Villon 1461-ben, a börtönből szabadulva, 1461-ben írta meg a Nagy Testamentumot, azt a művet, mely világhírűvé tette őt. A fáradt és önmagát kifosztott poéta keserűen önmagát kipellengérezve írja meg képzeletbeli végrendeletet, és megtűzdeli a balladákkal ezt a nagy összegző művet. „Csupa cinikus és zokogó vallomás” – mondja Babits Mihály. Vallomás és számvetés ez az eltűnő időről, az eldorbézolt ifjúságról, szerelemről, szegénységről, a sárba hulló életekről és a múlandóságról. A középkori irodalom legnagyobb költőjének életéről szinte semmit nem tudunk, és nem ismerjük halálának dátumát sem, ám a korbeli dokumentumokból mégis rekonstruálható kalandos története. Egyetemi, rendőrségi, bírósági jegyzőkönyvekből, börtönanyagokból, és a műveibe ágyazott utalásokból rakható ki személyes sorsának mozaikja. "Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet." Villon voltaképpen csupán egy párizsi csavargó, kötekedő, elzüllött különc, a vágáns-poéták utóda. Feltehetően törvénytelen gyerek volt, ám anyagi nagybátyjának köszönhetően, aki magához vette, részesült magasabb iskoláztatásban is, hét évig a Sorbonne-on tanulta a hét szabad művészetet: grammatikát, dialektikát és retorikát, majd aritmetikát, geometriát, asztronómiát és muzsikát. A költő hálája jeléül vette fel, használta pártfogója nevét, a Villont. A Sorbonne azonban ebben az időben korántsem volt már az a tiszteletreméltó hely, ami régen, a százéves háború utáni zaklatott korban autonómiáját erősen védte ugyan, ám benne átvették az uralmat az egyetemi bandák, az itt bujkáló bűnözők tartották rettegésben garázdaságukkal a várost. Villon így lett bandita, tagja egy bűnszövetkezetnek, s maga is részt vett rablásokban, s bár 1452-ben megszerezte magiszteri oklevelét, minthogy1455-ben kirabolta a Sorbonne régensét, majd halálra szúrta vetélytársát, a rárótt büntetés elől menekülnie kellett. A bujdosás éveinek történéseiről már vajmi keveset tud az utókor, annyi biztos, hogy főúri udvarokban is fölbukkan, elképzelhető, hogy Charles d'Orleans, a hercegi poéta fogadta udvarába, 1458-ban részt vett a herceg blois-i költői versenyén. 1460-ban az orleans-i püspök bebörtönzi, és mint javíthatatlan bűnözőt, akasztásra ítélik. Csak XI. Lajos trónra lépésre, és az általános kegyelem menti meg a kivégzéstől. A Nagy Testamentumban, melyben Villon egybeforrasztott összes addigi valamirevaló művét, vissza-visszatér a haláltánc középkori gondolatköre. A nagy műben a 173 oktávból áll, melyek közé ékelődik a tizenöt ballada. Villont a számvetés vezérli, züllött életét feltárva a halállal szembenéző ember megrendültsége hatja át a művet. Az ember a kísértésekkel szemben védtelen, s csak Isten kegyelme mentheti meg. Villon az elmúlás árnyékában feltáruló dacos önvállalása, őszinteség máig megrendítő vallomás, mely nagy közös félelmünket a gyökerénél ragadja meg: Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap, Laikus, gazdag vagy szegény, Fösvény, tékozló, kicsi, nagy, Śr, paraszt, szép, rút, bűn, s erény, Bármily rangú földi szirén, Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár, Hiába: e föld kerekén Mindenkit elvisz a halál. Ha Páris, ha Heléna: kell, hogy Kínban haljon meg, aki hal: Lelke és lélegzete elfogy, Szivébe epe mérge mar, S izzad! S Ég, mit izzad ki! Jaj! S kínja nem talál enyhületre, Mert nincs rokon, vén s fiatal, Ki mindezt vállalná helyette. A sápadt halál szele rázza, Orra megnyúl, ere feszűl, Nyaka duzzad, lehull az álla, Csukló és izom merevűl. Ű, női hús, te gyönyörű, Te édes, sima, drága test, Ez vár rád, hogy végre kihűlj? Ez. - Vagy szállj égbe egyenest! (39-41. Szabó Lőrinc fordítása) NZS 2013. 04.06.