– Mindig merőben szokatlan témához és formához nyúlsz az előadásaidban. Az Escorial című darabodban Szenteleki Dóra és Esek Ildikó mellett, – mint később kiderült – egy pszichiátria viselt fiatalember, a zenészként ismert Tóth Gergely (TH) játssza a főszerepet, mely többekben megütközést keltett. Fölmerült, hogy ez a helyzet művészetnek tekinthető-e.
– Az ember egy művet megközelíthet úgy is, hogy saját életábráit aktualizálva benne, egyszerűen megrendezi. Mi de Ghelderode művét csak ütközési felületként kezeltük. Ez nagyon különböző álláspont.
– A darabhoz kerested a Tóth Gergőt, vagy neki egy drámát?
(forrás: Juhász Anikó)
– Korábban mint elektronikus zenész Buday Enikő koreográfus darabjainak elsősorban zenei világát határozta meg. Művészete szanaszét dobált elemek (életromok) érzékeny újrahasznosítása egy okos struktúrában. Nála minden az ő különös, izgalmas, ellentmondásos, mégis tiszta személyiségén átszűrve kerül hozzánk. Nem paneleket épít és tölt ki, hanem újraértelmez. Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyit gondolkodna a világ – őt zaklató-megnyugtató- természetével. Nagyszerű verseket is ír.
Már egy előző darabunkban is dolgoztam vele (Haruspex), melynek a Műcsarnokban volt a bemutatója. Már ott különleges figyelemmel kísértem a munkáit. Eredeti tervem az volt, hogy egy ráalakított Hamletet rendezek neki. Úgy ismertem meg, hogy egy előadás után, melyhez zenét készített, megláttam ezt a fiút, aki egy csonttal a hajában táncolt, elraktam a képet. Aztán Pécsett összefutottunk az utcán, őrültségeket beszélt, de szisztematikus őrültségeket. Feltűnt, hogy bizonyos dolgokról ritka és éleselméjű megállapításokat tett. Ez a tökéletes hamleti magatartás, csak itt egy a valóságban ’formált’ világszemléletet tükröz.
– A pszichiátriára melyik munkátok alatt került be?
– A Haruspex előtt már volt bent, s az Escuriál végére ismét bekerült. Ez a történet a film elejére utólag lett bevágva. Gergő skizofréniával diagnosztizálták az orvostudomány mai állása szerint, de nincs betegségtudata, talán mostanában kezdi elfogadni vagy inkább foglalkozni azzal, hogy van valami, ami működik benne. Egyébként fantasztikus felismerésekre talál rá magától, úgy csúszik bele lelkileg, olyan dolgokba ássa bele magát, amiről európai közegben ilyen formában nem szokás beszélni.
– Mire gondolsz?
(forrás: Juhász Anikó)
– Mindenre, ami a spiritualitással kapcsolatos.
– Isten keresésére…?
– Igen, ez is benne van, de valószínű, hogy számára az Isten ’csak’ egy kiszögellési pont. Valahol én is ezt az utat járom, ugyan kicsit késve, persze nem hanyagolható el az ő hatása sem.
– Például?
– Nála a telepátia valóban nagyon erősen működik, azonban olvastam, hogy ez is az egyik ismérve a skizofréniának, a beteg azt gondolja, hogy belelát mások gondolataiba. Amikor kórházban volt, az orvosa velem is akart beszélni, már búcsúzkodtunk, mikor azt mondtam neki, hogy a Gergő mintha belelátna mások gondolataiba és sokszor előfordul, hogy másfele kell irányítanom a gondolataimat. Egyébként a telepátia ma már igazolt tény. Furcsán nézett rám a szakorvos, „hoppá, itt egy másik beteg”. A bőrömön éreztem a nekem szóló ítéletét, azt gondolom, hogy ez a 21. században már szégyen.
