A neuronok közötti információ átvitel tanulmányozását megelőzte az a felismerés, hogy nem a rostok, hanem a Th. Schwann által felfedezett sejtek az állati szervezetek legkisebb építőkövei. Az élettani és anatómiai-hisztológiai kutatások ezért új távlatokat nyitottak a kórbonctanban is. Bichat szövettana ugyanúgy előkészítette a szolidárpatológia érvényesülését, mint korábban a hellenizmus metódikus szektájának és Erasistratos kórtani szemlélete. Carl von Rokitansky fellépésénél azonban még érvényben voltak a 18. századi vitalisztikus kórtani elméletek. Mint a „kraszisz”-ról („crasia”) szóló elmélete mutatja, Rokitansky maga sem volt teljesen mentes ezektől a túlhaladott humorálpatológiai és az életerőre alapozott vitalisztikus elképzelésektől. Eleinte a francia klinikusok intravénás toxikológiai és terápiás próbálkozásai hatására ő is azt a következtetést vonta le, hogy a legtöbb betegséget a vér hibás összetétele (dyskrasiája) okozza. A 19. század elejére azonban van Swieten és de Haën által képviselt, 1745 után kialakult Első Bécsi Orvosi Iskolájának hajdani híre már elhalványult. A cseh származású Rokitanskyra várt nem csak a kórtani elméletek megújítása, de a bécsi orvosi kar tudományos életének helyreállítása is. Az 1840-es évektől Párizs, London, Dublin és Berlin mellett újra Bécs lesz az európai orvostudomány fellegvára. Ettől az időtől, Rokitansky, Skoda és Hebra fellépésétől számíthatjuk az új, a Második Bécsi (orvosi) Iskola kialakulását. Szerencsére 1844-től a patológia kötelező tantárgy lett a medikusok számára. Az évtizedeken át rendszeresen végzett boncolások eredményeként a Bécsi Közkórházban hatalmas kórbonctani anyag, mintegy 100.000 obdukció lelete gyűlt össze. Rokitansky egyedül évente 1500–1800 boncolást végzett; hozzávetőlegesen az egész szekciós anyag egyharmada az ő munkája. Megvalósult Volcher Coiter törekvése, amely szerint minden halálosan végződő rejtélyes betegség után el kell végezni a tetem boncolását. A boncasztalon szerzett ismeretek segítették a kóroktan kiderítését és a végső kórisme felülvizsgálatát, de elkedvetlenítették a klinikust. A kimutatott kóros elváltozásokon a gyógyszerek nem segítettek, és operatív eltávolításuk is kivihetetlennek tűnt. Úgy tartották, hogy a patológiai leletek birtokában a hajdani gyógyszertan (materia medica) értelmetlenné vált és minden tudományos alapot nélkülöz. Ennek egy eddig nem tapasztalt mértékű terápiás nihilizmus lett a következménye, amely a Skoda által vezetett bécsi klinikára amúgy is jellemző volt. A klinikusok terápiás nihilizmusát támogatta ahomeopátia elterjedése, amelynek sikerében ugyan csak a „hasonszenvi gyógymód” hívei hittek, de eljárásuk állítólagos eredményessége azt a hitet ébresztette a kételkedőkben is, hogy a betegséget csak a természet gyógyíthatja meg. A rosszmájúak még azt is állították, hogy a bécsi iskola csak egy szert ismer, az aqua laurocerasi-t, a babérmeggy-cseppeket. Természetes, hogy mindez a homeopátia társadalmi recepcióját is nagy mértékben elősegítette. El sem lehet képzelni nagyobb ellentétet a két cseh, Rokitansky és Skoda között. Előbbi zseniális és igénytelen volt egyszerre; lebilincselő, elmés író. Skoda inkább gyakorlatias, pedáns, és szerzőként is száraz, unalmas tudós. Rokitansky négy gyermeke közül kettő orvos, a másik kettő énekes lett. Mire tréfásan a nagy kórboncnok megjegyezte: „Die Einen heilen, die Anderen heulen”. Mindamellett az óriási patológiai anyag lehetővé és szükségessé tette a betegségek új rendszerezését és új betegségek elkülönítését. Rokitansky leírta a heveny sárga májsorvadást (atrophia hepatis flava), felfedezte a malignus bakteriális endokarditiszt, elkülönítette a lobális és a lobuláris pneumóniát, a vese Bright-kórját és a Virchow által is leírt veseamyloidózist. Ő figyelte meg először a gyomor akut dilatációját, a tífusz légúti és tüdőszövődményeit (bronchotyphus, pneumotyphus), hisztológiailag vizsgálta a Laennec által leírt emphysémát, s végül a spondylolysthesis orthopédiai és szülészeti jelentőségét. Három évvel halála előtt az artériák betegségeiről 1852-ben megjelent korábbi munkáját kiegészíti a kamrai szeptumdefektus és az aortaív