"Ha meggondolom, sohase festettem volna, ha egy kicsit hosszabb a lábam." (Toulouse-Lautrec) E fájdalmasan önirónikus idézet szerzője, a posztimpresszionizmus egyik legeredetibb mestere és legkülönösebb művészegyénisége arisztokrata család sarjaként jött a világra, szülei első unokatestvérek voltak. 1872-ben a család házat bérelt Párizsban, Henri itt kezdett el rajzolni, festeni. A gyermek Lautrec gyönge, természetellenesen törékeny csontú volt: tizennégy évesen elcsúszott a parkettán, és eltört az egyik combcsontja, egy évvel később, amikor beleesett egy vizesárokba, eltört a másik is. A balesetek után évekig Nizzában töltötte a teleket, és csak 18 évesen tért vissza Párizsba. Combcsontjai addigra megkeményedtek, de lába rövid maradt. Fiatalemberként egyébként is előnytelen külseje volt: duzzadt ajka körül fekete szakállt-bajuszt növesztett, vaskos orrán csíptetőt viselt, és összességében olyan látszatot keltett, mintha a szabályos felsőtesthez egy törpe lábai tartoznának. Szülei tudomásul vették, hogy a művészetet választja hivatásul, anyja műtermet rendezett be neki a párizsi lakásban. Lautrec 1882-ben Léon Bonnet iskolájában, annak bezárása után pedig Fernand Cormonnál tanult. 1885-ben, 21 évesen, anyagilag függetlenné válva műtermet bérelt a Montmartre-on. Nappal dolgozott és kiállításokra, esténként cirkuszba, kabaréba, mulatókba és bordélyba járt, ő volt a párizsi éjszakai élet "Monsieur Henri"-ja. Témáit is elsősorban a pezsgő éjszakai világból merítette. Először Aristide Bruant zeneszerző-énekes, a Mirlition kabaré tulajdonosa bízta meg azzal, hogy készítsen illusztrációkat dalszövegeihez, és a képeknek állandó kiállítóhelyet biztosított a kabaréban. Lautrec újfajta, eredeti eszközökkel ragadta meg a figurák mozgását: olyan szabadon kezelte a vonalakat és a színeket, hogy az már önmagában a mozgás érzetét keltette (Táncjelenet az Élysée Montmartre-ban, 1886; A Fernando Cirkusz műlovarnője, 1888). 1888-ban a belgiumi Exposition des XX kiállításon tizenegy művét mutatta be nagy sikerrel. Részt vett a Függetlenek Szalonján olyan művészek társaságában, mint Seurat és Pissarro. Eredetiek voltak plakátjai is, 31 művével a modern plakátművészet egyik megalapozója lett. Az elsőt 1891-ben készítette Moulin Rouge - La Goulue címmel, ezen La Goulue, a mulató híres kánkán-táncosnője látható, aki számos további alkotásának is modellje volt. Képein a figurák lelki alkatát is bemutatta, ehhez az ideális kifejezőeszközt a litográfiában találta meg. 1892-től kezdve 300-nál több ilyen grafikát készített, ezek közé tartozott a 16 darabból álló sorozat Yvette Gilbert énekes-táncosnőről (1894), valamint az Elles (Ők, 1896) című sorozat 11 képe egy nyilvánosház életéről. Nem az eszmény, hanem az igazság ábrázolására törekedett, amit néhány kurta ecsetvonással ért el. Munkásságát nem lehet skatulyába szorítani, festészetének eredetisége megfelelt kivételes egyéniségének. Különféle forrásokból merített ösztökélést, a barokk mesterektől éppúgy, mint a japán festőktől vagy a gótikus művészetből. Ekkor volt pályája csúcsán: első egyszemélyes tárlatát rendezte a Goupil-képtárban, dolgozott különféle képeslapokba, kottatáblákat tervezett, színházi díszleteket festett. Végigbarangolta Franciaországot, járt Spanyolországban, Portugáliában, londoni útján lerajzolta Oscar Wilde-ot. Érdeklődött a világ iránt, élvezte az életet, s bár nem volt gazdag, annyi pénze mindig volt, hogy anyagi biztonságát ne érezze veszélyben. Kivételesen élénk szelleme és szerencsés természete révén még azt a terhet is el tudta viselni, amelyet nyomoréksága és előnytelen külseje rótt rá. Az Elles című litográfia-sorozat megjelenése után testi-lelki állapota romlani kezdett, egyre többet ivott, és egyre kevesebbet dolgozott, azt is rendszertelenül. Sétapálcája nyelét úgy alakíttatta ki, hogy elférjen benne egy 39 centiméteres italos flakon, amelyet időnként meg-meghúzott. Vérbaja és alkoholizmusa 1899 elején lelki összeroppanáshoz vezetett, három hónapig kezelték a neuilly-sur-seine-i idegszanatórium zárt osztályán. Miután egészségesnek nyilvánították, több mint egy évig nem ivott, barátait is csak egy pohár tejre hívta meg. 1901-ben azonban újra az alkoholhoz fordult. Lábait paralízis támadta meg, ő maga is tisztában volt vele, hogy közel a vég. Három hónappal harminchetedik születésnapja előtt, 1901. szeptember 9-én halt meg a család malromé-i birtokán. Anyja összegyűjtötte a műtermében maradt összes festményt, tanulmányt és felajánlotta Albi városának, hogy múzeumot rendezzenek be belőlük. 2014. 11.25.