– Létezik olyan ellátási mód, a közösségi pszichiátria, mely a hagyományos kórházi struktúra helyett egy közvetlen, hierarchia nélküli rendszert működtet. Klasszikussá vált példa a londoni Sotéria házban történt eset, ahol megadatott egy betegnek, hogy két éven keresztül építse fel magát. Maga alá csinált, etetni kellett, majd két év elteltével fölkelt, mert egy frissen sült kenyér illata lecsalogatta és elkezdte az új, a megdolgozott életét.
– Ez a történet engem igazol, mert én végig tudtam, hogy amit csinálunk, előadások, film stb..., az Gergő számára egy játszma. Tisztában van azzal, amit csinál. Akkor kerül kórházba, mikor már nem tudja kontrollálni az eseményeket, amikor kikerül a saját kontrollja alól.
– Egy pszichiátriai kezelttel dolgozni nagy felelősség, sose tudod, hogy mire számíthatsz.
– Nem volt ilyen probléma. Azt nem mondom, hogy könnyű volt vele, főképp mikor mások is voltak egy produkcióban, de egy húron tudtunk pendülni. Alapvető, hogy az emberek arra a rezgésszámra kerüljenek, ahol akadály nélkül meg tudnak mutatkozni, ahol megszólal az, amiért az egészet csinálják. Ez a művészet leglényege.
– Az előadásra való fölkészülés hogy nézett ki a gyakorlatban?
– Gergőt nem lehet belekényszeríteni egy előre kimódolt jelenetbe, ő egy igazi autonóm személyiség és alkotó. Hónapokig kamerával a kezemben közösen éltük a mindennapjait, majd az átfordult képzőművészetbe, vagy előadóművészetbe, s a színpadon ezt kellett folytatnia….
– Ezt a módszert miért nem tekintik érvényesnek?
– Ha körbenézünk, más módszerekkel dolgoznak. Az államilag támogatott művészet visszája, hogy időre és havi előadásszámot produkálva kell létrehozni alkotásokat. Ezáltal nem minden esetben tudunk alámerülni egy problémában, egy sémát követünk, s ahhoz igazítjuk a kreativitásunkat és a tudásunkat.
– Hogy képzeljünk el egy ilyen előadást? Vetítettétek a filmet...
– A történethez hozzátartozik, hogy elkészült az Escorial című film, melyben Gergő játszotta a főszerepet, a terv az volt, hogy a filmvetítés alatt ő reflektál a látottakra, s a színházi élmény e kettő összességéből áll össze. Egy héttel a bemutató előtt Gergő bekerült a kórházba, s az orvost meg kellett kérnünk, hogy legalább az előadásokra engedje ki őt. Eléggé begyógyszerezett állapotban jött velünk, s nagyon kellett bíznunk abban, hogy ha ott lesz a közönség, forog a film, ő kész lesz arra, hogy érdemben részt vegyen a darabban. Természetesen valamelyest készült rá, főképp tárgyakkal, de ő se tudta pontosan, mit fog csinálni. Ment a film, ő fölállt, intim és egyszerű helyzetet teremtve beszélt a közönséghez, kommentálta vagy reflektált az eseményekre. Sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel, amit én nem látok problémának. Valószínűleg egy másik rendező problémáként élné meg, hogy nem aszerint működik a visszajelzés, ahogy annak történnie kéne. Egy példával élve: beül egy kritikus az előadásunkra, s azt gondolja, hogy abban a pillanatban mindennek nyomot kell hagynia a felületen. Ez azonban nem így történik, mert több mélyrétege van egy műnek, mellyel egyébként az alkotó sincs mindig tisztában. A művésznek éppen ez a szabadsága, olyan dolgokhoz tud nyúlni és képes arra, hogy fel is nyissa azokat, melyek mintha egy másik lényt hívnának elő önmagából. Ehhez idő és komoly elmélyültség szükséges, mellyel Gergő például rendelkezik. Nem mindegy, hogy a művész vállalja-e, hogy egy mély kútba néz bele, vagy csak egy lavórban legyezi a vizet.