transzpozíciójának leírásával (1875). Rokitanskyt pályája delelőjén, röviddel a „Handbuch der pathologischen Anatomie” megjelenése (1842–46) után érte egy alig 25 éves fiatal orvos támadása, aki Benno Reinhardttal egy évvel később a kor egyik legfontosabb folyóiratát („Archiv für pathologische Anatomie und Physiologie und für klinische Medizin”) megalapította. Már az újság címe is program. Bevezetőjében azonban ezt olvassuk: „Álláspontunk és szándékunk ... egyszerűen természettudományos. A gyakorlati medicina nem más, mint alkalmazott elmélet, s az elmélet, mint patológiai fiziológia”; mai terminológiával kórtan, patofiziológia. Mivel Rokitansky fentebb említett kórbonctanában még mindig a „dyscrasis” és a „stasis” fogalmakkal operál és a szervezet kóros kémiai reakcióit nem a kórlefolyás lényegének, hanem csak a betegségeket előmozdító tényezőjének tartja, jogos volt a fiatal Rudolf Virchow heves bírálata (1846), aki Rokitansky szemére veti a humorálpatológiai és a természetfilozófiai iskolához való közeledését és szemléletének „szörnyű anakronizmusát”. Virchow többet értett a kémiához, de minden bírálat mellett is elismerte, hogy Rokitansky azért a kontinens legtehetségesebb patológusa. Rokitansky megértette Virchow ellenvetését és tankönyvének későbbi kiadásaiban már elhagyta a „dyscrasia”-ról szóló részleteket. Rudolf Virchow Pomerániában született, majd 1839 és 1844 között a berlini katonai akadémián tanult. 1844-től 1849-ig Johannes Müller és Johann Lucas Schönlein egykori tanítványa már a Charité proszektora. Gimnazista évei mottójához: „Ein Leben voller Arbeit und Mühe ist keine Last, sondern eine Wohltat”, élete végéig hű maradt. A Charitén eltöltött évek alatt tisztázza a flebitisz,az embólia és a trombózis patomechanizmusát (1845), J. H. Bennettel egyidőben felfedezi a leukocytosist (1845), a „fehérvérűséget” (leukémia), elkülöníti a pyémiát és a szeptikémiát (1846), tanulmányozza a rákos daganatok kialakulását (1847) és a verőerek gyulladását (1847). Már a fentebbi korai felfedezések is megörökítették volna nevét a kórbonctan történetében. Tudományos pályáját azonban a forradalmi események egy időre más irányba terelték. Ekkor kezdődik életének „szociálreformer” szakasza, amelynek emléke élete végéig kíséri. 1847 nyarán Sziléziában egy éhtífusznak („Hungertyphus”) nevezett járvány tört ki. A helyi hatóságok tehetetlensége miatt a porosz kormány egy bizottságot küldött ki az epidémia okának vizsgálatára. A komisszió tagjaként 1848-ban Virchow is Felső-Sziléziába utazik az ott pusztító kiütéses tífusz és az éhínség okainak tanulmányozására. A helyszínen látott nyomornegyedek örökre megrázó élményt hagynak a 27 éves orvos lelkében. 1849-ben megküldi beszámolóját („Mittheilungen über die in Oberschlesien herrschende Typhusepidemie”, Berlin 1848), amely csak Gerhart Hauptmann „A takácsok” című drámájához hasonlítható vádirat. Pellengérre állítja a porosz állam „kártyavárként” összeomlott szociálpolitikáját, másfélmillió erkölcsi és fizikai nyomorban tengődő polgár sorsát. Meggyőződése, hogy a járványok és a szegénység nem számolhatók fel forradalmi változások és a polgári szabadságjogok elérése nélkül. 1848-tól megjelenik a „Medicinische Reform” című lapja is, amelyben „teljes és korlátlan demokráciát (...) és képzést, szabadságot és jólétet” követel minden alattvaló számára. Lapjában a fiatal orvosok főként az egészségügy reformját, az orvosi testületek önállóságát, orvosi parlamentet, az egészségügyi minisztérium felállítását és az állami felügyelet, továbbá a belgyógyászat és a sebészet szétválasztásának megszüntetését követelik. (Balassa János 1848-as egészségügyi reformtervezetében is hasonló javaslatokat tett hazánk orvosképzésének és a közegészségügy rendezésére.) „Az egész világ tudja, hogy a proletariátus sorsát korunkban főként az egyre tökéletesebb gépek bevezetése pecsételte meg, ... hogy (ezáltal) az emberi erő önállóságát elvesztette, amikor az ... halott értékként az ipari termelés élő tagjának már csak kézi ereje számít. Ez lenne a gépek szerepe az emberiség kultúrtörténetében? Bizonyosan nem ... . Századunk szociális korszaknak indult… Az ember dolgozzon