Leért az a kavics, amit Isten
85 éve dobott le, hogy megnézze,
milyen mély ez a kút.
Hallgatjuk a visszhangot.


Pista, Pista bácsi, Professzor úr, a Láng, az Öreg... A honi környezetvédelem egyik meghatározó alakja, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára, számos intézményfejlesztés és kutatási program elindítója. A Brundtland-bizottság tagja, hazai és külföldi egyetemek díszdoktora – részemről pedig Nagypapa, pontosabban Nagypipa.

Gyerekkoromban mindig megkértél, ha társaságba mentünk, hogy próbáljalak a többiek előtt Nagypapának szólítani. Néha sikerült.

Az elmúlt években aztán sokat emlegettelek így mások előtt. Nagyapám beteg, nagyapám egyre gyengül. De erről most nem szeretnénk beszélni. Ki nem mondott szabály volt, hogy mindenki tudhat a betegségedről, de részletekbe nem megyünk bele. Maradjunk a szakmai kérdéseknél, amelyekkel szinte az utolsó pillanatig foglalkoztál.

Az agrokémia és a környezetvédelem nagy örege voltál, és nemcsak jól csináltad, szeretted is ezt a szerepet. Hiszen már fiatalon szemüveget szereztél, ablaküveggel, hogy idősebbnek lássanak. Te körülbelül ötvenévesen jöttél a világra, és az évtizedek során még egy-két évet öregedtél, de nem sokat. Bölcs voltál, ügyes, diplomatikus, előrelátó. Tudtad, hogyan kell nyerni, és hogyan kell bekalkulálni az időnkénti vereséget is. Nem sokat, hiszen okos ember csak olyan lehetetlenségekbe vágja a fejszéjét, amelyekről pontosan tudja, hogy meg tudja csinálni.

Bár ha úgy nézzük, hogy egy szegény mohácsi iparoscsalád félárva gyerekéből lettél az Akadémia egyik vezetője és nemzetközileg elismert tudós, akkor a történet mégiscsak meseinek tűnik.

Mohácson érettségiztél 1950-ben, majd egy ösztöndíjas program lehetővé tette, hogy a Szovjetunióban, Ivanovo Mezőgazdasági Egyetemén tanulj agrokémiát és kémiát. Itt szereztél diplomát és házastársat is: Etelka, a nagymamám egy évvel később, szintén ösztöndíjasként érkezett Ivanovóba. Együtt jöttetek haza, és 1955-ben az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetében kezdted meg a kutatásaidat. Egy év múlva megszületett a lányod, Ildikó.

1963-ban az MTA Biológiai Tudományok Osztályának titkára lettél. Átmeneti állomásnak szántad, de mint tudjuk, az átmeneti megoldások tartanak legtovább: majdnem 50 évet töltöttél ezután az Akadémián, amelynek intézményhálózatát 1970-ben megbízott, majd 1973-tól tényleges főtitkárhelyettesként, 1984-től 1993-ig pedig főtitkárként vezetted. Utána elnöki tanácsadóként, az Elnökség tagjaként, majd kutatóprofesszorként segítetted a tapasztalatoddal az intézmény működését. Az Akadémia rendes tagja 1985-ben lettél.

Én még nem láttam embert ennyit dolgozni, pedig körülbelül hatvan éves korodtól kezdve emlékszem rád. Olyan szép ritmusban csináltad, hatékonyan, látszólag könnyedén és megállás nélkül. Sokat segített ebben az alaposságod és a taktikai érzéked: gondosan megterveztél mindent, óvatosan, előrelátóan. A napi rutinodnak éppúgy része volt az aktuális ügyek intézése, mint az 5 évvel későbbi események előkészítése.