– A skizofrénia valójában színészi attitűd. Az igazi elementaritás abban rejlik, hogy azzá leszel, amivé a figurád lenni akar. És ezt te vagy én, nem irányíthatod. Ti ennek az ősverzióját csináljátok, a tökéletesen lecsupaszított tudathasadásos valóságot. Vannak művek, melyek után nem lehet vacsorázni. A ti előadásaitok egy komoly lélek utat bejáró mágikus történetté alakulnak, mely megbontja a komfortérzetemet.
– Az elvárás szerint egy előadásban folyamatosan történnie kell a dolgoknak, ha nem ezt látják, unatkoznak vagy érdektelennek ítélik a látottakat. Szerintem, ha Gergő öt percre a kanapéra feküdt és ’nem történt semmi’, az is egy üzenet. Például a háromórás Escuriál vetítésen a szünetben indultak kifelé az emberek, Gergő közölte, hogy még énekel egyet, a falnak fordulva énekelt, a nézők lassan kisétáltak, majd néhányan visszaültek. Az előadásnak nem ott van vége, mikor behúzzák a függönyt. Az öntörvényűség lényege, hogy függetleníteni kell magunkat az elvárásoktól. A nagy újítók megkérdőjelezhetetlenül mentek a saját útjukon. Vigyázni kell, mert a leglényegibb kérdésekkel való foglalkozástól nem lehet szabadulni, fölgerjeszti az élet mágiáját, a valódi életet, a kapcsolatot a művészet és az ember legbensőbb kérdéseivel.
– Az élet történetei folyamatos áradattá válnak, meghaladják a színház kereteit, s ezt nehezen viseli a néző.
(forrás: Juhász Anikó)
– Ez olyan, mint a jó bor. Ki kell várni azt az erjedési folyamatot, amelytől jó lesz.
– Pszichiáterek szerint minden szélsősége pszichés történés esetében létezik egy határ, melyet az egyén még pontosan tud kontrollálni, s azt is tudja, hogyha ezen túllép, nem biztos, hogy vissza tud jönni. Tehát valamelyest döntés kérdése az, hogy átlépem-e ezt a határt vagy sem. Az előadás esetében elképzelhető, hogy az általa használt művészi attitűdre a társadalom betegségképpel reagál.
– Sokan csak azt hiszik, hogy csak dokumentálom Gergő létét. Ez nem igaz, vezetem is a történetet. Mikor abbahagyja, s érzem, hogy van még benne történet, jelzek, hogy folytassa, s akkor nem lép ki belőle. Együtt megyünk ezen az úton. Ez olyan, mint az, hogy ehhez a beszélgetéshez te adod a medret, s én lubickolhatok benne vagy…
– Hasonló dolgot teszel, mint egy pszichiáter, földolgoztatod vele saját történetét és alakíttatod a sorsát. Egy formát adsz a kezébe, ő pedig megtölti anyaggal, ezt ki is mondja a filmben, hogy ha nem dokumentálnád a létét, elveszne.
– Ez nagyon nehéz, nincs munkája, a sorsa kizárólag a művészetben található
– Jelen pillanatban a művészet egyik alapvető kritériuma a siker. Tehát az tekinthető művészetnek, ami sikeres, az válik jelentőssé. Holott sosem a konform, túlcivilizált és az adott korban társadalmilag elfogadott művek kerülnek a későbbi korok emlékezetébe. Nem XVI. Lajos házi zeneszerzőjének a műveit hallgatjuk, hanem Purcellt.
– A művészet nem kiszolgáló. Válhat azzá, de nem az. Gergő ismét dolgozik másokkal, ha nem is olyan nagy ütemben. De korábban egy barátom azt mondta, hogy most már élete végéig foglalkoznom kell vele, ami örömmel tölt el, mert felnézek arra a művészre, akivé munka közben velem válik.
Gyimesi Ágnes Andrea
HOZZÁSZÓLÁSOK
0 hozzászólás