annyit, amennyi ... biztos megélhetéséhez szükséges, de nem szabad erejét a tőke teremtésére elpocsékolnia ... . A testvériség eszméjét már a francia republika is elismerte ... Csak a tulajdon nélküli munkaerő és az állami, a pénzarisztokrácia vagy sok kis tulajdonos együttes összefogása biztosítja a szociális viszonyok javítását. A tőke és a munkaerő egyenértékű; nem lehet a (munkás) életereje a halott tőkének alárendelve”. Ezeket a sorokat nem Karl Marx, hanem Rudolf Virchow írta 1949-ben, a „Kommunista Kiáltvány” megjelenésének évében. Aforizmájához: „a medicina szociális tudomány” Virchow egész életében hű maradt. Politikai radikalizmusa végül is Virchowot berlini állásának feladására kényszeríti, bár távozásakor kijelenti: „az egyetem nem lehet a forradalmi mozgalmak küzdőtere”. Kapóra jön a würzburgi egyetem meghívása, ahol 1849-ben, 28 évesen a patológia professzora. Ezzel lezárul életének második, szociális reformoknak szentelt periódusa. A würzburgi években (1849–1856) egyelőre búcsút mond a közéleti szereplésnek és csak a tudománynak él. A csendes hét év eredményeként 1854-ben kiadja kórbonctani kézikönyvét, 1858-ban pedig megjelenik legnagyobb alkotása, a „Die Cellular-Pathologie in ihrer Begründung auf physiologische und pathologische Gewebelehre”, a hippokrateszi humorálpatológia után az orvosi kórtan legjelentősebb paradigmája, a század orvosi irodalmának legfontosabb alkotása. Jelképes jelentőségű, hogy a Cellularpathologiával szinte egyidőben megszületik a A. Krönig, J. C. Maxwell és R. Clausius kinetikus gáztörvényeire (1855–65) alapozott újkori atomelmélet is. (Erről tartotta Virchow „Atome und Individuen” című előadását 1862-ben Berlinben.) Virchow 1869-ben megalapítja a Berlini, majd 1871-ben a Német Antropológiai Társaságot, és haláláig szerkeszti a „Zeitschrift f. Ethnologie. Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte” és a „Nachrichten über Deutsche Altertumsfunde” kiadványait. (Évizedes politikai szereplésével és parlamenti szereplésével alább foglalkozunk). 1902-ben egy combnyaktörés után halt meg Berlinben. Nevét, óriási irodalmi munkásságát és tudományos eredményeit azonban már életében világszerte elismerték. New Yorkban az 1860-ban alapított Rudolf Virchow Medical Society még ma is működik. G. B. Morgagni a szerveket (1761), F.-X. Bichat még a szöveteket (a membránokat) tartotta az emberi test építőköveinek. De kevéssel Virchow Berlinbe érkezése előtt Johannes Müller intézetében 1838-ban Theodor Schwann felfedezte az állati sejteket. Bebizonyosodott, hogy az egysejtűek és a magasabb rendű állatok ugyanabból a legkisebb morfológiai egységből állnak. Ha pedig a sejt az organizmus elemi része, kézenfekvő volt, hogy azok kutatása közelebb visz az élettani és a kóros testi funkciók megértéséhez. Ezért, vélte Virchow, Bichat „membránjait” is ilyen sejtkolóniák alkotják. De miből származnak a sejtek? Rokitansky általános patológiája, a humorál- és a szolidárpatológia egységesítésének kísérlete nem adott erre választ. A francia élettani iskola ekkor még teljesen a humorálpatológiát képviselte. Schwann tévesen feltételezte, hogy a sejtek amorf, élettelen anyagból (a blasztokból), pl. a test folyadékgyüleimeinek szervüléséből származnak (Schwann blasztema.- vagy diszkontinuitás-elmélete, az ősnemzés, generatio aequivoca felújított változata). Virchow korszakalkotó felfedezése éppen az volt, hogy kimutatta: új sejtek csak sejtekből keletkeznek (axiómája: omnis cellula e cellula). Az élet a sejtgenerációk megújulása által marad fenn. Minden sejt a megtermékenyített petesejtből ered, és a növekedés (vagy a lokális hipertrófia) a sejtek folyamatos szaporodásának eredménye. A sejt az életfolyamatok hordozója, minden élettani vizsgálat modellje. Ugyanígy a betegségek székhelye is a sejtekben keresendő, amelyekben a kóros ingerek (patogén ágensek) káros kémiai reakcióhoz vezetnek. Ez a reakció, funkcionális vagy anatómai károsodás a betegség lényege. Ha a külső kórokozó inger szokatlanul erős, az a sejt elpusztulásához vezet. Máig érvényes a Cellularpathologie megállaoítása: „Végül is minden betegség a kisebb-nagyobb mennyiségű vitális elemek (azaz a sejtek) aktív