Odáig nagyon sokan eljutnak, hogy előbb ki kell tűzni a célt, majd visszafelé haladva megtervezni az odavezető utat. De például az, hogy a Szegedi Biológiai Kutatóközpont építésének hivatalos megkezdését már évekkel korábban nyilvánosan közzétetted – 1968. április 2., péntek, 14 óra; azért aznap, mert április 4-i piros betűs ünnep kapcsán valamit úgyis muszáj lesz a helyi tanácsvezetésnek felavatnia, azaz több forrást lehet majd mozgósítani a projekthez – olyan tudatosságot tükröz, amit még gyakorolnunk kell. De ez csak egyetlen példa.

Eltartott egy ideig, hogy a teljesítményeden túltegyem magam. Egyfajta abszolútum voltál gyerekkoromban, de hamar látszott, hogy belőlem nem lesz tudós, nem abban a világban fogok élni, mint te. Nagyon sajnálom, hogy azt már nem láthatod, ahogy beérik, amit ehelyett választottam. Mert arra megtanított az életutad, hogy ha az ember kitűzi a célt, és megtervezi az odavezető utat, akkor akárhányszor át tudja ugrani a saját árnyékát.

A te életed a fejlődésről szólt, a világ átalakításáról. Méghozzá a fenntartható fejlődésről: ez volt a kulcsszavad az elmúlt évtizedekben. A személyes életedben, illetve a lokális és globális értelemben vett közös ügyeinkben egyaránt. 1983-ban ült össze az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága, amelynek 22 tagja között te is ott voltál, és 1987-ben jelent meg a Közös jövőnk című jelentés. A fenntartható fejlődés új gondolkodási irányát ez a dokumentum alapozta meg. „Olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket." Ennek a feltétele pedig a szociális, a gazdasági és a környezeti szempont együttes figyelembevétele. A fejlesztési programok és konkrét intézkedések csak akkor lesznek hosszú távon fenntarthatóak, ha mindhárom vonatkozásban mérlegelik a hatásokat.

Ez a megközelítés nem volt idegen a Te gondolkodásodtól. Sőt, pont ez volt benne a legkülönlegesebb: képes voltál szintézisalkotásra. Sokszor mondogattad, hogy inkább tudományszervező vagy, mintsem tudós. Össze tudtad hozni azokat a szakembereket, akiknek az együttműködése gyümölcsöző lehet, meg tudtad teremteni a körülményeket, és kiválóan megszervezted a munkát. Ebben a szellemben koordináltad a Tudomány Világkonferenciájának lebonyolítását, hoztad létre a klímaváltozásra interdiszciplináris módon reagáló Vahava Projektet (Változás-Hatás-Válaszadás), vagy indítottad be a Túlélés Szellemi Körét.


**

Temetés után mi takarítunk, nem tort ülünk. Nem tudom, jól van-e ez így, de így van. Most állok egy komódon, mosom az ablakot, és folyton leugrálok, hogy leírjam ezeket a sorokat. Az írástudás átka, hogy az ember még egy ablakot sem tud normálisan letörölni. Te ezt jól átgondoltan előre megoldottad: sok évtizeden keresztül még egy lámpakörte becsavarásába sem kezdtél bele. Előre tudatosítottad mindenkiben, hogy te az eszedet fogod használni.

Jól házasodtál, senki sem várta el, hogy a lámpakörtékről is te gondoskodj. Hogy mennyit használtad az eszedet, azt tudjuk. De a szívedet is, olyan szakmai helyzetekben is, ahol állítólag nem kötelező. Számos embernek egyengetted az útját tanárként, főnökként, mesterként. És igen korrekten tetted mindezt: stabil morális érzékkel mozogtál a pályádon. Ennek köszönhetted, hogy a rendszerváltás után is megmaradt a központi szereped, és politikai nézetektől függetlenül elismertek téged.

