Létezik olyan művész, aki Frederic Chopinnél kiválóbban jelképezi a romantika művészetét? A nagyszerű lengyel zeneszerző elsöprő zsenije törékeny külsővel párosult, sápadt arca melankóliát, halálvágyat, a való világtól történő elkülönülést, és néha szörnyű hallucinációkat rejtett. Ezt a beszédes képet a George Sand írói álnéven alkotó francia regényírónő alkotta meg róla, aki lírai módon mutatta be szeretőjét, a csodagyereknek tartott, betegsége miatt korai halálra ítélt törékeny művészt, és részletesen ír a férfi kísérteties látomásairól. „A fantomok állandóan szólították és megragadták őt, és ahelyett, hogy édesapját és barátait a hit fényében mosolyogni látta volna, csonttá aszott arcaik rémisztgették, és jeges kezeik nyúltak utána” – írta Sand. Spanyol neurológusok azonban megcáfolják ezt a gótikus képet. Tanulmányukban azt állítják, hogy Chopin elidegenedése és hallucinációi valószínűleg inkább valamilyen betegséggel álltak összefüggésbe, mintsem a romantikus művész lelki terheivel. A lugói Xeral-Calde kórház kutatói, Manuel Vazquez Caruncho és Francisco Branas Fernandez azt követően jutott erre a következtetésre, hogy átvizsgálták a korabeli forrásokat és Chopin levelezését. 1848-ban Chopin egy manchesteri koncerten éppen egyik szonátáját játszotta, amikor egyszer csak távozott a teremből. Nem sokkal később visszatért, és befejezte az előadást. George Sand lányának írt levelében Chopin azzal magyarázta viselkedését, hogy látta, mint „átkozott teremtmények” jelentek meg zongorája félig felnyitott testéből. Sand és egyik tanítványa, Madame Streicher más beszámolóiból az derül ki, hogy Chopin gyakran került olyan elmeállapotba, melynek következtében tekintete vad lett, haja pedig szó szerint égnek állt. Ő maga úgy írta le ezeket, hogy időnként „álomszerű, képzeletbeli állapotba” került, egyszer pedig úgy érezte magát, „mintha gőz lenne”. A kutatók azokat a pszichiátriai állapotokat vizsgálják, amelyek magyarázhatják a nagy zeneszerző panaszait. A skizofréniát kizárták, mert ez általában hangok formájában jelentkezik. A migrén okozhat hallucinációt, ez azonban akár fél óráig is tarthat. Chopin epizódjai viszont rövidek voltak, mindössze néhány másodpercig vagy percig tartottak. Ráadásul a fejfájás nélkül jelentkező migrénes aura jellemzően 50 éven felüli betegek esetében jelentkezik. Chopin mindössze 39 éves volt, amikor légzőszervi megbetegedés következtében meghalt. A Charles Bonnet-szindróma elnevezésű pszichiátriai betegséget is kizárták, mert ez szembetegségekkel áll kapcsolatban, arra pedig nincs bizonyíték, hogy a zeneszerző szenvedett volna ilyen panaszoktól. Chopin tinktúra formájában fogyasztott ópiumot számos testi tünete enyhítésére. Az általa megtapasztalt hallucinációk típusa azonban nem hasonlít az ópiumos látomásokhoz, ráadásul már évekkel azelőtt is tapasztalta őket, hogy ópiumot kezdett szedni. Mindezek alapján egy nagy gyanúsított marad: temporális lebeny epilepszia, melynek görcsei rövid, sztereotip látomásokat okoznak, éppen olyanokat, amilyeneket Chopin tapasztalt, valamint a „jamais vu”-ként ismert álomszerű elszakadással jár a külvilágtól. Mindeközben a beteg nem álmos, és nem is eszméletlen. A szerzők arról számolnak be, hogy Chopin idejében nagyon keveset tudtak az epilepsziáról, könnyen előfordulhatott, hogy az orvosok nem ismerték fel, bár azt is hangsúlyozzák, hogy elméletük mindössze „diagnosztikus találgatás”. Ennek ellenére segíthet különválasztani a romantikus legendát a valóságtól, és új megvilágításba helyezi a világhírű férfit és életét – állítják a Medical Humanities szakfolyóiratban közzétett tanulmány szerzője. Forrás: Medipress Kapcsolódó anyagok: Ideggyógyászati Szemle 2009; 62(11-19) Új nézőpontok a generalizált epilepsziák szemléletében

LAM (Lege Artis Medicinae) 2001; 11 (1) Az epilepsziás rohamokat bevezető klinikai tünetek jelentősége