és passzív zavaraira vezethetők vissz”", idézi Józsa László 2009-ben). A celluláris patológia a vitalizmus és a romantikus természetfilozófia utolsó nyomait is eltüntette a biológiából. (Virchow anyagelvű életszemléletét 1862-ben négy „Über Leben und Kranksein” témáról tartott előadásában részletesen is kifejtette. Szigorúan természettudományos szemlélete ellenére azonban Virchow nem volt ateista; hevesen visszautasított egy neki tulajdonított mondatot („daß ich einmal bei Gelegenheit einer Leichenuntersuchung...erklärt hätte, ...die Seele hätte ich noch niemals getroffen”), de kritikus maradt az idealista filozófia és a különböző vallási irányzatokkal szemben.) Munkássága átmenet a Morgagni, Bichat és Rokitansky nevével fémjelzett makroszkópos anatómia és a modern mikroszkópos szövettani-cytológiai kutatások, a sejt organellumainak vizsgálata között. A „Cellularpathologie” lezárta az emberi test reneszánszban elkezdett kutatását. Virchow volt annyira kritikus kutató, hogy óvakodott mindennemű rendszer felállításától. Eddig a betegségeket önálló egységeknek, szinte a testben önálló életet élő „parazitáknak” tartották, amelyek a szervezetet „megtámadják”. Virchow elutasítja ezt az ontológiai szemléletet. A betegség is élettani, éspedig kórélettani folyamat, élet kóros körülmények között. Nincs ez másként a tumoros sejtek növekedésénél sem, amely patológiája Virchowot hosszabban foglalkoztatta. Nem csoda, hogy ez a forradalmian új kórtan azonnal heves ellenállásra talált. Virchow elméletének leggyengébb pontja a sejt szerepének kizárólagossága a betegségek keletkezésében. A celluláris patológia túlságosan a lokális folyamatokra irányította a figyelmet. Virchow álláspontja szerint a „sejt szükséglete szerint maga gondoskodik táplálásáról”. Igaz, akkor még a kapillárisok idegi szabályozását nem ismerték, ezért az idegrendszer központi irányító szerepe háttérbe szorult. A nutritív anyagcserét szerinte kizárólag a sejtek metabolikus aktivitása szabályozza. Amellett a szervezetet a sejtkolóniák szociális intézményének tartotta, azaz „az állati szervezet nem más, mint életképes egységek (t. i. a sejtek) összessége”, az inter- és az extracelluláris tér patológiáját pedig alárendelt jelentőségűnek. (Az endokrin funkciók, a hormonok szerepét később tárták fel.) Virchow tagadta a sejtek migrációjának lehetőségét is, de rendszerének nyitottságára jellemző, hogy a fehérvérsejtek az érfalon át történő vándorlását (diapedezisét) éppen legjobb tanítványa, Julius Cohnheim fedezte fel. (Cohnheim dolgozta ki a fagyasztott metszetek technikáját is.) Mivel Virchow nem hitt a központi idegrendszer a szervek funkcióját, gáz- és anyagcseréjét koordináló szerepében, több neurológiai kórképet, pl. a Charcot által leírt ataxiát is egyszerű lokális elváltozásnak tartotta. Szembeszállt Darwin elméletével is. De még megérte a bakteriológiai kutatások diadalát. Érthetően nehezen fogadhatta el Robert Koch mikrobiológiai szemléletét és Emil von Behring toxin- és antitoxin elméletét, amelyben a humorálpatológia jelentkezett vissza új köntösben. A denervációt követő trófikus zavarokat sem lehetett a celluláris patológia tanaival összhangba hozni. Gustav Ricker érdeme, hogy feladta Virchow statikus elméletét a sejtek önállóságáról, és egy újabb funkcionális kórtant teremtett, amely szerint a kapilláris keringést és a sejt anyagcseréjét elsősorban a központi idegrendszer irányítja. Ricker „funkcionális anyagcsere” elmélete szilárdabb alapot kapott, amikor Elie Mecsnikov 1883-ban felfedezte a fagocitózist, Jan Boecke és ifj. Ph. Stöhr pedig a hajszálerek innervációját (1913). Szólnunk kell végül Virchow dualisztikus felfogásáról a tuberkulózis keletkezésével kapcsolatban. Nem tagadta a baktériumok patogén szerepét, de a betegség lényegét a szervezet a fertőzésre adott válaszában látta. Virchow nézete, amely szerint a tuberkulózis kórokozójának kimutatása még nem betegség, mutatis mutandis a legtöbb fertőző betegségre érvényes. Hasonlóan vélekedett L. Pasteur is, aki élete végén (a hagyomány szerint halálos ágyán) a táptalajt, a szervezet ellenállóképességét és reakcióját, és nem a kórokozó csírát tartotta döntőnek a