A nőknek lassan sikerült csak betörniük a férfiak által uralt területekre. Nem is olyan régen történt, hogy kivívták Európában azokat a jogokat, melyek gazdasági, szellemi és kulturális értelemben egyenrangúvá teszik őket a férfiakkal. A nőt a törvény korábban nem ismerte el jogi személynek. Előbb apja, később férje gyámsága alatt állt, akinek jogában áll akár verni is a feleségét. A múlt század századfordulójának Brit Birodalmában a korlátozott demokrácia érvényesült. Minthogy a szavazati jog előfeltétele az állandó lakhely, a saját tulajdon és a nyilvántartásba vétel szerepelt, a férfiak kb. hatvan százaléka rendelkezett csupán ezzel a jogosítvánnyal. A nők ellenben egyáltalán nem szavazhattak. Emmeline Pankhurst 1858. július 14.-én született Manchesterben Emmeline Goulden néven, és 1903-ban a Nők Társadalmi Politikai és Szövetsége (WSPU) egyik alapítója lett. Angliában 1913-ban bontakozott ki az a mozgalom, mely szervezetten harcolt a férfiak politikai, gazdasági és kulturális hegemóniája ellen, s az egyenjogúságot tűzte zászlajára. A szüfrazsettek korántsem békés eszközöket választottak céljaik elérésére, az elszánt tagok, a szervezet fénykorában úgy négyezer nő, erőszakos cselekedetekkel kívánták felhívni magukra kortársaik figyelmét, anarchista technikákhoz folyamodtak. 1908-ban tömegtüntetéseken követelték a választójogi reformokat. Eszköztárukhoz tartozott a robbantás, a kirakatbetörés, utcai akciókkal igyekeztek felhívni törekvéseikre a politika és a közvélemény figyelmét. Minden nagyobb szabású, királyi jelenléttel bíró közéleti eseményt igyekeztek megzavarni. Magas rangú hivatalnokokat, a kormány minisztereit zaklatták az utcán, s az éhségsztrájk is a fegyvereik közé tartozott. „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.” – nyilatkozta Emmeline Pankhurst. A hölgyek egy rövid időre visszavonulót fújtak, ám a 1910-es években ismét a magasba csaptak az indulatok, és politikai reformokat követelve ismét az erőszak eszközéhez nyúltak, ismét következtek a gyújtogatások, bombamerényletek. Az erőszakhullám egyik csúcspontja volt, amikor David Lloyd George pénzügyminiszter épülő házát egy négykilós robbanószerkezettel a magasba röpítették. A média hatalma A sajtó élénken reagált a szüfrazsettek minden megmozdulására. Ez a társadalmi mozgalom volt az első, mely céljaira a média erejét használta fel. Világszerte nagy visszhangot keltett, amikor az egyik szüfrazsett, Emily Wilding Davison tiltakozásképp az epsomi derbyn a király lova elé vetette magát. A tragikus jelenetet egy filmhíradó-részlet is megörökítette, és mindenki láthatta a felkavaró részleteket. Emily halálos sérüléseket szenvedett. A kormányzat azonban nem engedett az erőszaknak, nem is tehette az egyre erősödő munkásmozgalmak mellett. Közbiztonsági ügyként propagálták és kriminalizálni akarták az eseményeket. Rendszeres házkutatással, vádemelés nélküli fogvatartással, kihallgatással próbálták jobb belátásra bírni a résztvevőket, és igyekeztek gátat vetni a mozgalomnak. De a hölgyek nem hagytak fel az akciókkal, a szüfrazsettek a börtönben éhségsztrájkkal fejezték ki ellenállásukat. A kormányzat erre kényszertáplálást rendelt el, melynek brutális részletei, a vastag csövek, a napi többszöri kínzáshoz hasonló tortúra hamarosan a nyilvánosság elé kerültek. Sokan mentálisan összeroppantak fogvatartásuk alatt. De összességében a kíméletlen erőszak sem törte meg a nők harciasságát és elszántságát. Érdekes ellentmondás, hogy a korántsem szelíd megnyilvánulások mellett Emmeline Pankhurst az élet mindenkori megvédését hirdette. A mozgalomnak a nagy világégés, az első világháború vetett véget, mikoris a szervezet a háborúra való tekintettel feloszlatta magát. Végül 1918. február 6-án fogadta el az angol parlament a nők választójogát biztosító törvényt. Emmeline Pankhurstnek 1930-ban Londonban szobrot állítottak. NZS 2014.07.09.