De a legnagyszerűbb emlékeim azok, amikor épp nem „professzor úr” voltál. Utazás közben – mert néha becsomagoltad az unokádat is, amikor külföldre mentél. Madárlesen vagy az aktuális tacskót sétáltatva. Külföldi bélyegüzletekben vagy a martonvásári Beethoven-koncertek egyikén. Amikor az Arany János-köteteket böngésztük, hogy ír-e madarakról, amikor Rejtő Jenőtől idéztél meteorológiai részleteket, vagy amikor békakoncertet szerveztél az Akadémiára.

Elképesztő volt a humorod: meglepő, fanyar, néha szinte szürreális. Sokat nevettél magadon, de abban benne volt a világgal szembeni iróniád is. A diplomatikusságod és a fegyelmezettséged szelepe lehetett a humor. Amikor már tényleg rosszul voltál, akkor is maradt annyi belső erőd és tartásod, hogy egy-egy frappáns mondattal kibillentsd a helyzetet.

Nem sokkal a halálod előtt, amikor még bent voltál a kórházban, meglátogattalak. Próbáltál enni, de nem volt hozzá kedved, se erőd, inkább a madarakról beszélgettünk. Elmeséltem neked, hogy egy ismerősömre rászállt egy mohó kolibri az őserdőben, amikor a cukrozott innivalója a kezére csöppent. Eltűnődtünk ezen, aztán szóltál, hogy tegyem félre az édességet, amit éppen ettél, nem kérsz többet belőle. Letettem az asztalra, nézted egy darabig, és megjegyezted: „Hátha rászáll egy kolibri”. Körülöttünk egy reménytelennek látszó kórterem.

„Mit fogsz csinálni, Nagypapa, ha végre hazamehetsz innen?” „Végiggondolom az összes világháborút, amit elvesztettünk.”

Igen, ezt most elvesztettük. Elvesztettünk téged. Köszönöm, hogy láthattam az aktív időszakod utolsó évtizedeit, a jól megtervezett, fokozatos kivonulásodat, a betegségedet, és láthattalak holtan is. Ne haragudj, hogy ezt mondom, remélem, nem bántja a szemérmességedet. Egy nagyapa mindenekelőtt élni tanítja az unokáját, és annak része az öregkor és az elbúcsúzás is.

De néhány dolog nem veszhet el. Téged tényleg szerettek. Nemcsak fontos ember voltál, de közkedvelt is. Aztán ott van mindaz, amit letettél az asztalra. Az akadémiai irodád asztalára, a különböző tárgyalóasztalokra és konferenciák pulpitusára. (És persze az otthoni íróasztalodra, amelyen úgy túlcsordultak a papírhalmok, hogy nagymamám rá se bírt nézni.) Úgy futottad meg a pályádat, hogy igazán elégedett lehetsz önmagaddal. Mindent befejeztél, amit elkezdtél, és sokan viszik tovább a nézeteidet és munkamódszeredet. Nem űr marad utánad, hanem életmű.

Ritkán beszélgettünk igazán személyesen, ezt sajnálom. Ebben tartózkodó voltál és szemérmes. A belső világodhoz alig fértünk hozzá. A temetésedről évekkel ezelőtt úgy rendelkeztél: a beszédek után hangozzék el Beethoven Egmont-nyitánya. Ültünk a ravatalozóban, hallgattuk a zenét, és volt tíz percünk azon gondolkodni, hogy ki is voltál valójában. Hiába hallgattunk végig sok tájékozott, méltató beszédet, erre nem voltak szavai senkinek. Talán neked magadnak sem, ezért beszéltél nehezen róla. A zene pontosabb volt.

Mi is megyünk mindjárt utánad, ezt szokás mondani a koporsónak. De inkább maradnék, maradjunk, és csináljuk úgy, ahogy te csinálnád. Nyugodjál békében, nyugodjunk meg békében, és éljünk tovább Veled. Mindazzal, amit képviseltél életedben.


Cziglényi Boglárka
2016. január 18.

Kapcsolódó anyag:

Beszélgetés Prof. Láng Istvánnal a 80. születésnapja alkalmából, bemutatva a szakmai pályáját