betegségek kialakulásában. (Cum grano salis ez jellemzi a modern intenzív terápia szemléletét is.) Előnyösen hatott viszont a sejtpatológia a gyógyszeres terápia fejlődésére. Claude Bernard curaréval folytatott klasszikus kísérletei (1856) óta a farmakodinamikai kutatások a gyógyszerek hatáspontjának lokalizálására törekedtek. Mi sem volt természetesebb, mint ezt a sejtekben keresni. (Ez a törekvés vezetett a sejtmembrán receptorainak felfedezéséhez. A „Cellular-Pathologie” megjelenése mérföldkő a modern európai medicina fejlődésében, de aligha Virchow életében, aki időközben (1856-ban) már visszatért Berlinbe, és a liberális parlamenti ellenzék vezetőjeként 1870-ig Bismarck ellenfele volt. Annyira, hogy Bismarck még párbajra is kihívta. Virchow 1861 és 1893-ig a porosz Reichstag képviselője volt; a porosz Landtagban pedig haláláig megtartotta képviselői mandátumát. Öregkorában is lelkes szociálreformer maradt, aki végtelenül sokat tett a közoktatás és a közegészségügy fejlesztéséért. Politikai liberalizmusa jól megfért a természettudós konzervativizmusával. A francia-porosz háború alatt klinikusként a Porosz Ambuláns Szolgálatot vezette és felügyelte a nagy katonai kórház működését Tempelhofban. A berlini Patológiai Múzeumot 23000 preparátummal gazdagította, amelynek nagy része elpusztult Berlin ostroma alatt. A bombaterrort túlélte azonban a berlini vízmű és csatornahálózat is, melyek terveit ugyancsak Virchow készítette. Jelentős monográfiákat még öregkorában is alkotott, de az utolsó évtizedekben érdeklődése egyre inkább az antropológia és az archeológia felé fordult. Ismeretes Heinrich Schliemannhoz fűződő meleg baráti kapcsolata, segítsége a trójai ásatásokban és a trójai leletek berlini kiállításának megszervezésében. (Időközben a medicina és az embertan kutatása elvált egymástól, de az antopológia első jelentős művelői közül többen (Rudolf Virchow, Pierre Paul Broca, Gérard Prunier, Paul Topinard, Sir William Osler és Török Aurél) mind orvosok voltak. Virchow nagy hazafi is volt. Amikor 1870-ben a párizsi Muséum d histoire naturelle-t véletlenül egy porosz bombatalálat érte, egy sértett pamfletíró a poroszokat nem germánoknak, hanem a mongol faj barbár leszármazottainak bélyegezte. Ezen feldühödve Virchow elérte, hogy 6 millió német gyermek haj- és szemszínét egy hatalmas felmérés keretében megvizsgálják. Grimmelshausen „Simplicissimus”-a Virchownál ugyanolyan hazafiúi ellenkezést váltott ki, mint ami Wordsworth-ot elfogta Keats „Óda egy görög vázához” című versének olvasásakor. Kortársai emlékezete az apró termetű, testileg-szellemileg magas korában is élénk Virchowot bátor, harcias, az igazért rögtön támadni kész, univerzálisan művelt és több nyelven olvasó, a tudatlanságot szarkasztikusan pellengérező, fotográfikus emlékezőképességgel és rendkívüli koncentrációképességgel megáldott tipikus 19. századi német professzorként őrizte meg, politikai ellenfelei számára kellemetlen és bátor, tudományos vitákban azonban lovagias emberként. Egyszerre tartott előadást és javított közben egy másik kéziratot. Rettegett autoritás és a medicina „pápája”, de mindig a politikai és tudományos viták pergőtüzében álló tudós, akinek életműve a mai napig érezhető az orvostudomány fejlődésében. „A modern orvostudománynak nincsen egyetlen olyan területe, amelyben ne támaszkodnánk Virchow megállapításaira”, állapította meg E. H. Ackerknecht, Rudolf Virchow. Arzt, Politiker, Anthropologe c. 1957-ben Stuttgartban a F. Enke kiadónál megjelent kötetében. Sokágú vizsgálatai megtermékenyítették a humán és az állatorvosi patológia, a kórszövettan, hisztokémia, továbbá a fiziológia, genetika és a molekuláris patológia, a kardiológia, reumatológia és az onkológia fejlődését (Józsa László 2009). 