszönhetően. Viszont Wakefield-et négy rendbeli tisztességtelenségben is bűnösnek találták illetve Walker-Smith mulasztása abban nyilvánult meg, hogy klinikai háttér nélkül, etikátlanul invazív vizsgálatokat rendelt el gyerekeknél. Horton egy későbbi Press Gazette-nek tett nyilatkozatában ( Deer lapjának felkérésére nem nyilatkozott) üdvözölte az eredményt,miszerint precedens értékű, hogy egy elismert szabályozó szerv által felállított hivatalos, független vizsgálat bebizonyította az állításokat, és így teljes jogkörrel visszavonhatjuk Wakefield közleményét. Viszont nem ez volt a szerkesztő hozzáállása, mielőtt a meghallgatás elkezdődött. Elektronikus üzenetek bizonyítják ezt. A Blackberry-jéről 2 és fél évvel a meghallgatás előtt, a vizsgálatban szereplő egyik gyermek édesanyjának azt írta, hogy Brian Deer szerepe ebben az ügyben zavarba ejti őt. Vélekedése szerint a GMC nem az fórum, ahol ezt a vitát folytatni kell, de a folyamat elindult, így lehetetlen megállítani azt. Forrás: Brian D. (2011). The Lancet’s two days to bury bad news, BMJ 2011; 342:c7001 Szemlézte:dr.Pásztor Viktória Kapcsolódó anyagok: LAM (Lege Artis Medicinae)- 2011; 21 (01) Szellemírók vagy szellemirtók? Az orvostudományi publikálás etikájáról, a szerzők, szerkesztők és szponzorok felelősségéről

A pszichiáterek viszonya a gyógyszeripari cégekhez

LAM (Lege Artis Medicinae) - 2011; 21 (01) Publikációs etika: a pénzügyi érdekkonfliktusok szabályozása az orvosi folyóiratokban

World Association of Medical Editors
Uniform Requirements for Manuscripts Submitted to Biomedical Journals

BMJ: World Association of Medical Editors (WAME) launched