Spinoza munkássága megihlette a költőket is: Nézd meg, Spinozával is hogy elbántak: vitatta, amit szubsztanciának hívunk, személyes-e. Az isteni lényt mint természetet látni Spinozának sem engedtetett: lecsapott a babonák keze. Elátkozta héber, keresztény, ő volt itt az első heves fény, a Buddháét Európára vető. A lét erdején üresség él, ez az, ami a mindenségnél is több, mondta a Nagy Kéregető. (Tornai József, Spinoza és a Nagy Kéregető) Vajon mit adott a tudományos szemléletnek a 17. század egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású gondolkodója, aki kétség kívül elnyerte méltó helyét a modern európai filozófiában, Baruch de Spinoza holland filozófus? Kortársai megvádolták azzal, hogy ateista, ám ez abban az időben igazából azt jelentette, hogy nem úgy hisz istenben, ahogy azt az egyház és a vallás elfogadhatónak tartja. Spinoza kiemelkedő tehetségnek számított a spanyol-portugál zsidó közösség iskolájában, s a legjelesebb mesterek tanították őt. Az életrajzírók egyetértenek abban, hogy kritikus nézetei a vallásról nem mából eredhetnek, mint a korabeli amszterdami közösség parázs szellemi vitáiból, és saját korábbi latin tanulmányaiból. Igaz, ismert egy-két szabadgondolkodót is. Mindenesetre, Spinoza nem úszta meg szabados gondolatait, a zsidó közösség kitaszította magából. 1656. július 27-én kiközösítették, a közösség valamennyi tagjának megtiltották, hogy bármiféle kapcsolatot fenntartson vele. Spinoza ugyanis nem hitt egy személyes istenben; kifejezetten tagadta, hogy Istennek akarata, személyisége, érzelmei lennének. Spinoza nem hitt a túlvilágban sem, nem hitt a transzcendens világban és Spinoza nem hitte, hogy isten létezéséből erkölcsi elvek következnének. Spinoza a Bibliát voltaképpen irodalmi műnek tartotta a sok közül. Mindezek után független gondolkodóként folytatta tanulmányait a Leideni Egyetemen. Ugyanakkor gyakran megfordult Egy róla szóló jelentésben, melyet spanyol inkvizíció kémei küldtek Madridba, ez áll: „kétségbe vonja a Mózesi törvényeket és a lélek halhatatlanságát. Azt is vallja, hogy Isten csak a filozófia szintjén létezik.” 1660 táján Spinoza élete jelentős fordulatot vett, elhagyta Amszterdamot, nevet változatott, ettől kezdve Benedictusnak hívták, karteziánus filozófiát és klasszikus irodalmat és egy megélhetést biztosító szakmát, lencsecsiszolást tanult. Társaságát főleg liberális protestánsok alkották. 1670-ben Hágába költözött, és ott élt haláláig. Úgy élte le életét, hogy nem tartozott egyetlen szektához, vallási közösséghez, vagy egyházhoz sem. Fiatalon, negyvenöt éves korában, tüdőbajban halt meg. Spinoza a Bibliát egy irodalmi műnek tartotta a sok közül. Tagadta, hogy Istennek akarata, személyisége, érzelmei lennének, s nem hitt egy személyes istenben. Spinoza nem hitt a túlvilágban, sem a transzcendens világban. Spinoza nem hitte, hogy Isten létezéséből erkölcsi elvek következnének. Akkor hát miben hitt? Isten „az, aminek a fogalma nem szorul másik dolog fogalmára, hogy abból alkossuk meg”. Isten abszolút végtelen létező, semmi nem korlátozhatja őt és rajta kívül nem létezhet semmi. Ezek szerint minden, ami a természetben van, Isten attribútuma: „Minden, ami van, Istenben van” ugyanakkor ez nem panteizmus, hisz Isten nem azonos a természettel, hanem ő általa lett teremtve, és létében megőrizve. Istenről semmiféle határozmány, különösen személyi tulajdonság nem állítható. Minden meghatározás tagadást zár magában (determinatio negatio est). Ez azonban Isten határtalanságával nem egyeztethető össze. Isten egyszersmind a természet is. Isten mint a dolgok immanens oka, a teremtő természet (natura naturans), a belőle létrejövő lények pedig a teremtett természet (natura naturata). Spinoza és Einstein Ez a definíció az idők során más nagy gondolkodók szemléletére is jelentős hatást gyakorolt: Einstein például így ír: „Én Spinoza Istenében hiszek, aki minden létező harmóniában megnyilvánul, és nem abban az Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével törődik. Távirat egy zsidó újsághoz (1929); Einstein Archívum 33-272; (Spinoza úgy érvelt, hogy Isten és az anyagi világ megkülönböztethetetlen; minél jobban megértjük, hogyan működik a világegyetem, annál közelebb kerülünk Istenhez.) és még pontosabban: „Nehezen találsz olyan komoly gondolkodású elmét, akinek ne lenne egyéni vallásos világképe. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Az utóbbiak Isten gondoskodásából hasznot várnak, félnek haragjától; egy olyan érzés szublimálása ez, ami hasonlít az apa és gyerek közötti kapcsolathoz.The Religious Spirit of Science" (A tudomány vallásos szelleme) c. írásából. Mein Weltbild (1934); Ideas and Opinions, 40. o. Illetve: „Az ember, aki alaposan meggyőződött az okság törvényének egyetemes működéséről, egy pillanatra sem tudja elfogadni egy létező gondolatát, aki beleavatkozik az események folyamába. Számára nincs értelme a félelem vallásának, és ugyanilyen kicsi a társadalmi és erkölcsi vallásnak. Egy Isten, aki jutalmaz és büntet, elképzelhetetlen számára annál az egyszerű oknál fogva, mivel az emberi cselekedeteket külső és belső szükségletek határozzák meg, így Isten szemében az ember nem tehető felelőssé jobban, mint amennyire egy élettelen tárgy felelős azokért a mozgásokért, amelyeket végez... Egy ember erkölcsi magatartása rokonszenven, neveltetésen és szociális kapcsolatokon és szükségszerűségeken kell hogy alapuljon; semmi vallásos alap nem szükséges. Az ember igazán rossz úton haladna, ha a halála utáni büntetéstől való félelem vagy jutalom reménye korlátozná." New York Times Magazine Religion and Science", 1-4. o. (1930. november 9.); Berliner Tageblatt (1930. november 11.) eLitmed 2014. 02. 24.