1858-ban felfedezte a sejtpusztulás két formáját, a necrosist és a necrobiosist, mely utóbbit ma apoptosis (programozott sejthalál) néven ismerjük. Befejezésül röviden szóljunk Virchow „kisebb” munkáiról is. 1856-ban megszületik az embólia új elmélete, amely szakít John Hunter és Jean Cruvelhier korábbi felfogásával, akik a trombózist és a gennyvérűséget a flebitisz következményének tartották. Virchow kimutatta, hogy a trombózis megelőzi a flebitisz kialakulását. Tőle származik az ún. Virchow-triász (vénás pangás, endothelkárosodás és fokozott alvadás), a trichinózis (kórszármazása), a tüdő-aspergillosis, a malignus endokarditiszt kísérő embolizáció, a lupus és a tuberkulózis kapcsolatának, a spina bifida occulta, az arthrosis deformans és az aorta hypopláziájának leírása. Ezen túl sok kórtani elváltozás viseli nevét: Virchow-testek, Virchow-mirígyek, Virchow-kristályok, Virchow-oedema, Virchow féle endarteritis, Virchow-granulatio, Virchow-szabály és Virchow-vonal. Antropometriás eredményei a „Crania Ethnica Americana” atlaszának legszebb lapjai, amelyeket 1892-ben Columbus emlékének szentelt. Mint paleopatológus leírta a történelemelőtti kor szifiliszét, a trójai embertani leleteket. Az 1860-as évektől a világ minden tájáról Virchowhoz küldték az őskori leleteket. A francia kutatókkal szemben bizonyította, hogy a kőkorszaki koponyalékeléseket nem a rondell nyerése miatt, hanem terápiás céllal végezték. Orvostörténészként maradandó esszékkel járult hozzá a középkori leprosoriumok és kórházak történetéhez. Azonkívül két megemlékezést közölt tanárairól, Schönleinről és Johannes Müllerről. Maradandó művei között említjük a művészet és az orvostudományról, Goethe természettudományos munkásságáról és Schillerhez fűződő kapcsolatáról írt köteteit. Egy kimerítő tanulmányt csatolt K. F. H. Marx monográfiájához, amelyben Marx és Virchow az általuk ismert összes medicinával kapcsolatos festményt katalogizálta. Legnagyobb hatású érdeme ezen a területen azonban az volt, hogy a régész és művészettörténész H. Polakowskyval kidolgozta műalkotások diagnosztikai alapjait, amely azóta is a filológus hajlamú orvostörténészek kedvenc kutatási területe. (Wosinszky Mór apátplébános meghívására Virchow járt hazánkban is, és a Tolna megyei Lengyel községben kötött barátságot gróf Apponyi Alberttel.) A magyar kórbonctan fejlődése a 19. században (Arányi Lajos, Scheuthauer Gusztáv). A hazai antropológia története „Orvosaink nagy része a 19. század harmincas éveiben még mindig „bölcsészeti kórtudós”, a humorálpatológia vagy a „broussaizmus híve”. A század első évtizedeiben az orvosi karon csak belgyógyászatot és sebészetet oktattak. Arányi Lajos, Bene Ferenc egykori tanársegéde egy hosszabb külföldi tanulmányút után 1844-ben foglalta el kórbonctani tanszékét, Schöpf-Mérei Ágoston orvostörténelmi tanári megbízatása (1836) után. Tanszékfoglaló beszédében Arányi a kórbonctan feladatát az élettan, a törvényszéki orvostan és a belgyógyászat kutatásának elősegítésében fogalmazta meg. Ekkor már léteztek patológiai intézetek Strassburgban (1819), Edinburghban (1831), Párizsban (1836) és a pesti egyetem kórbonctani intézetével egy időben Bécsben (1844). Berlinben Johannes Müller intézetéből csak 1856 után válik ki Rudolf Virchow patológiai anatómiai tanszéke egy önálló kémiai laboratóriummal. Az egyetemi kórbonctan oktatása ugyan Arányi Lajossal kezdődik, de az első patológusaink id. Rayger Károly és Benkő Sámuel (Borsod vármegye főorvosa) voltak; utóbbi több száz szekciót végzett. Arányit az orvosi karon Schöpf-Mérei köszöntötte. Ebben az időben hazánkban főként F.-X. Bichat (1825) és J. Cruvelhier könyvét ismerték. Arányi Rokitansky híve, de tevékeny író és az 1837-ben alapított pesti Orvosegyesület becsült előadója, aki, mint Rudolf Virchow, széleskörű irodalmi és művészettörténeti tevékenységet is kifejtett. Szépirodalmi törekvéseit tükrözi első munkájának címe is: „A kórbonctan elemei gyógygyakorló és törvényszéki orvosok számára, sokratesi modorban tárgyalva”, amelyet a hazai műtéti érzéstelenítés úttörőjének, Rózsay Józsefnek ajánlott (1864). Arányi még két bonctani munkát írt a mellűr zsigereiről és a boncolásnál talált májkárosodásokról, de foglalkozott az orvosi rajz és illusztráció művészeti kérdéseivel is, mint anatómus kortársai közül többen, így S. Th. von Sömmering, vagy R. Froriep. (Ismeretes, hogy Arányi Stáhly Ignác betegeit is lerajzolta műtét előtt és után, s a híresebbeket intézete számára lefestette. Izsó Miklós Schordann Zsigmond alakját is Arányi gipszmodellje után készítette el. Ugyanígy érdeklődött az építészet, és – ez megint Virchowra emlékezteti –, a régészet iránt. A vajdahunyadi vár rekonstrukciója és Pozsony, valamint Buda történelmi házainak emléktáblával való megjelölése, a pilisi és a váci járás műemlékeinek feltárása is Arányi érdeme (1866). Kiváló előadó volt. A Pesti Hírlap 1847. február 28-án Arányi meghirdette népszerű nyilvános előadását a Balassa János és Flór Ferenc által hazánkban is bevezetett éternarkózisról, a „kénégenyről, élőköni kísérletekkel egybekötve”. Arányi eleinte nem volt népszerű az egyetemen. 