Ugyan mit lehet elérni huszonnégy kurta év alatt? A legtöbb ember ennyi idős korára még azt sem találja ki, hogy mit is akar. Zsigmondy Emilnek pedig ennyi jutott ki mindösszesen; 1885-ben, huszonnégy évesen veszítette életét. Ebben a zsenge korban már orvosdoktor volt, de nem erről híres, hanem arról, hogy hegymászó volt, abban is valóságos úttörő, hogy az Alpok számtalan csúcsát mászta meg, nem egyet elsőként, és két fontos, máig használatban lévő könyvet is írt – Az Alpok veszélyei címen egy hegymászó szakkönyvet, Alpesi kalandozások címen pedig csúcshódításairól számolt be részletesen, élvezetesen és annyira kézzelfoghatóan, hogy szinte ma is útmutatónak használható a mű. És a fiatalember, aki – mintegy mellesleg – az útjába kerülő növényeket mind fölismeri és tudományos nevén becézi, még művészi színvonalú rajzokat is készített küzdelmes mászóútjain, amelyekből néhány be is került a Fekete Sas kiadó által gondozott, 2004-es kötetbe.

Amikor Zsigmondy, a Pozsonyból Bécsbe áttelepült magyar fogorvos német anyanyelvű fia tizenhárom esztendős alig-kamaszként mászni kezdett, a hegymászás már nem volt önmagában véve szenzációs különlegesség. Ezt a mulatságot az irodalomtörténeti legenda szerint maga Petrarca „találta föl”, mikor 1336-ban minden különösebb ok nélkül fölkapaszkodott a Mont Ventoux tetejére, és erről írásban is megemlékezett. A tizenkilencedik század második felére már rengeteg csúcsot meghódítottak, és egészen népszerű sportnak számított a mászás, de Emil és Ottó bátyja, valamint öccse, Richárd egy újabb, sokkalta sportszerűbb formáját űzték ennek az időtöltésnek, ők ugyanis vezető nélkül másztak, ami korántsem volt akkoriban magától értetődő. Sok utat tettek meg Ludwig Purtschellerrel, a vezető nélküli mászás osztrák úttörőjével. Emil száznál is több háromezer fölötti csúcsot mászott meg alig tízévi pályafutása során. Elsőként mászta meg Ottóval a Feldkopfot, amelyet aztán róla neveztek el Zsigmondyspitzének. A Meije-hegy főcsúcsát is elsőként érte el a keleti gerincen, megint Ottó és Purtscheller társaságában, és a gerinc alól zuhant le néhány nappal később, kötélszakadás miatt. Itt a Zsigmondy-csorba és a Zsigmondy-torony őrzi emlékét. St. Christophe-en-Oisans-ban helyezték nyugalomra, sírján ez a fölirat áll: EXCELSIOR.
„Testnek és léleknek szigorú iskolája, egészségünknek kiapadhatatlan forrása a hegymászás, és ez mindig elég ok lesz arra, hogy a csúcsok felé vonzza a rátermetteket.”

Az Alpesi kalandozásokat bátran merem ajánlani mindenkinek, akit csak kicsit is érdekel a hegymászás; Zsigmondy Emil akár íróként is kibontakozhatott volna, annyira érzékletesen, szépen, a feszültséget ügyesen adagolva, humorral sem fukarkodva írja le huszonhat sikeres túráját. Nagyváthy János pedig néhány sorban aktualizálta az útvonalleírásokat, úgyhogy a könyv valóban használható a gyakorlatban is.

Egy szót még a családról, mert az sem hétköznapi: Emil egyik öccse, Richárd kémiai Nobel-díjat kapott, a másik, Karl matematikusként vált híressé, nagybátyja pedig, Zsigmondy Vilmos az artézi kutak magyarországi úttörője, akiről állítólag Jókai Berend Iván alakját mintázta.

Falvay Dóra
eLitMed.hu