1854-ben 3500 darabból álló, a II. világháború alatt jórészt elveszett patológiai gyűjteményét saját pénzén bérelt helyiségben helyezte el. A világosi fegyverletétel után Balassa mellett őt is bebörtönözték, aki a szabadságharcban az északi hadsereg egyik tábori főorvosa volt. Balassával együtt szabadult 1850-ben tudományos munkássága alapján. Arányi sokat fáradozott az életmentés oktatásában is; a pesti orvosi karon 1852-től, a pesti rendőröknek 1856-tól, a tanítóképzőben pedig 1870-től oktatta a mentéstant és 1867-ben „Az életmentés szabályairól” is írt egy (időközben elveszett) útmutatót. De megmaradt Arányi a laikus mentőknek készített 33 elsősegélynyújtási táblája 66 „óvszer” és a mérges növények felsorolásával, amelyek jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban találhatók. A magántanári intézmények kialakulása után (1840 körül) Láng Gusztáv kórszövettanból nyert tudományos fokozatot, majd 1867-ben a kolozsvári orvos-sebészi akadémia tanára lett, ahol 1854-től már Lenhossék József volt a leíró és a törvényszéki bonctan tanára. (A törvényszéki orvostan már akkor is külön tantárgy volt; Arányi is csak 1856-ban szerzi meg magántanári képesítését az igazságügyi orvostanból.) Arányi a kórbonctani tanszék 25. évfordulóján, nyugdíjba vonulása után egy 3000 forintos alapítványt bocsátott az intézet rendelkezésére a patológiai tanulmányok elősegítésére. A pesti egyetem kórszövettani intézetét 1870-ben alapították, amelynek először Scheuthauer Gusztáv, majd az 1884/1885–ös tanévtől a bécsi születésű Viktor Babes, A. V. Cornil, R. Virchow és R. Koch, majd L. Pasteur tanítványa, volt a kórszövettan ny. r. tanára. (Cornil és Babes együtt készítette el a világ első, „Les bactéries” című bakteriológiai atlaszát, mely 1890-ben jelent meg Párizsban. Babes később, 1887-től a bukaresti egyetem kórbonctan és bakteriológia tanára lett; átfogó és nemzetközileg jelentős bakteriológiai kutatásait lásd: J. Pagel 1901). Scheuthauer Gusztáv a pannonhalmi bencés apátság papneveldéjéből került Bécsbe, ahol orvosi tanulmányai (1861) után Rokitansky tanítványaként összeállított egy bonctechnikai vezérfonalat, majd munkatársként részt vett az Albert Eulenburg által szerkesztett 22 kötetes berlini „Real-Encylopädie der gesammten Heilkunde” c. lexikon szerkesztésében(1880-1890). A hét nyelven beszélő fiatal tanársegéd gyakran helyettesítette Rokitanskyt tantermi oktatásain. Lebilincselő előadásai sajnos csak az egyetemi hallgatók jegyzeteiben maradtak fenn. Scheuthauer kevés, de annál fontosabb közleményei közül kiemelkedik Semmeweis boncleletéről írott beszámolója az Orvosi Hetilap 1865-ös évfolyamában. Ma sem tudjuk, hogy Rokitansky vagy Scheuthauer végezte a boncolást. További munkái: „A természettudományok viszonya a bölcsészethez különös tekintettel az agybonctan újabb vivmányaira” c. értekezése 1873-ból, a tiszaeszlári per számára készített orvosszakértői jelentése és „Elméleti kórbonctan”-a (1878). Scheuthauer 1870-től a brünni közkórház, 1871-től a Szt. Rókus kórház kórboncnoka, majd 1872-től 1894-ig a pesti orvosi kar kórbonctan ny. r. tanára. Ekkor már főként a központi idegrendszer kórszövettanával foglalkozott. Ennél fontosabb volt iskolateremtő munkássága. Tanítványai és munkatársai köréből került ki Hutÿra Ferenc, Pertik Ottó, Preisz Hugó, Buday Kálmán, id. Elischer Gyula, Dollinger Gyula, a kórboncnok-bakteriológusnak induló élettanász Tangl Ferenc, továbbá Török Lajos és Korányi Sándor, a bakteriológia, patológia, immunológia, szülészet-nőgyógyászat, sebészet, a bőr- és a belgyógyászat európai hírű mesterei. Scheuthauer támogatta az intézetébe externistaként bejáró Schaffer Károly pályáját is sógorának, Semmelweis idegrendszerének neuropatológiai vizsgálatát elvégző Theodor Meynert bécsi intézetében. Ennek a tanulmányútnak köszönhető Schaffer későbbi munkássága, a Magyar (majd Interakadémiai) Agykutató Intézet és egy nemzetközi hírű magyar neuropatológiai iskola megteremtése. A pesti kórszövettani Intézet 1894-ben Scheuthauer halálával megszűnt, s amikor egy évvel később az új tanszéket megalapították, az különvált a fővárosi bakteriológiai intézettől. Az antropológia hazai történetével nem foglalkozunk részletesen (Rudolf Virchow). Ez a fiatal tudományág, melynek első művelői (Pierre Paul Broca, Gérard Prunier, Paul Topinard, Sir William Osler) valamennyien orvosok voltak, csak később vált le a medicinától, pontosabban az anatómia és a kórbonctan művelésétől. Az embertan rendszeres kutatása 1861-ben kezdődött, amikor Paul Broca Párizsban létrehozta a Párizsi Antropológiai Társaságot. Bár az első hazai embertani munkákat Fejér György („Antropológia vagyis az ember ismertetése”, 1807) és Lenhossék József írta („Az emberi koponyaisme”, 1875), embertani utalásokat találunk már Apáczai Csere János, Bél Mátyás és Huszti Zakariás munkáiban is. Scheiber Sámuelnek köszönhető az első Budapesten tartott Nemzetközi Ősrégészeti és Embertani Kongresszus megrendezése 1876-ban, amelyet 1878-ban követett az Országos Régészeti és Embertani Társulat alapítása. A magyar antropológia intézményes rendszerének kialakítása és a magyar embertan következetes kutatása azonban elsősorban Török Aurél (eredeti nevén Ponori Thewrewk Aurél, 1842-1912) orvos és régész érdeme. Török Aurél fedezte fel a 16. századi magyar nyelvemlékekkel teli róla elnevezett kódexet. Orvosdoktori „Az izomidegek végződése” c. értekezését az 1862-ben Ch. Rouget és W. Krause által 1862-ben felfedezett motoros véglemezekről írta. Török Aurél 1872-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi karának élettan és szövettani intézetét vezette. 1878-ban Párizsban találkozott Paul Broca-val és hazatérve a világon ötödikként 1881-ben Budapesten megalapította a ma is működő Antropológiai Intézetet, melynek igazgatói tisztét is ellátta. 1881-ben kezdte embertani vizsgálatait, felmérni "hazánk emberrasszait és népességeit" és összeállítani "biológiai, anthropologiai és demográfiai szempontból... Magyarország anthropologiáját". Intézetében létrehozott egy hatalmas, tízezer koponyából és mintegy ezer csontvázból álló nemzetközileg is elismert gyűjteményt. 1882-ben megindította a kérészéletű, csupán egy évfolyamot megélt „Anthropologiai Füzetek” c. szaklapot. Legfontosabb munkája, a „Grundzüge einer systematischen Kraniometrie” 1890-ben jelent meg. A „kraniometria pesti reformátora” behatóan vizsgálta III. András királyunk koponyáját, amelyről rekonstrukciót is készített, és azonosította Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kihantolt tetemét. Halála után tanszéki örököse, Méhely Lajos (1862-1953) zoológus a fajvédelem szellemében vezette az intézetet. Török vizsgálatait folytatta azonban tanítványa, Bartucz Lajos (1885-1966), aki 1923-tól rövid időre újra megjelentette az „Anthropológiai Füzeteket” (1923, 1928 és 1938). 1933 után Entz Géza segítette Bartucz kutatásait. Bartucz nagy monográfiája („A magyar ember”) 1938-ban jelent meg. A második magyar antropológiai intézetet 1940-ben nyitották meg a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemen Embertani és Fajbiológiai Intézet néven, míg a Magyarországhoz 1940-ben visszacsatolt Erdélyben Malán Mihály szervezte és vezette a kolozsvári egyetem Embertani Intézetét. A harmadik Embertani Intézetet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hívta létre 1947 körül. A háborút követő években nagyobb szerepet kapott a konstitúció, a fiatalkorúak testnövekedésének, érésének, a felnőtt magyarság testi jegyeinek vizsgálata, a történeti embertan, a paleopatológia, a paleosztomatológia és az emberszármazástan tanulmányozása. 1990 őszétől megindult a posztgraduális antropológus és humán-biológus képzés is. Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: [email protected], a szerző honlapja: www.medicine-history.de)